A rendező, Silviu Purcărete igyekszik a színházi kifejezés minden szintjén „lekövetni" Lulu útját a gazdagságból a nyomorba, a testi tökéletességtől a testi megcsonkítottságig. A romlásba vezető „fejlődés" talán a színészi játék szintjén a legkevésbé megragadható, sokkal kifejezőbben tükröződik viszont a „külsőségek" (mind a szereplők megjelenése, mind a színpadi látványvilág) változásában.

Lulu figuráját egy filigrán szőke színésznő, Ofelia Popii alakítja, aki rendkívül intenzív jelenlétet produkál az egész előadás alatt. Kacér, ám önmagát a férfiaknak önként kiszolgáltató „kislányként" alakítása még habkönnyű, a karakter fokozatosan válik fajsúlyosabbá, ahogy a férfiak helyett egyre inkább saját sorsának lesz kiszolgáltatottja. Elkényeztetett magabiztossága apránként átadja helyét a rettegésnek, mégis így válik egyre erősebbé a főhősnő karaktere. Az alak megformálásában a színészi játék mellett fontos szerepet játszanak a „külsőségeknek" - mintha a külső megjelenés kényszerítő erővel hatna a színészi játékra is. Az előadás elején tökéletes platinaszőke frizurájával Lulu óhatatlanul Marilyn Monroe-ra emlékeztet - ezt a képzetet erősítik a nőt ábrázoló teljesen egyforma festmények Schwarz műhelyében, amelyek egyértelműen Andy Warhol sorozatára utalnak. E „természetesen festett és bodorított" frizura Wedekindnél is Lulu ékessége, amely az előadás folyamán előbb csak összezilálódik, ám az utolsó jelenetek egyikében csuromvizes is lesz, így viselője nagyvilági hölgyből „ázott verébbé" változik. Bár Lulu minden haláleset után kijelenti, hogy „Át kell öltöznöm", valójában mindvégig ugyanazt a fehér babydoll-t viseli (egy jelenetet leszámítva, ahol fekete alsóneműben ül a kádban), amely fölé időnként egy-egy kiegészítőt vesz fel: fekete kalapot, vörös boát, lakk körömcipőt, férfi zakót.

A darab többi szereplőjét - annál is inkább, mivel egy színész több figurát is alakít - valójában csak egy-egy rendkívül karakteres vonás jellemez: Dr. Gollt rozmárbajsza és fújtatása, Schwarz-ot infantilis izgágasága, Schöninget morfinista nihilizmusa. Geschwitz grófnő és Casti-Piani lovag ­- akik mindketten Lulu bűvkörébe kerülnek, ám míg az előbbi odaadó rajongásával egész a nyomorig követi a nőt, addig az utóbbi maga dönti e nyomorba - valójában mintha ketten alkotnának egy szerepet, egy személyiséget: öltönyük és hátrafésült frizurájuk „ikeríti" őket, az előadás során pedig többször is hosszan farkasszemet néznek egymással a színpadon.

A megformált jellemek változásánál (vagy váltakozásánál) szinte nagyobb hangsúlyt kap az előadás látványvilágának rendkívül plasztikus átalakulása, valamint a következetes térszimbolika.

Az előadás atmoszférája már a nézőtérre érkezés pillanatában megragad, hiszen a színházépületen belül újabb színházba lépünk: egy félköríves amfiteátrumba. A meredeken emelkedő, fából készült robosztus építményre labirintusszerű lépcsősorok vezetnek, a lelátón kényelmetlenül esik az ülés, s gyakran teljesen előre kell hajolnunk, hogy az alattunk zajló eseményeket jól lássuk. E díszlet-nézőtér számos asszociációt vethet fel: gondolhatunk tárgyaló- vagy műtőteremre (ahogy a Nemzetközi Színházi Fesztivál programfüzete sugallja), cirkuszi porondra (amit megerősít az előadás Prológusa), ugyanakkor felidézhet többszintes reneszánsz színházat vagy gladiátorjátékok arénáját is - mindezen túl pedig az építmény erősen kafkai atmoszférát teremt. E több irányba induló asszociációk azonban két pontban biztosan találkoznak: egyrészt a bezártság érzését keltik, másrészt a (hagyományos színpad frontalitásával szemben) a szereplőt a nézők tekintetének „gyújtópontjába" helyezik, így erősebben sugallják a megfigyeltség érzetét. E két mozzanat Lulu életét is meghatározza, hiszen a nő folyamatosan a figyelem középpontjában áll, ugyanakkor szüntelenül bezárva érzi magát éppen adott létformája korlátai közé.

