Mese a meséről

Vagyis arra kínált lehetőséget, hogy egy nagy múltú intézmény keretein belül megfogalmazhassák, mit is gondolnak mint új bábrendező generáció a korszerű bábszínházról. Hogy kiknek, miért, hogyan és miről akarnak beszélni az előadásaikon keresztül.

Szép felütése az évadnak, s talán ars poeticának is tekinthető az első kamaratermi bemutató, a Hárun és a mesék tengere. Mert Csató Kata (és alkotótársainak) előadása egy poétikusan szép mese a meséről. Arról, hogy „mi a hasznuk a történeteknek, ha még csak nem is igazak", és arról, hogy élhetünk-e nélkülük. Meg arról, hogy mi az igaz, és mi a való.

A történet egy városban kezdődik, ami elfelejtette a nevét. A város szélén gyárak terpeszkednek, és kéményeik szüntelen ontják a szomorúságot. Hatalmas munkát végzett Góczán Judit, amikor Salman Rushdie (1990-ben megjelent és 1992 óta magyarul is olvasható) meseregényét színpadra alkalmazta. Nem egyszerűen adaptálta a regényt, hanem annak nyomán gyakorlatilag önálló darabot írt; nem csupán rövidítette a történetet, hanem fontos hangsúlyáthelyezésekkel újrakonstruálta azt. Apró utalásokból, sietve elmondott történésekből érzékeny fantáziával bontotta ki az előadás kezdő jeleneteit: hogyan ismerkedett meg Rasid, a mesemondó a mindig daloló Szorajával; hogyan nevelték fiukat, Hárunt eleinte játékos egyetértésben majd egyre inkább eltávolodva egymástól. Mulattatóan szívszorító jelenet az esti fürdés körüli huzavona, amelyben a fürödni vagy nem fürödni kérdése köré lassan összesűrűsödik a szülők lappangó konfliktusa. Ide hozza be az előadás a (regényben később felbukkanó) Megjátszós Nade figuráját, aki azáltal, hogy ellentmondást nem tűrően politikai szereplésre kéri a mesemondót, végül katalizátora lesz a családi rend megbomlásának: Szoraja egy hajnalon szó nélkül otthagyja Hárunt és az élhetetlen Rasidot. Mert mi haszna a történeteknek, ha még csak nem is igazak? A fiú az apját okolja anyja távozásáért, majd magát azért, mert apja meséi elfogytak.

Ezen a ponton aztán dimenziót vált a történet, és Hárun a mesetengeren át Meseországba hajózik, hogy visszaszerezze apjának a mesék forrását, a mesevizet. De csak úgy érheti el célját, ha vállalja, hogy kiszabadítja Meseország királylányát, Esszenciát a Mordvidék urának fogságából, és megmenti a megmérgezett mesetengert. Ebben a részben (ellentétben az előző jelenetekkel, ahol inkább elmélyítette és kiegészítette a regényt) erős rendet vágott Góczán Judit a regény kalandjai és szereplői között. Jól kivehető a koncepció, hogy a két világ szereplői megfeleltethetők legyenek egymásnak, és csupán Hárunnak lehessen átjárása a két világ között. (Az előadásban ez úgy mutatkozik meg, hogy az első rész szereplői a meseországi bábok mozgatói lesznek, kivéve Hárunt, aki önnön bábalakját mozgatja.) Így tűnik fel Rasid mint Iniciálé herceg, aki az elrabolt Esszencia (Szoraja) után kesereg, de visszaszerezni nem tudja. Elrablója, Mordvidék rettegett ura a Megjátszós Nade alakjára emlékeztet. A tolakodóan fecsegő szomszédasszony megfelelője Meseországban a kétfejű, cettestű Csupaszájhalak, lánya, a fiúsan pajkos Jázmin pedig Fecsegiként Hárun segítője lesz Meseország megmentésében. Az adaptáció nagy leleménye, hogy a mesetengert hallgatással és a mesék negatívba fordításával mérgező nagyúr hatalmát egy tiszta mesével, Rasid és Szoraja szerelmének történetével sikerül megtörnie Hárunnak.

