Fertőző gyógyulás

Eugène Ionesco darabját parafrázisként szokás értelmezni: a mű eszerint az antihumánus eszmék terjedését, az őrület hatalomra jutását állítja középpontba. Első olvasatra és adekvát rendezés esetén az allegória valóban világos és tiszta. Egy kisváros mindennapjait egyszer csak felbolygatja egy orrszarvú: senki sem tudja, honnan jött, senki sem tudja, hogy vágtázhat kedvére az utcákon. A jelenségre persze azonnal adódnak magyarázatok, összeesküvés-elméletek, mások még azt is letagadnák, hogy létezik. Mire aztán a közösség egyik tagja maga is rinocérosszá válik, és az emberek ocsúdni kezdenének, addigra eső után köpönyeg: egymás után vedlenek át (öltöznek be) orrszarvúvá az emberek. A trappoló csorda-horda pedig elfoglal mindent, míg végül az egész város rinocerizálódik.

Vékes Csaba rendezése nem húzza át az előbbi, hagyományosan elfogadott olvasatot. Aktualizálnia sem kell direkt módon a szöveganyagot, aki akarja, felfedezi az előadásban napi valóságunk szereposztását. Mégis: a Stúdió „K" úgy tartja meg az emberiesség és embertelenség konfliktusát, hogy több másik értelmezési lehetőséget is felkínál a nézőnek. Nem mellékes, hogy ez a többirányúság eleve adódik a műfajból is: éppen akkor lógna ki a lóláb, ha egy abszurd dráma esetében tiszta allegóriát kényszerítenénk az előadásba.

Hannus Zoltán, Nagypál Gábor - Forrás: studio-k.hu

Ionesco művének csomópontja a rinocérosszá válás aktusa. Csakhogy a Rinoceritisz már a nyitóképtől ráerősít az abszurd elemekre: a bemutatott emberi közösséget már eleve nevetséges és torz működés jellemzi, és sokkal inkább ez, mint valamilyen értéktelített humánum - így aztán az orrszarvúvá válásból is eltűnik a tragikus mozzanat. 

A Stúdió „K" színpadán munkahelyre emlékeztető teret látunk. A helyiséget utca, lakás, raktár határolja, de a látható környezet is legalább ilyen eklektikus: kanapé és dohányzóasztal, tojáskészítmény-automata, darts-tábla a falon, a polcokon pedig aktadobozok, amelyek aktákat nem, de tojásokat, ruhaneműket tartalmaznak. Ebben a miliőben éli antiéletét a hét szereplő. Cselekvés értelemszerűen nincs, leginkább kedélyesen és szerethetően vegetálnak. Mintha öröktől fogva magától értetődőnek tekintenék napjaik katatóniáját. Ha meg is lepődnek rajta, hogy a tojásautomata nem ad ki terméket, mégis oda-odalépnek hozzá, dobnak be pénzt, és meghallgatják, amint a Városi Tanács gépe szép napot kíván. Ha bosszankodnak is egy-egy arcrezdüléssel, hogy sosem találnak a céltáblába, azért ősidőktől fogva reménytelenül hajigálják a dartsokat. Láthatólag mindennek van funkciója, eleven a látszólagos működés: hőseink bejárnak a munkahelyre, pedig láthatóan semmit sem csinálnak, fogalmuk sincs róla, hogy mi értelme. Lázonganak a Városi Tanács ellen, „spontán tüntetéseket szerveznek", de azt is csak megszokásból: minden gesztusból, elhangzott szóból árad a reménytelenség abszurduma.

Reménytelenül hagyja el magát Béranger, a borostás alkoholista, aki a nyitóképben spéci lasszóval erőlködik, hogy magához rántsa az öngyújtót: a kezdő jelenet hosszadalmassága már magában is komikumforrás, egyszersmind szimbóluma a cselekvésképtelenségnek. Hannus Zoltán figurája klasszikus kisember, fél a nőtől, fél a főnöktől - evidens, hogy ő lesz az, aki utolsókig ragaszkodik emberszabású identitásához.

