Színházba zárva

Merthogy miután felértünk a lépcsőn, bennünket kínálnak borral Nobile úr inasai; igen, mi is vendégek vagyunk, s addig nem is léphetünk be a Károlyi-palota díszes termeibe, amíg Nobile további vendégei (vagyis az előadás szereplői) meg nem érkeznek. Azután követhetjük őket, a hosszú asztalt körülállva bepillanthatunk vacsorájukba is, majd tovább mehetünk a belső terembe, ahol a játék további része zajlik, s amelyet a vendégek – velünk együtt – nem képesek elhagyni. Magyarán mi, nézők a rendezői elgondolás szerint éppúgy részesei vagyunk a történteknek, foglyai a helyzetnek, mint a szereplők. Ami két fontos problémát is felvet. Egyrészt Buñuel filmje alapvetően szimbolikus mű, melynek több felfejtése is létezik, de ezek közös lényege, hogy a távozás képtelensége nem egyetlen konkrét okra vezethető vissza. Nincs megfejtendő titok, a befogadóra van bízva, hogy egy embercsoport, egy társadalmi réteg, egy ország, egy világ cselekvésképtelenségének metaforikus lenyomatát látja-e a szabadulás reménytelenségében, hogy misztikus magyarázatokat, vagy éppen ellenkezőleg, konkrétabb társadalmi-történelmi allúziókat keres-e. Ám maga a szürreális vízió rendkívül nehezen érvényesíthető színházban. Ehhez járul ráadásul az, hogy a szürreális állapotnak megvan a maga nagyon is reális, naturalisztikus következménye. A bennragadtak fizikai szenvedése hangsúlyos mind a filmben, mind a színpadi változatban: a távozni képtelen vendégek éhségtől, szomjúságtól, egymás bűzétől szenvednek. Ilyesmit a néző, akit a rendező a játék részesévé próbál tenni, aligha él át, hiszen nagy valószínűséggel vacsorázott a késő esti előadás előtt, pár perccel ezelőtt itta meg a felkínált bort, bűz pedig szerencsére nincs a teremben. Így érzéki szempontból csak annyiban lehet részese a szereplők keserveinek, hogy maga sem hagyhatja el a termet – ám az ilyesmi azért többé-kevésbé megszokott egy színházi előadás alatt.

Ugyanakkor a film teljesen más optikával dolgozik, mint a színház: a vágások, a plánok váltogatása úgy tud kiemelni – fontossá vagy jelentéktelenné tenni – részleteket, ahogyan a színház sosem. Buñuelnél ennek különös jelentősége van, hiszen a film szereplői nem sok oldalról körüljárt, alaposan felépített karakterek, hanem inkább vázlatos figurák, akiknek egy-egy kisebb gesztusuk akár fontosabb is lehet, mint mondataik jelentős része. Egy tekintet, egy mozdulat sokszor inkább egyéníti a szereplőket, mint az, amit megtudunk róluk. Ez az eljárás színházban elképzelhetetlen (hiába az apró gesztusok, szemvillanások, arcrezdülések, nincs kamera, mely kiemelné ezeket, a színpadi rendezés legfeljebb segítheti a befogadói tekintet pozicionálását, egyértelműen nem irányíthatja azt), ha viszont a színészek karaktereket próbálnak formálni, íveket kísérelnek felépíteni, konfliktusokat eljátszani, felbillen a reális-szürreális elemek egyensúlya, aminek következtében még kevésbé lehet mit kezdeni a mű naturalisztikus síkjával.

