Boszorkányhajsza

Miller: Istenítélet - Pécsi Nemzeti Színház

2008-ban Mohácsi János másodszor is megrendezte az Istenítéletet. Akkor került először máshol is színpadra korábbi kaposvári Mohácsi-előadás. Sőt egymás közelében kettő is: az 1994-es Kávéház új változatát Rusznyák Gábor vitte színre Szegeden, az 1995-ös Istenítélet „újrakeverését" maga Mohácsi János végezte el Pécsett.
Sándor L. István | 08. 10. 29.

Az új változat - mint a remixek általában - sokban emlékeztet az eredeti darabra, de teljesen másképp szól, másképpen hat. Összhatásában a jelenből építkező, a máról szóló Mohácsi-előadás született Pécsett.

Bár az előadás története, szerkezete, dramaturgiája, tere, hatásmechanizmusa az eredeti kaposvári verziót idézi, mégis nagyon sok új szólam, újfajta hangzás jelent meg a pécsi változatban (módosult a verbális réteg, változott a jelenetszervezés, átalakultak a rendezői megoldások). De a legfontosabb változást az jelentette, hogy a másfajta karakterjegyekkel rendelkező pécsi színészek teljesen új figurákat teremtettek. Mindez önálló alkotássá teszi az Istenítélet pécsi bemutatóját.

Mohácsi - afféle előjátékként - az előadást indító nézőtéri sötéttel játszik el (hasonló gesztust az Ördögök kezdetén is láttunk). A fények lassan halványulnak, majd ismét felerőrödnek, sőt a túlzásig fokozódik a világítás: reflektorok segítségével fényárba öltözik a Pécsi Nemzeti Színház mennyezete. Valamennyi néző ösztönösen a magasba fordítja a tekintetét. De nem az eget fürkésszük, nem Istent keressük, hanem a színházat látjuk: a maga neobarokk túldíszítettségét, aranyozott cirádáit, tekergő indáit. A második rész elején megismétlődik a fénnyel (és a nézői tekintetekkel) való játék. Erre utal vissza a második rész közepén az a pillanat, amikor a bírósági tárgyaláson váratlanul ismét kigyúlnak a nézőtéri fények: ezúttal a közönség soraiban fürkészik áldozataikat a boszorkányüldözés koronatanúiként működő lányok. Mindez közös térbe von bennünket a játszókkal. Mint ahogy az is, hogy egeret üldözni kiszaladnak a nézőtérre a szereplők. Ezzel a komikus betéttel Mohácsi a bírósági tárgyalás egyik legfeszültebb pillanatát „veri szét". Pontosabban megállítja, felnagyítja, hogy idődimenzióit a jelenig tágíthassa. Ezekkel a gesztusokkal azt sugallja, hogy mindaz, ami a színpadon zajlik, a mi történetünk is. Közös térbe zárva, az egektől elzártan mégiscsak a saját színházunkat nézzük.

 

istenitelet1

Zayzon Zsolt, Märcz Fruzsina, Juhász Gerda

 

Pedig a rengeteg áttétel miatt könnyű lenne eltávolítani magunktól a történetet. Arthur Miller (17. század végi történetet feldolgozó) darabja elsősorban (a 20. század közepi amerikai viszonyokra érvényes) példázatként hatott. És ezt a jellegét akkor is megőrzi - köszönhetően a darab végkifejletében rendkívül erős morális példaállításnak -, ha a puritán erkölcsök önpusztító csapdáit nem próbáljuk másfajta korok másféle társadalmi álszentségeivel behelyettesíteni. Mohácsi sem így teszi jelenidejűvé a darabot: a példázatot nem helyettesíti más értelmű példabeszéddel. A pécsi (és az eredeti, 95-ös kaposvári) szövegváltozat legfőbb erénye, hogy a történet belső mechanizmusait, működését vizsgálja, és nem a jelentését hangsúlyozza.

A salemi boszorkányokban Miller a társadalmi-hatalmi mechanizmusokat ábrázolja, a darab előadásai pedig rendre ezeknek a mechanizmusoknak az összetevőit helyettesítik be az aktuális szereplőkkel és problémákkal. Mohácsi viszont magáról a mechanizmusról mond gyökeresen újat. Előadása (az eddig megjelent recenziók állításaival szemben) nem a diktatúra működéséről beszél. Ehelyett a posztmodernkori társadalmi állapotokat vázolja fel. Azt a kavargást, hullámzást követi, amelynek eredményeként a napnál is világosabb igazságok homályba borulhatnak. Hogy miképp démonizálódnak és válnak pusztító erővé azok a rendkívül könnyen átlátható problémák, amelyet nagyon pitiáner emberi szándékok működtetnek.

