Az alternativitás mindenkié

Debreceni Alternatív Színházi Szemle, 2009

A Debreceni Alternatív Színházi Szemle harmadik napján, annak is az utolsó előadásán, Ágens Ira (düh) című produkciójára bekeveredett egy neopunk fiú. (Fekete szerelés, felállított, kék haj, némi fém a bakancson.) Hirtelen zavar támadt, sokan nem tudták eldönteni, hogy az előadás beépített és megkonstruált része, vagy egy véletlenül idekerült provokátor. A három oldalról nézőkkel körülvett színpadtéren kívül, a közönség soraiban párhuzamos előadás bontakozott ki.
Sebők Borbála | 09. 09. 18.

Az eset azért érdekes és problematikus, mert Ágens előadása eleve egy elbizonytalanító, határhelyzet-feszegető gesztussal kezdődik. A művésznő hatalmas felindultsággal szúrja le a technikai személyzetet, amiért beengedték a nézőket, mielőtt elkészült volna. Bár még arra is kísérletet tesz, hogy kiküldesse a már bent levőket, egy idő után leleplezi magát. Ágens társai, Madák Zsuzsanna és Philipp György, rendületlenül teszik a dolgukat, füst nélküli tömjént lóbálnak a nézők orra alá, vagy csuklásszerű hanggal ütemezik és strukturálják Ágens dühöngését. A művésznő-fúria ugyan szintén dühkitörésekkel reagál tevékenységükre, de az előadás beavató gépezete lassan (és nyilván szándékoltan) működésbe lép, leleplezi a civilnek ható teátrális őrjöngést.

Különleges pillanat az alternatív színházi fesztiválok történetében: két alkotó is, aki erre eddig kevés hajlandóságot mutatott, felcsillantotta önironikus humorát. Gergye Krisztián (a Szatír című előadásával) és Ágens az Irával kézenfogva (és valószínűleg nem is egymástól függetlenül) léptek be erre a területre. Más kérdés, hogy ez elsősorban annak jelent valamit, aki tudja mihez képest nézni. Korábbi produkcióik - melyek rendszeres szereplői a szemléknek - ismeretében jelentős csak a változás.

A punk pedig hangosan pittyegő telefonját nyomkodva, a színpadon levőket szektásoknak titulálva és az eseményeket folyamatosan kommentálva avatódott be az alternatív színházi világba Ágens blaszfém ősi rítusán, színházi határhelyzetet provokáló előadásán keresztül. Mivel nem volt az előadás része, a punk viselkedése nem tartalmazott önleleplező gesztust, sem olyan jeleket, amelyek egyértelműen helyrerakhatóvá tették volna szereplését az adott közegben. Csak radikalitásával, a jól szocializált néző számára elképzelhetetlen, naiv reakcióival; a színház határainak fel nem ismerésével keltett fel érzeteket, amelyek egyik vagy másik irányba vihették a színházi megfigyelőt értelmezése során.

 

 

agens-ira1

Ágens: Ira (Düh) - Forrás: aszsz.eu

 

Az előadást követően kiderült, hogy az Ira című produkció egy szerencsés véletlen folytán a fiú első színházi élményévé vált.  Hopp. És mi, akik sokan az alternativitást a kőszínháziság, a pszichológiai-realista, mainstream-színjátszás felől, illetve annak ellenében fogalmazzuk meg, mit kezdünk egy olyan ember olyan reakciójával, akinek ezentúl Ágens Ira c. köldökzsinórt eltépő, festékben és testnedvekben fürdő, egyszerre imádkozó és önkielégítő szertartásszínháza fogja jelenteni a színházat (csupa nagybetűvel), az etalont, a mihezképest. Ugye nehéz elképzelni? (És ha másnap ugyanez a fiú betévedt volna a Víg Kamara Moziba, vajon azt gondolta volna-e az Örkény Színház Mizantrópjáról, hogy fúha, hát ez igazán alternatív. Hogy szakadhatnak így el valóságos tértől és időtől, mennyire különösen, táncosan mozognak, hogyan sűrítik a történetet... Ugye csak valamihez képest tudjuk meghatározni, hogy mi is az alternatív, a másképp születésű (a szó etimológiája és Hudi László, a Szövetség elnökének hitvallása szerint)? De nem akarok demagóg lenni.