A díszletbe ágyazott nézőtérnek köszönhetően a közönség óhatatlanul közelebb kerül a színpadi cselekményhez, e közvetlenséget pedig még inkább felerősíti a színpadot uraló „materialitás", vagyis a szinte a néző számára is kézzelfoghatóan valós anyagok használata: Lulu fogával nyers húst marcangol, az asztalon tucatnyi gyertya ég, a kádból kifröccsenő vízre később száraz szalma kerül, amelynek illata azonnal betölti a teret.

A díszlet a szimbolikus térhasználat további lehetőségeit is magában rejti. A félkör alakú amfiteátrum nyitott oldalát függöny zárja le, amely mögött a hátsószínpad tere húzódik. Itt kezdődik és itt ér véget az előadás. A függöny résében előbukkan a porondmester feje, aki elmondja cirkuszi prológusát, majd láthatóvá válnak a hátsószínpadon csoportképet alkotó, papírzacskóval letakart fejű szereplők. Ugyancsak itt áll a kanapé, amelyen Lulu modellt ül Schwarz-nak, valamint e kanapén kerül sor a nő és a fényképész házasságtörő aktusára. A cselekmény az első halálesettel tevődik át az amfiteátrum „porondjára", amelynek közepén az első felvonásban egy hatalmas, fekete terítővel letakart asztal áll. Az asztal ugyanakkor ravatalt képzetét is kelti, s groteszk módon Dr. Goll számára valóban azzá is válik, bár ahelyett, hogy kegyelettel végigfektetnék azon, a gutaütött férfi állával az asztal szélére borulva hal meg. A nagy asztal ágyként is funkcionál, Schwarz és Lulu (immár házastársakként) a fekete terítő alatt szeretkezik, mielőtt a nő bejelentené (ál)terhességét. A harmadik férj, Schöning szintén az asztalra borulva hal meg Lulu lövését követően.

A második felvonásban az asztal helyére egy fehér kád kerül, benne vörös rózsaszirmok úsznak. A kád azonban Lulu számára a kellemesség helyett sarokba szorítottságot jelent, hiába próbál onnan kimászni, minduntalan visszacsúszik a vízbe. E „csapdában" ül, mialatt Geschwitz grófnő forrón szerelmet vall neki, majd Casti-Piani és Rodrigo egymás után megzsarolja. Amikor pedig megérkezik a rendőrség, a víz hirtelen eltűnik a lefolyón, ám a nő továbbra is bénultan ül a kádban. Paradox módon a kád felidézheti az anyaméh vagy bölcső képét is, éppen abban a jelenetben, amikor Lulut a környezete végérvényesen arra az útra löki, amely végül halálához vezet. Az előadás utolsó jelenetében visszatérünk a hátsószínpadra, amely azonban ismét el van függönyözve, az utcalánnyá lett Lulu e függöny mögé vezeti be kuncsaftjait, s végül Jack is ott öli meg a nőt.

Frank Wedekind: Lulu

Radu Stanca Nemzeti Színház, Szeben

Díszlet és fény: Helmut Stürmer

Jelmez: Lia Manţoc

Zeneszerző: Vasile Şirli

Rendező: Silviu Purcărete

Szereplők: Ofelia Popii, Maria Anuşcă, Constantin Chiriac, Mihai Coman, Diana Fufezan, Dan Glasu, Raluca Iani, Adrian Matioc, Eduard Pătraşcu, Cătălin Pătru, Doru Presecan, Mariana Presecan, Cristina Ragos, Cristian Stanca, Cristina Stoleriu, Codruţa Vasiu, Pali Vecsei, Ema Veţean, Gelu Potzolli

Budapesti Tavaszi Fesztivál, Nemzetközi Színházi Fesztivál

Helyszín: Nemzeti Színház

Időpontok: 2009. március 31., április 1.

További írások az előadásról az interneten:

Jászay Tamás: A vágy közönséges tárgya

Nánay István: Groteszk sorstragédia

Videóajánló az előadásról

Lulu Purcarete