 

istenitelet2

Zayzon Zsolt, Kocsis Pál

 

A pécsi Istenítélet felütése eleve egy összekavarodott, összezavarodott világ érzetét kelti. Az első jelenet (amelyet Mohácsi a lelkész szobájából a templom előtti térre helyezett át) csupa felfokozottság, zaklatottság, kiabálás. (Millernél csak a főszereplők jelennek meg a színen, Mohácsinál ott van egész Salem.) A néző először talán nem is sokat érthet a hirtelen kialakult zűrzavarból (az üvöltve, ordítva elhangzó szavakból nagyon keveset, az indulatokból annál többet). Az világosan érzékelhető, hogy valami nagy baj van, méghozzá olyan rendkívüli helyzet, amely egymásnak ugrasztja a közösség különféle tagjait. Nem érzékelhetők itt semmiféle pólusok, amelyek között erős ellentét feszülne. Inkább kavargást látni, amelyben azt sejteni, hogy mindenkinek baja lehet mindenkivel, bárki nekiugorhat a másiknak, nem is kell ehhez különösebb indokokat keresni. Egy szétzilálódott közösséget látunk, amelynek belső, emberi koherenciája már vészesen elkezdett erodálódni.

A közösség egy másik jellemzőjére a zene irányítja a figyelmet. Az előadás kezdetén, még a sötétben felhangzik egy erős dobütésekkel, zaklatott ritmusokkal kísért kórus. Ez egyszerre idéz törzsi zenét és zsoltáréneklést. Kovács Márton nagyszerű muzsikája az előadás új eleme, és új értelmének kétségtelenül az egyik legerősebb tartópillére. Az istenről zengő áradó kórusok egyrészt közösségi létet tételeznek fel, de az ütőhangszerekkel megteremtett ritmusalapok azt jelzik, hogy ez a közösség még a törzsi viszonyokhoz közeli állapotban él (mindez természetesen nem a társadalmi viszonyokra, hanem a mentális állapotokra értendő.) Ezt erősíti az is, hogy a zsoltáréneklést a közösség legtöbb tagja furcsa mozdulatokkal, zaklatott, jel értékű gesztusokkal kapcsolja össze. Mintha barbár rítusok szétesett mozdulattöredékeit látnánk. De mindez olyan belső fűtöttséggel jelenik meg, hogy mikor még egy szó sem hangzott el az előadásban, már arra gondolunk, hogy a fanatizmus ennek a közösségnek az egyik legfőbb belső problémája. A sodró zene és a dinamikus mozgások együttese eleve olyan világot idéz a pécsi előadásban, amelyben az irracionális erők uralkodnak, és a józan meggondolásoknak nem sok esélye van benne.

 

istenitelet3

Kocsis Pál, Szabó Vera, Pál András

 

Ezt a józanságot, az egészséges kételkedést, sőt a vállalt kívülállást - így a közösségben uralkodó viszonyok ellenpontját - John Proctor (Zayzon Zsolt) képviseli, aki távol él Salemtől, és - a lelkésszel, Parrisszel (Kocsis Pál) kialakult konfliktusa okán - alig jár a templomba. Proctor már csak azért is biztos lehet benne, hogy szó sincs semmiféle boszorkányságról, amiről egész Salem beszél, mert egykori szeretője, Abigail Williams (Märtz Fruzsina) - aki a több lánnyal együtt meztelenül táncolt az erdőben - elmondta neki, hogy mi történt valójában. De Proctor nem szól. Bár összeszólalkozik Parrisszal és Putmannal (Ottlik Ádám), de aztán eloldalog Salemből. Már nem tapasztalja meg az ördögűzni hívott Hale tiszteletes (Pál András) gerjesztette extázist. Pedig innentől kezdve feltartóztathatatlanok az események: megérkezik a Danforth alkormányzó (Széll Horváth Lajos) vezette bíróság, amely a kétségbeesésükben kétes színjátékba kezdő lányok vallomása alapján a közösség egyre több tagját helyezi a boszorkányság vádja alá. Előbb csak a rosszhírűeket, majd a tekintélyesebbeket is. És hamarosan megtörténnek az első kivégzések is, pedig - ahogy Proctor mondja - Salemben nem szokás akasztani.