Hogy mit nevezünk alternatívnak, mint az a debreceni fesztivál szinte minden pillanatában kiderült, nem konszenzuson alapuló fogalom. Strukturális, esztétikai, történeti és szubkulturális értelemben is használhatjuk, különféleképpen. A versenyprogramot idén Karsai György egyetemi docens és színikritikus válogatta, így az általa felkínált válogatásból és a mellette megjelenő műhelyprogramból (újdonság a fesztivál történetében, a válogató külön kérésére) rajzolódik ki az őt, illetve az idei fesztivál arculatát fémjelző alternativitás-kép. Ezt árnyalták, ezzel vitatkozhattak a szakmai beszélgetések részvevői konkrét előadások példáján keresztül, illetve az utolsó napra szervezett konferencia meghívottjai nagy általánosságban.

A kísérőprogramok képezték a fesztivál legproblematikusabb részét. A gondolat, hogy egy palettán jelenjenek meg diák és alternatív, gimnazista és felnőtt előadások, szép és messzire vivő. Azonban a négy előadás közül, amit láttam - a pécsi Tótferit sajnos nem -, egyedül a Mohácsi János rendezte Parasztopera képvisel igazi színvonalat és az alternativitásról való gondolkodás szándékát. A végzős kaposvári főiskolások tehetségesen játszanak, és a darab lehetőségeit saját személyiségükre és határaikra szabva mutatkoztak be a fesztiválon.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgaelőadásai közül sajnos olyanokat sikerült kiválasztani, amelyek vagy egy hagyományos irány gyakorlására készültek, több-kevesebb sikerrel, vagy olyan rendezői szakmai gyakorlatok, amelyeket nem feltétlenül szükséges megmutatni szélesebb közönségnek.

A versenyprogramban sok színvonalas, útkereső előadás mellett - mint a Fédra Fitness, Szörprájzparti, BL, Hű, de messze van Petuski!, Rettentő görög vitéz, Szatír stb. - olyan előadások bukkannak föl, mint az Örkény Színház A mizantrópja vagy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Kasimir és Karolinéja. Karsai György válogató a műsorfüzet előszavában azt mondja, hogy számára az alternativitás, mint terminus technikus a színházban egyfajta gondolkodásmódot, a bemutatásra szánt drámával kapcsolatos művészi hozzáállást jelent. A probléma ott kezdődik, hogy a fesztiválon szereplő előadások, és az úgy általában vett alternatív előadások jelentős hányadánál nincsen szó semmiféle drámáról vagy szöveges kiindulópontról. A Kasimir és Karoline esetében viszont éppen egy ilyen újszerű és revelatív drámaértelmezést láthatunk, azzal a fajta természetes szabadsággal, amely nem szűkölködik vendégszövegekben, és kísérletet tesz arra is, hogy a színészeket a klasszikus bejáratott szituációkból kiemelve igazi feladat elé állítsa. A színházi tér két, egymás tükörképeként értelmezhető tribün, amelyeken egymással szemben foglalnak helyet nézők és szereplők. A színpadi tribün szereplői folyamatosan jelen vannak a térben, akár csak a nézők, és üres, konkrét szituáció vagy szöveg nélküli idejüket folyamatos és intenzív jelenléttel kell kitölteniük - ami nem kis feladat. A tribün organikus tablóként működik, amely folyamatosan átrendeződik, apró változásokat mutat, de sosem bomlik meg egybefogottsága. (Csak egyetlen alkalommal, a Zeppelin-jelenetben, amely szintén a világ zártságára hívja fel a figyelmet.) Az Ödön von Horváth-dráma eredeti szereplőin túl mások is megjelennek a nézőtérrel szemközti széksorokon, akik különböző mértékben nyernek lelket, sorsot és életet, de mindenképp a hangyaboly részévé válnak.

A másik, a Kasimir és Karolinénál sokkal kérdésesebb előadást, Gothár Péter Mizantrópját én már nem szidom, és nem kérdőjelezem meg a helyét a fesztiválon, sokan megtették (Jászay Tamás, Rádai Andrea, Kutszegi Csaba), igazuk van, tessék őket elolvasni.

 

 

kasimir-nyiregyhaza-aszsz

Kasimir és Karoline - Forrás: Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

 

Karsai György az alternativitás-konferencián hat szempontot határozott meg, amelyek az alternativitás jellemzői lehetnek. Ezek közül az új helyszínek és egy másfajta közönség keresése, illetve - a drámai színjátszáshoz képest - új műfajok, mint a mozgásszínház, a kortárs tánc és a szertartásszínházi formák azok a megközelítésmódok, amelyek megjelennek a válogatásában is. Kiemelte még a szerteágazó színházi látásmód és az intermedialitás vagy multimedialitás jelenlétének jellemzőségét és szerves használatát (amely jelenséggel természetesen a mainstream előadásokban is gyakran találkozhatunk).

