IRL

Robert Jelinek: Európai történet: Tasnádi István: Cyber Cyrano

Szinte közhely, hogy a színháznak javarészt a bennünket körülvevő valóságról kellene szólnia: létező, jelenvaló, kibeszéletlen vagy nem eléggé kibeszélt problémákról, a mában köztünk járó emberekről, a mai társadalom kérdéseiről, válságairól – nem utolsó sorban azért, hogy a színház is segítsen ezek feldolgozásában, megértésében, megélésében.
Kovács Bálint | 11. 03. 1.
Hiába hangzik ez unásig ismételgetett szólamnak, amellyel csak a színházat a politikai hatalom dicsőségéért vezető „szakemberek” nem értenek egyet, mégis alig akad olyan színház, amely ennek szentelné teljes működését – a Kolibri bizonyosan ezen ritkaságok egyike. Az ország egyik legprogresszívebb színháza – amelyről ehhez képest méltatlanul kevés szó esik – legutóbbi két, kiskamaszoknak szóló bemutatójával is folytatta a hagyományt: az egyikben a célközönség korosztályának mások számára tulajdonképpen teljesen ismeretlen, a szülők és tanárok által egyfajta sci-finek látott életstílusáról szól, mondván: a megértés a legelső alapfeltétel, amely nélkül a problémák megoldása, a generációs szakadék áthidalása abszolút reménytelen. A másik a cigány-nem cigány konfliktusok „prototípusát” mutatja meg ugyanennek a korosztálynak, a rasszizmus természetrajzának olyan feltárásaként, amit legutóbb a remek Helló, náci!-ban láthatott a közönség.

 

*

 

„Első emlékem egy monitor” – a Cyber Cyrano rettentő erős kezdőmondatát egy percen belül egy erős kép egészíti ki: a Kolibri színpadán egyedüli díszletként elhelyezkedő vetítővásznakon ezernyi speciális karakterből és betűből a főszereplő arcképe áll össze. Már ez az első perc tökéletesen kifejezi, hogy miről van szó: digitális bennszülöttekről, akik nem megtanulták a számítógép és internet használatát, hanem az első perctől épp olyan természetes számukra mindez, mint a játékautók, a tévé-távirányító vagy a papír meg a színes ceruza. És ha innen nézzük, nem is csoda, hogy a személyiségük is csak akkor áll össze teljesen, ha az online jelenlétüket is hozzávesszük a hús-vér valóhoz. (Hogy ez mennyire így van, azt egy interneten használt rövidítés is jelzi: IRL, azaz In Real Life. Ez különbözteti meg – és teszi azonos jelentőségűvé – a szóbeli interakciót az internetes felületeken megvalósított kommunikációtól.)

Ennek a megértése és színházi nyelvre fordítása az, ami az évad egyik legjobb rendezésévé teszi Vidovszky Györgyét. A Sárosi Anita és Vicsek Viktor tervezte vetítés az első, nagyon is kifejező metafora után az előadás negyedik főszereplőjévé válik; a szereplők mellkasán első színre lépésükkor megjelenik a profiljuk: név, magasság, életkor és foglalkozás (tanuló). Az őket körülvevő vásznon pedig a többi, ugyanilyen fontos jellemző: a MyVip közösségi portálon megosztott képeik magukról vagy érdeklődési körükkel kapcsolatban (kedvenc zenéik, filmjeik, színészeik). Később megjelennek a vicces Youtube-videók, amiket egymásnak küldenek afféle ismerkedési gesztusként, vagy amelyeket az osztályban vesznek fel mobiltelefonnal, és a vásznakon jelennek meg a tökéletesen hitelesen rekonstruált chat-beszélgetések is, vállalva, hogy a felnőtt nézők egyáltalán nem fogják érteni az egyes rövidítéseket vagy speciális karaktereket (mint például a szorosan összecsukott szemmel és nagyra nyitott szájjal való nevetés jelét: XD). Mindebben nem csak a színházban eddig szinte ismeretlen formanyelv megalkotása és magabiztos használata a lenyűgöző, de az is, hogy mennyire ismeri és érti Vidovszky a bemutatott korosztály szokásait. A vetítés ugyanakkor szép metafora is: a vászon-sarok épp olyan vibrálással, folyamatos és gyors változással, olyan audiovizuális információáradattal veszi körül a szereplőket, ahogy azt az iPhone, iPod, MyVip, Messenger és a többi hasonló is teszi velük reggeltől estig, éjjel-nappal. Mindezek miatt úgy érezzük, hogy ha az előadás némajáték volna a vetítés mellett, akkor is tökéletesen érthető lenne a Cyber Cyranónak legalábbis a fundamentuma.