Proctornak eleinte jó oka van, hogy hallgasson. Ugyanis szereti még Abigailt, akit a felesége kergetett el a házuktól, ő nem tudott volna szakítani vele. Most sem akarja bajba sodorni őt. Abigail viszont azt gondolja, hogy visszaszerezheti Proctort, ha - boszorkánylátó, koronatanúi szerepét felhasználva - bevádolja Proctornét (Herczeg Adrienn) is. Proctort a felesége, Elizabeth letartóztatása kényszeríti döntő lépésre: a bíróság előtt akarja leleplezni a lányok mesterkedését, és ehhez koronatanúként a szolgálóját, Mary Warrent (Kovács Mimi) használja, aki maga is ott volt az erdőben, és most is szorgalmasan vádaskodik a bíróságon, miközben lelkiismeret-furdalás is gyötri a kivégzések miatt.

Proctornak az igazság nyilvánvalóvá tételére tett kísérlete a legerősebb részlete mind a darabnak, mind az előadásnak. Millernél a bíróság előszobájában zajlik ez a jelenet, csak az érintettek legszűkebb részvételével. Mohácsi mindezt a bírósági tárgyalás terébe helyezi át, s a nagy nyilvánosság előtt zajló, sodró lendületű látványos aktussá alakítja, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy miért nem derülhet ki az igazság, amely napnál is világosabb, és amelyről egyre megdönthetetlenebb bizonyítékok derülnek ki.

 

istenitelet4

Köles Ferenc, Pál András, Széll Horváth Lajos, Zayzon Zsolt

 

Először is mindenkinek prekoncepciója van, ami miatt nem lehet füle arra, amit hall. Így vagy úgy a bíróság minden tagja elfogult. Parris szerint Proctor minden szava hazugság, csak azért beszél, hogy neki ártson, mert folyton a saját maga ingatag tekintélyét látja megkérdőjeleződni a férfi tekintetében. Hawthorne (Köles Ferenc) nem az igazságot akarja kideríteni, hanem rendet akar tenni. Ezért ő a bíróság tekintélyének aláásását látja Proctor vallomásában, ezért - anélkül, hogy meghallgatná - azonnal el akarja rendelni a férfi letartóztatását. Danforth alkormányzó azonban vizsgálatot rendel el. És minden sorra ki is derül (hogy a lányok meztelenül táncoltak, halottat idéztek, hogy a Proctorné ellen döntő bizonyítékul szolgáló babát Mary adta neki, hogy Abigalinek miért áll érdekében bevádolni Proctornét, és hogy már egyéb értelemben sem tekinthető ártatlannak, hisz „paráználkodott" Proctorral). Danforth azonban semmit nem lát be. „Bizonyítékot!" - üvöltözi újra és újra, amikor már minden nyilvánvaló. Neki a legalapvetőbb (eleve irracionális) feltételezését kellene megkérdőjeleznie, amire a bíróság egész eddigi tevékenysége épült: hogy Salemben jelen van a gonosz, és csak a lányok tanúvallomásai alapján leplezhető le. Ezért hagyja, hogy a döntő pillanatokban másra terelődjön a szó. Így Parrisnak nem kell beismernie, hogy mindenről tudott, Prcotorné megteheti, hogy életében először hazudjon, és nem mondja paráznának a férjét, és Abigalnek sem kell elismernie sem azt, hogy Proctor szeretője volt, sem azt, hogy csak színlelik az extázist, amelyben a gonosz újabb és újabb cimboráit leplezik le. Ehelyett egy újabb színjátékkal (a lányok elragadtatott asszisztálásával) Proctorra olvashatja a boszorkányság vádját.

És ez az a pont, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy már régóta abba az irányba sodródnak az események, amelyet senki nem akart, és ami már senkinek sem jó. Hogy nincs szó semmiféle működőképes hatalomról, amely saját erejét képes növelni a társadalom megfélemlítésével. Az előadás utolsó képe, amikor Danforthék a kétségbeesett kiegyezést keresik Proctorral, egyértelművé teszi ezt. Ekkor már a legtekintélyesebb polgárok kivégzése van napirenden, és feltartóztathatatlanul terjed a romlás: egyre több az üres, elhagyott ház és a megműveletlen föld, egyre több gazdátlan állat, éhes, kóbor tehenek bőgik tele Salem síri csendjét.