Egy multimediális világ létrehozásával Bársony Júlia Pszichotechnikum című előadása kísérletezett. Bódy Gábor szövege köré színházi jelent teremteni emberpróbáló feladat. Az előadás hatalmas szövegfolyam, és nagy kihívás elé állítja nézőit, különösen azokat, akik itt találkoznak először az írott anyaggal. Egy huszonharmadik századi szerelmi találkozást feldolgozó mű, amelyben maga a találkozás egyetlen gépileg irányított pillanatban történik meg, idegen világával és sci-fis eszközeivel igen csak próbára teszi a türelmet. Érdekes az a kifordított mechanizmus, amellyel az előadás működik, a súlyos mondatok sorjázásában a néző nem a gondolatokat, hanem a fogódzókat keresi, ameddig teljesen alá nem merül. Gyönyörű, hogy az elidegenedett, technicizált világ ellenpontjaként a színház padlóján avagy a bolygónk talaján egy önműködő organikus élet veszi át az uralmat. Növények, felforró teafőzők gőze lepi el a másképp burjánzó lenti életteret. A kétféle működésmód viszonya egy letisztultabb, világába jobban beengedő előadásban igen izgalmas lehetne.

Két fesztiválelőadás mondhatja el magáról, hogy kapcsolható a helyspecifikus előadások trendjéhez és izgalmas kísérleti formájához. Érdekes, hogy mindkettő egy-egy drámaíró és a produkcióra összeálló alkalmi társulatok munkája. Az egyik a Tasnádi István által írt és a Koma és az ALKA.T társulattal közösen rendezett Fédra Fitnesse, amely a debreceni Corpus Fitness nevű központban került bemutatásra. (Az író akár el is irigyelhetné a centrum nevét darabja vagy az előadás számára). A másik a Szörprájzparti, Kárpáti Péternek a HOPParttal és másokkal közösen létrehozott munkája, amely az astoriai titkos lakásból (az aluljáróban való találkozás rejtélye és izgalma, az előadás előtt megképződő szövetséges közösség létrejöttének lehetősége nélkül) került át a debreceni Csokonai Színház színészbüféjébe. A lakás intimitása és a magánéletet meglesni engedő gesztusok, amelyek az eredeti helyszín meghatározói voltak, itt egy buli előkészületeinek részévé váltak. Az előadás nem lett rosszabb, viszont megváltozott, idomult a publikus térhez.

 

 

szorprajzparti-aszsz

Kárpáti Péter: Szörprájzparti - Fotó: Sulyok László

 

Karsai szempontja, a tánc- és mozgásszínház alternatív formaként való felmutatása, több előadással is képviseltette magát a fesztiválon. A kortárs tánc jelentős része hazánkban eleve alternatív kategóriába kerül, csak ezt nem a Vígszínházhoz, hanem a klasszikus baletthez való viszonyítása okán. A fesztivál táncelőadásainak egy része Gergye Krisztián Szatírja és Virág Melinda Szájbanforgója mégis rokon a balettal, annyiban, hogy bizonyos szempontból dramatikus és történetmesélő. Gergye elnagyolt színészi gesztusokat használ és használtat a táncosaival, mozgásában is fellelhetőek az ismétlődő teátrális gesztusok, például a jól ismert settenkedő mozgása. Ezeknek az elemeknek egy részét, a téma komolyan vételét megőrizve, a Szatírban karikírozza, és szinte paródiába forgatja.

A Szájbanforgó filmes, látványcentrikus gondolkodást mutat, amelyet vágások strukturálnak. A szólók, duók vagy csoportos táncok a háttérben statikusan álló asztal (csendélet egy fiatal párral és tányérokkal) alternatívái lehetnek. Nincs értelme arról beszélni, hogy a valóságban vagy a fikció szintjén, hiszen a porondon egymás mellé kerülnek, és egymásra kérdeznek rá, egymást bizonytalanítják el ezek a síkok. Szép a tányérpörgetős jelenet, amelyben a fehér korongok lüktető mozgása, újraindításuk és lassú elhalásuk párbeszédbe kerül a táncosok mozgásával és koncentrált figyelmével.