A Pelsőczy Réka rendezte előadás ez utóbbi problémával valamivel több sikerrel birkózik, mint az előbbivel. A Károlyi-palota mint helyszín alkalmas a dekadencia diszkrét bájának megteremtésére, s a rendező zenével, hangeffektusokkal, a fény és a sötét váltására alapozó, az idő múlását is jelző vágásokkal részint sejtelmes, fenyegető atmoszférát próbál teremteni, részint így kísérli meg a befogadói figyelmet irányítani. A színészek nem építenek a szerepkörvonalak helyett figurákat, de ügyelnek arra, hogy egy valamit (akár domináns tulajdonságot, akár jellemző fizikai állapotot, akár hanghordozást, hanglejtést) megragadjanak a szerepből, s ebből kiindulva egyénítsék az általuk játszott alakot. Ilyen Gálffi Lászlónál (Nobile) az elegancia méltóságába rejtett felháborodás, Kerekes Évánál (Lucía) a kettős kötöttség gyermeki élvezete, Hetey Lászlónál (Roc) az aggkor infantilizmusa, Bíró Krisztánál (Signora Roc) a törődés fokozatos elpárolgása, Wierdl Eszternél (Sylvia) a művészlétből való kilépést követő civil lealacsonyodás, Takács Katinál (Leonora) az érzelmek túlhabzásával kompenzált halálos betegség, Haumann Máténál (Ezredes) a célvesztés felett érzett düh, Szamosi Zsófinál (Leticia) a kívülállásként megélt magány, Széles Lászlónál (Leandro) a fölényes elkülönülés pökhendi iróniája, Lengyel Tamásnál (Francisco) a pániktól fűtött mizantrópia, Bartsch Katánál (Juana) az ésszerűséget elvető, monomániás gondoskodás, Polgár Csabánál (Eduardo) és Fodor Annamáriánál (Beatriz) az egymásba feledkezés ideig-óráig körülményeket feledtető élvezete, Hernádi Csabánál (Russell) az elhaló hörgés, Sáfár Kovács Zsoltnál (Főkomornyik) pedig önnön különleges, a társadalmi elkülönülést szinte fizikailag is jelző alkata.

Ám az alázatos színészi igyekezet sem tudja mindig hangsúlyossá tenni a döntő pontokon a szerepet, s az atmoszféra az ügyesen alkalmazott manuális eszközök ellenére sem válik annyira, sejtelmessé, misztikussá, hogy az egész történetet szürreális, szimbolikus síkra tudja emelni, s a néző nyugodtan elvonatkoztasson a kimondott szavak és az általa érzékileg felfogott valóság meg nem feleléseitől. Vagyis a játék megreked valahol a realitás és a szürrealitás között. Fontos motivációk nem válnak világossá, evidenssé (Eduardo és Beatriz tette váratlannak, értelmezetlennek hat), másfelől a film hangsúlyos szimbólumai sehogyan sem tudnak az előadás szövetébe ágyazódni (a színre hozott báránykák érezhetően a „jujdecuki” élményt váltják ki a nézőtéren – jelentésük azonban itt nemigen van). A néző pedig nem kerül zsigerileg a játék hatása alá; a feltételezhető alkotói szándékkal szemben kívülről szemléli a történéseket.

Talán a film, a forgatókönyv túlzott tisztelete a bizonytalanság eredője; Az öldöklő angyal alighanem csak sokkal radikálisabb beavatkozások árán adaptálható színpadra. Ezeknek a beavatkozásoknak kellene dönteniük arról, hogy az alkotók nagyon erős atmoszférát teremtve próbálják a realisztikus állapotokat érzékeltetni, a metaforákat felfejteni (ehhez vélhetően kevesebb szereplő szükségeltetik), vagy éppen ellenkezőleg, a mű valóság feletti, szimbolikus síkjára koncentrálva hoznak létre olyan előadást, melynek semmiféleképpen nem célja a néző bevonása, a bennragadtak fizikai és lelki szenvedéseinek átéreztetése. A Károlyi-palota természetesen egy ilyen előadásnak is kitűnő terepe lehetne. A most megszületett bemutató azonban inkább a szakmai erényei miatt érdemel méltatást; a vállalkozás egésze, a film színházzá transzponálása csupán mérsékelt sikerrel járt.

Luis Buñuel: Az öldöklő angyal

Fordította: Imrei Andrea

Szcenika és design: É. Kiss Piroska

Jelmez: Zoób Kati

Zene: Vajdai Vilmos

Dramaturg: Sirokay Bori

Rendező: Pelsőczy Réka

Szereplők: Gálffi László, Kerekes Éva, Haumann Máté, Sáfár Kovács Zsolt, Wierdl Eszter, Hetey László, Bíró Kriszta, Hernádi Csaba, Széles László, Bartsch Kata, Lengyel Tamás, Takács Kati, Polgár Csaba, Fodor Annamária, Szamosi Zsófi, Janicsek Péter

Helyszín: Petőfi Irodalmi Múzeum