 

 

istenitelet6

Herczeg Adrienn,  Zayzon Zsolt, Märcz Fruzsina

 

Ebből a nézőpontból válik nyilvánvalóvá, hogy miféle mechanizmusokat is ábrázol Mohácsi előadása. Olyan önérvényesíteni technikákat, amelyek napjainkból nyomasztóan ismerősek.  Azt a mentalitást, amelyben a legfontosabb mozgatóerő az, hogy mindenki a saját szándékait érvényesítse, anélkül, hogy ennek következményeivel is számot vetne. Ez azt is jelenti, hogy nem célorientált ezt a magatartás: nem előre eltervezett eredmények érdekében történik. Csak a pillanatnyi hatás fontos, még akkor is, ha végeredményben ez a jövőt emészti fel. Parris nem akar mást, csak eltitkolni azt, amit Abigail, az unokahúga és a lánya művelt az erdőben. De mert elképzelhetetlen számára, hogy ne vegyen részt az események alakításában, ezért nem eltusolja, hanem démonizálja a problémát. Végül azonban megszökik tőle a lánya, sőt Abigaillel együtt teljesen ki is rabolják. Abigail sem akar Proctoron kívül elérni semmit. Csak menekül a kényszerhelyzetekből. Csak a maga javára akarja fordítani a pillanatokat, amely a megalázásával fenyeget. És ezt olyan eredményesen teszi, hogy Proctort is a máglyára kergeti. Ő maga pedig elszökik Salemből, belemenekül a nagy sötét ismeretlenbe. Proctor sem akar mást csak megtartani, visszaállítani a becsületét, amiből az lesz, hogy minden bűnét nagy nyilvánosság előtt vallja be. Elizabeth sem akar mást, csak megtartani a férjét, akinek máglyahalálával zárul az előadás: felizzik a vörös háttér, és pernye hull az alant várakozókra. Hale sem akar mást, csak a gonoszt elűzni a városból, és végül azzal kell szembesülnie, hogy maga szabadította a rontást a városra.

Az Istenítéletben tehát senki nem akar semmit, csak egyetlen dolgot, és ebből az lesz, hogy senki nem kapja meg azt az egy dolgot - egyébként pedig mindenét elveszíti. Ennek a fanatizált, törzsi érdekhálózatok működtette közösségnek a mechanizmusai ezt eredményezik.

 

 

A cikk egy nagyobb tanulmány részlete, amely az Ellenfény 2009/1. számában jelent meg.

 

 

Istenítélet

 Pécsi Nemzeti Színház

 

 Fordította: Máthé Elek

Díszlet: Khell Zsolt

Jelmez: Szűcs Edit

Világítás: Bányai Tamás

Zene: Kovács Márton

Dramaturg: Mohácsi István

Rendező: Mohácsi János

Szereplők: Zayzon Zsolt, Herczeg Adrienn, Märcz Fruzsina, Széll Horváth Lajos, Kocsis Pál, Pál András, Köles Ferenc, Kovács Mimi, Füsti Molnár Éva, Urbán Tibor, Stenczer Béla, Szabó Vera, Stubendek Katalin, Ottlik Ádám, Darabont Mikold, Fischer Lilian, Juhász Gerda, Víg Diána, Józsa Richárd, Róbert Gábor, Vidákovics Szláven, Várnagy Kinga, László Csaba, Csányi Dávid, továbbá Bende István, Rubind Péter, Schum László, Szabó Erika, Czéh Dávid, Farkas B. Szabina, Kuti Gergely, Domján Mária

Zenészek: Kovács Márton, Rozs Tamás, Károly Zoltán, Gáspár József

 

 

Az előadásról olvashatók másfajta megközelítések is az interneten:

 

Csáki Judit: Mégis magyar

Marsalkó Eszter: Istenítélet Pécsett

Mészáros B. Endre: Ilyen ma az igazi színház

Stuber Andrea: Néptribün

Urbán Balázs: Perújrafelvétel

 

Mohácsi Jánossal is olvasható beszélgetés az interneten:

Balul sikerült Cassandra