A sepsiszentgyörgyi M Stúdió előadása, a Törékeny a konyhából a tányéroknál törékenyebb poharakat és az önvallomásos megszólalásokat választotta ki, ezekkel játszik meghatározó és könnyed módon. Az előadás idilli esztétikája felejthetetlen. Lassúsága azonban emberpróbáló. A Goda Gábor tartotta workshop során létrehozott etűdökből összeálló előadás színvonala egyenetlen. Jelenléte a fesztiválon viszont olyan gesztus, amely fontos az M Stúdió pályája és jelentőségének elismertsége szempontjából. Ők tényleg utat keresnek és kísérleteznek, tavalyi bemutatójuk, az Ünnep (Uray Péter koreográfiája) a cirkuszi nyelvet ötvözte egy mozgásszínházi megszólalási formával.

BL. Bajnokok ligája, mondja a vicc a fesztiválon. Borlai Gergő és Ladányi Andrea duója nem illeszkedik az eddig említett táncok sorába. Az ő kettősük a zene és a test mozgásáról szól, két erős személyiség metszéspontjában. Az előadás útkereső, csodálatos ereje van. Az áttetsző tüllök és a meghatározott időszakokban rájuk eső vetítés (amely a táncos és a zenész képének megsokszorozása) a tünékenység érzetét erősíti, Ladányi törékeny, izmos és Borlai markáns teste mellett. Engem becsapott az előadás, amelyet nagyobb részben képzeltem ennek a két embernek az improvizatív szerelmi és hatalmi küzdőtereként és találkozásaikként. Precízen megalkotott előre lefixált koreográfiáról van szó, amely, ahogy mondani szokás, olyan mintha élne.

Egy gyermek bábelőadást kínál föl a fesztivál a szemlézni vágyóknak. Fodor Tamás jól ismert stílusától, eddigi pályájától nemigen különbözik a Rettentő görög vitéz, amely Zalán Tibor szellemes szövegei alapján ugyanúgy felnőtt filozófiát és komoly élettapasztalatot rejt szövetébe, mint például a Rózsa és Ibolya vagy más jól ismert stúdiókás bábelőadások. Nevezhetjük-e akkor ezt útkeresésnek, vagy inkább egy megtalált úton való igen színvonalas és izgalmas előrehaladásnak?

A fesztivál ideje alatt, a fesztivál keretein túl a Vojtina Bábszínház bemutatta a Kis December király című bábjátékot, amelyet Axel Hacke azonos című meséje alapján Gimesi Dóra írt, és Kuthy Ágnes vitt színre. Az előadás akár helyet is kaphatott volna a Szemle programjában, ha előbb kerül bemutatásra. Az emberek és bábok egymásba játszott bonyolult viszonya és az előadás bátor meseszerkesztési dramaturgiája akár egy hosszabb elemzés tárgya is lehetne. Számomra, ha falakon kívülről is, de színesítette a fesztivál programját.

A Hű, de messze van Petuski! a fesztivál Kreml-fődíjas előadása nem szúrna szemet egy kőszínházban sem. A színészi és írói-átírói teljesítmény nagysága, amelyre Tamási Zoltán segítői kíséretében, de nagyrészt egyedül vállalkozott, megkérdőjelezhetetlen. Az előadás azonban akár hagyományos színházként is nézhető. Nem provokálja azokat az elvárási horizontokat, amelyekkel egy átlagosan szocializált néző (nem a cikk elején emlegetett punk fiú) ismer, nem kísérletezik másfajta színjátszással, térkezeléssel, teszi a dolgát. Ha szigorúak vagyunk tehát, maga a díjnyertes előadás ittléte is megkérdőjelezhetővé válhat.

A konferencián elhangzott szempontok közül Hudi László másként születésűként való alternativitás-megfogalmazása (nem a repertoárszínházak hat-nyolc hétben meghatározott próbaideje alatt és struktúrájában készült), illetve az alternativitás mint financiális kategória emeli be az előadást (a színvonalán túl) a fesztivál előadásai közé.