Hannus Zoltán, Rusznák Adreienn, Spilák Lajos, Nyakó Juli - Forrás: studio-k.hu

Az ő ellenpontja Jean, a laza eleganciájú öltönyös profi. Szerepében Nagypál Gábor hiperaktív yuppie-ként mozog, beszél, ambicionál és helyzetértékel. Reménytelenül próbálja Béranger-t jó útra győzködni - párbeszédük összemontírozódik egy még képtelenebb dialóggal: Botard (Halmágyi Sándor) reménytelenül lelkes stupiditással hallgatja a Logikatanár szillogizmusait. Utóbbi emblematikus szereplője korunk abszurd rendszereinek: ő az agy, aki okozat- és okfejtéseivel átértelmezi a láthatót. Spilák Lajos olyan logikatanárt hoz, aki már maga is elhiszi kedves hülyeségeit, bravúrosan hazudja el a tapasztalati tényeket. Bármely tévécsatornára beillene, mint hivatásos megmondóembere a garbós-zakós értelmiségnek. Topogó jelenségében hasonlatos a szinte végig észrevétlenül mozgó Dudard-hoz: Tamási Zoltán egyszerre sunyi manipulátor és befolyásolható tömegember, figurája hümmögve kommentálja a fejleményeket.

A pergős-poénos dialógokból szerethetően kedves emberek kilátástalanul abszurd világa rajzolódik ki. És ebből adódik az is, hogy az előadás elején a főnök rinocérosszá válása nem feltétlenül a veszélyérzetet indítja el a nézőben: köszönhető ez a Nyakó Juli által játszott feleség karikatúraszerűen és szándékosan túldramatizált gesztusainak is. Az orrszarvúsodás ebben a közegben szükségszerű.

Később, a már megismert szereplők átalakulása még jobban megkérdőjelezi: egyértelműen vészterhes, antiutópisztikus folyamat-e amit látunk. Jean alakváltása ugyanis: felszabadulás. Nagypál Gábor bravúros játékkal vedlik selymes modorú emberből vakarózó állattá - úgy válik meg gönceitől, mint életfogytiglani rabruhától. Persze: abszurd lényből groteszk lénnyé válik. Mégis, a metamorfózis aktusában egy elviselhetetlen lét elleni lázadás (forradalom, ellenforradalom, sajnálatos eseménysorozat) is felfedezhető.

Hannus Zoltán - Forrás: studio-k.hu

Még jobban megkérdőjeleződik az „állati" és az „emberi" párhuzama és tiszta parafrázisa a második felvonás utolsó etapjaiban. Béranger elbarikádozza magát, és saját fejét is beköti, nehogy ő is rinocérosszá váljon. Pedig külső támadás lényegében nem fenyeget, legalábbis nem közvetlen támadás formájában. Az orrszarvúk eddig sem bántottak senkit, akkor sem, mikor alkalom lett volna rá. Hannus Zoltán ideges, kétségbeesett, kapkodó, tehetetlen embert prezentáló játékában a félelem lesz az, amely még az átalakulás előtt elállatiasít. A metamorfózistól retteg, a védekezésre képtelen, a szerelemre alkalmatlan. Emberként vágja pofon Daisy-t - hogy aztán a homo sapiensi agressziónak megfelelően esdekelve kérjen bocsánatot. Daisy (Rusznák Adrienn) pedig, mint utolsó átváltozó, már vágyakozik az úgynevezett állatok közé. Előbb csak bácsicsalogatóan ártatlanul és kihívóan biciklizik körbe-körbe a színpadon, a felfordulás közepette is csak játszik - végül aztán ő lesz az, aki magára hagyja Béranger-t, a „nekünk jutott hős"-t. Hannus Zoltán állati üvöltése pedig már az abszurd történelem utolsó emberi (emberi?) aktusaként hallatszik.

Rinoceritisz - mintha egy fertőzés, egy vírus elnevezése lenne. A Stúdió „K" előadásának értelmezésében egyszerre betegség, egyszerre gyógyulás, de mindenképpen kétarcú kataklizma. Vékes Csaba rendezése nemcsak jó arányérzékről, a didaktikusságtól való tartózkodásról árulkodik; produkciója üdítő kreativitással játszik egy klasszikussal, nem csupán hozza a kötelezőt. Mert kétségkívül egyszerűbb megoldás lett volna a korfüggetlen társadalmi allegória megtartása - a Rinoceritisz sokkal inkább humorban gazdag kérdőjelezése emberségünk mibenlétének. 

Ionesco: Rinoceritisz

Stúdió „K"

Fordította: Mészöly Dezső

Fény: Fodor Gergely

Dramaturg: Szeredás András

Rendező: Vékes Csaba

Szereplők: Nagypál Gábor, Hannus Zoltán, Tamási Zoltán, Halmágyi Sándor, Nyakó Juli, Spilák Lajos, Rusznák Adrienn

Az előadásról olvashatók másfajta megközelítések is az interneten:

Koltai Tamás: Az elállatiasodás (túl) diszkrét bája

ugr: Orrszarvúvá változók

Urbán Balázs: Tojás és dagonya

VMR: Megérkeztek Pestre a rinocéroszok