Ha a regény felől tekintek a darabra, a munka komoly elismerést érdemel. Ám ha a regényt nem ismerő néző szemszögéből próbálom követni a meseországi történetet, valahogy még mindig sok a kacskaringó, szerteágazóak a történetszálak, a szereplők törekvései, olykor erősebb a gondolat, mint a történet, és valahogy nem jelenik meg plasztikusan a „királylány-megmentős" mese. És ez nem azért lenne fontos, mert gyermeki lelkünk ezt óhajtja, hanem azért, mert az adaptáció maga teszi központi kérdéssé, hogy a mese áradása megmentheti-e a világot.

Nyolc éves kor felett ajánlják előadásukat az alkotók, vagyis annak a korosztálynak, amelyik számára a mesék világa még (jó esetben) eleven, de már egyre fontosabbá válik annak tisztázása, mi az igaz, mert egyre inkább ez adja meg a dolgok értékét. Amikor a kisiskolás gyermek egyre mohóbb érdeklődéssel fordul a valóság felé, és a mesék kénytelenek lassan átadni a helyüket másfajta történeteknek. (Ezért kár óvodás csoportokat hozni erre az előadásra: egy egészséges óvodáskorú számára a mese igazsága nem kérdés. Annyit azonban lát, és ez bizony megriaszthatja, hogy egy anya elhagyhatja a gyermekét - a feloldás viszont nem biztos, hogy elérkezik hozzá.)

A Hárunt látva nem először van az az érzésem, hogy Csató Katát nem a kalandok érdeklik igazán, hanem az úton levés, a belső megismerés állapota. Történeteinek végén mindig valamiféle benső megértéshez jutnak el hősei. „Ami van: nincs. Ami nincs: van." - éneklik mindannyian a Hárun végén, és így kap jelentést, így teljesedik dallá a Szoraja dúdolta dallam. Mert a megismerés útján a zene vezet, itt most Kiss Erzsi éneke, szaggatott, ismételgetett dallamfoszlányai.

És a zenén túl az a varázslatos képi világ is magával ragad, amit a litván Julija Skuratova  teremtett bábokból, vetített képekből és fényekből. Két évvel ezelőtt a Bábszínház egyik újító vállalkozása volt, hogy az Egy egér naplójából című előadásban a kesztyűs bábok számítógéppel rajzolt és vezérelt háttér előtt játszottak. Ez a megoldás azonban még mindig az illúziószínház szintjén maradt: mobilitásában, a helyszínek sokféleségében tágította ugyan egy épített díszlet lehetőségeit, de lényegében tényleges helyszínként funkcionált. A Hárun szintén használ vetített hátteret, de más funkciót ad neki. Skuratova animációi - a szomorúsággyárak füstölő kéményei, a mesetenger szivárványló színei, Mordvidék urának félelmetes gyár-hajója - az elöl zajló jelenetek tágabb világát érzékeltetik: erős hangulati teret, atmoszférát teremtenek, nem valódi helyszínt jelölnek. Mint ahogy az előttük húzódó játéktérben is jelzésértékű tárgyak - gördíthető asztalkák, olvasólámpák - körül zajlik a játék. A játéktér előtt - rivaldaszerűen - derékmagasságú paraván közt húzódik. Amikor Hárun elér a mesetengerhez, széthúzódik a paraván, és sok-sok könyv ide-oda lapozódása teremti meg a tenger hullámzásának képét, hiszen „a Mesefolyamok Óceánja a világmindenség legnagyobb könyvtára". S ha ez így van, természetesen valamennyi bábon is így vagy úgy könyvlapok tűnnek fel. Kivételes szépségű bábok hoznak üzenetet valahonnan messziről, ami talán nincs is.

Vagy lehet, hogy csak az van.

Hárun és a mesék tengere

Budapest Bábszínház

Író: Salman Rushdie

Bábszínpadra alkalmazta: Góczán Judit

Jelmez: Tomka Zsóka

Báb, díszlet: Julija Skuratova

Zene: Kiss Erzsi

Koreográfus: Nemes Zsófia

Rendező: Csató Kata

Szereplők: Bercsényi Péter, Kemény István, Krucsó Júlia Rita, Blasek Gyöngyi, Gyurkó Henrik, Kenyeres Zsuzsanna, Simándi Anna, Semjén Nóra/Radics Rita, Tati Zsolt/Pethő Gergő