 

 

alternativ-konferencia1

Konferencia az alternavitásról - Forrás: aszsz.eu

 

Karsai Györgynek szintén a konferencián elhangzott kijelentése szerint a POSZT-ra, a hivatalos és országos színházi találkozóra is ugyanezeket az előadásokat válogatná be. Ez kicsit olyan, mintha ezzel azt állítaná, hogy az alternativitás nem jelent semmit. Más megfogalmazásban azt mondja, hogy az alternativitást itt a jóság minőségi kategóriájával egyenértékűnek tekintette, amivel szintén valami olyasmit állít, hogy az alternativitás nem jelentéses fogalom. A konferencia több megszólalója (Gulyás Gábor, a MODEM igazgatója, Szász Zsolt a Csokonai Színház képviselője) is kiüresedett és csupán történetileg értelmezhető kategóriának titulálta a kifejezést. Jellemzően ezek a hangok kőszínházi irányból (tisztelet a kivételnek: Csizmadia Tibor), többnyire struktúrán belülről érkeztek. A Csokonai Színház képviselőjének véleménye azért is megdöbbentő, mert a színház társrendezője a fesztiválnak - így vagy az együttműködés, vagy a hozzáállás nehezen értelmezhető. Ezek a hangok figyelmeztetőek, az alternatív szférának érzékelnie kell, hogy nagy baj van, és ki kell állnia értékei mellett, ha már létezését is megkérdőjelezik. Védően intő Nánay István véleménye, amely a struktúrán belülit és kívülit egymásból értelmezhetőnek és egymás nélkül létezhetetlennek állítja (Ruszt József és mások példáján). Gáspár Máté radikális megszólalása, amely azt állítja, hogy ez nem egy alternatív fesztivál, arra figyelmeztet, hogy ennek a körnek markánsabban és progresszívebben kellene megfogalmaznia azokat az értékeket és minőségeket, melyeket képvisel, ha célja az, hogy ne pusztán financiális kategóriaként legyen kezelve az alternativitás fogalma. A konferencia eredménytelensége, az egymás mellett elbeszélő emberek monológjai, a fesztivál tétovasága és szerencsétlen helyzete a Csokonai Színházban - intő jelek a terület képviselői számára annak újragondolására, hogy mi az, amit ez a kör magáról kifelé kommunikál, ha mégoly sokszínű és színvonalas előadásokat mutatnak is föl.

Gáspár Máté azt állítja, hogy az alternatív fogalom nem alkalmas arra, hogy pozícionálja ezt a kört egy társadalmi kontextusban. Érdemes arra is gondolni, hogy két éve a Szövetség nevéből kikerült az alternatív szó, és egyszerűen Független Színházak Szövetségének nevezteti magát, amely nem esztétikai, hanem financiális kategória. Mintha a fogalom ontológiai, társadalmi és esztétikai jelentésének összemosása nem lenne termékeny, nem eredményezne valóságos párbeszédet. Hiszen mindenki mindig másról beszél.

Összegzésképpen a sokszínű fesztivál számos színvonalas és izgalmas problémát felvonultató előadása közül ismét Ágens Irájához kell kapcsolódnom, amely - úgy tűnik - ezen írás keretévé vált. A produkció nemcsak radikális gesztussal kezdődik, hanem a közepe táján is tartalmaz egy eltávolító, erőszakoltan vidám, a szertartásos világból kiszakító elemet. Philipp György gitár kísérete mellett egyszer csak mindhárom szereplő dalra fakad, amely brechtiánus módon zökkent ki bennünket a lét alapkérdéseit firtató rítusból.  Sok szép fogalom és eszme kerül ebben a dalban megéneklésre: a boldogság, a szeretet, a béke, és a figyelem mellől a fájdalom sem hiányozhat, míg végül eljutnak az alkotók a dühhöz, amelybe belekapaszkodva vissza tudnak merülni a pillanatra ott hagyott sötét és elementáris bugyrokba. Épp csak egy valami marad ki a dalból, aminek szerintem rögtön a szeretet után kellett volna következnie, egy kicsivel a boldogság előtt. „A szeretet mindenkié, a szeretet mindenkié, csak meg kell keresni a forrását, de a szeretet mindenkié. Az alternativitás mindenkié, az alternativitás mindenkié, csak..."

 

 

További írások az idei alternatív szemléről:

Jászay Tamás: Csak a testeken át

Jászay Tamás: Szeszek

Jászay Tamás: Út(té)vesztők

Jászay Tamás: Íme, az ember

Jászay Tamás: Párhuzamos történetek

Kútszegi Csaba: Perverz zí Daszsz

Kútszegi Csaba: Üveghegyen innen, fesztiválon túl

Rádai Andrea: Mitől más?