Nem mintha Tasnádi István ilyen „díszletbe” ültetett új drámája ne lenne magában is rendkívül erős. (Itt jegyzendő meg az is, hogy a Kolibri remek témaválasztásai mellett a kortárs magyar drámák bemutatásában és a drámaírók foglalkoztatásában is igen jól teljesít.) A darab alapja megtörtént eset, a Cyranóval való hasonlóság tehát úgyszólván adott: egy iskolában két lány nem létező személyeket hozott létre, s azok virtuális megtestesüléseit (avatarjait) megszemélyesítve chateltek, e-maileztek az osztály tagjaival, akik természetesen nem sejtették, hogy beszélgetőpartnerük valójában az osztálytársuk, álnéven.

Tasnádi a sztorit háromszemélyessé tisztítja: az osztály rút kiskacsája, Zsuzsi megelégeli, hogy szerelme, a menő Máté semmibe veszi őt, ráadásul ráhajt egy barátnőjére, Henire – így kitalál egy fiút a lánynak és egy lányt a fiúnak. „Azelőtt semmiféle érzelmet nem tudtam kiváltani a Mátéból. Most viszont volt egy eszközöm, amivel örömet tudtam okozni neki. Vagy bánatot. (…) Benne volt a hálómban. (…) Hogyha megharagudtam rá, Moira [a kitalált lány] megbüntette. Ha meg már nem bírtam nézni, hogy mennyire kész van, hirtelen kedves lett vele. (…) És Máté másnap mindent elmesélt nekem. (…) Velem beszélgetett, de a Moira arcát képzelte maga elé, és ettől mindjárt érdekesek lettek azok a mondatok, amiket el sem olvasott volna, ha tudja, hogy én írom” – mondatja Tasnádi Zsuzsival. Az egy-két szikár mondatban is kifejező indoklásban az az igazán hátborzongató, hogy nagyon is logikus – hogy mindenkinek eszébe jut: hasonló esetben talán mi magunk is megtennénk ugyanezt.

Hasonlóan logikusan és kifejezően – és ami egy drámánál korántsem mindegy, szép dramaturgiai ívvel – van felépítve minden egyéb: Zsuzsi motivációi, a kivitelezés módja, a manipuláció mikéntje, a játék az érzelmekkel, végül a csaknem tragédiába torkolló, elkerülhetetlen lebukás. Tasnádi mindezt mellébeszélés nélkül, koncentráltan tálalja, miközben jó a humora is („Olvastam valahol, hogy bizonyos életkorban a fiúk azzal szemétkednek, aki tetszik neki. Úgyhogy én valahol mélyen nagyon tetszhetek a Máténak. Mondjuk ez a bizonyos kor általában az óvodáskor, de lehet, hogy a Máténál ez elhúzódik.”), és nem utolsó sorban mély empátiát mutat: egy-két húsba maró mondata tökéletesen ki tud fejezni egy szélsőséges lelkiállapotot, életfelfogást, sőt tulajdonképpen egy teljes sorsot („Addig legalább szadizott. A kínzás is egyfajta interakció, a törődés egy bizonyos formája. Elég egyoldalú formája persze. De én már egészen hozzászoktam. És most hiányzott.”). Nyelvhasználata pedig végig hiteles, sehol sem erőltetetten fiatalos, szavai stimmelnek, és stimmel nála is mindaz, ami Vidovszky rendezésében is a helyén van: a sajátos kommunikációs formák tökéletes ismerete. („Ha bejelöllek, visszajelölsz?”; „Megnézte a képeidet, és nagyon bejössz neki. Elolvasta a kommenteket is, amit írtak rólad. Azt mondta, nagyon sok átfedés van az érdeklődési körötökben.”)

Egyedül a színészi játék hagy kívánnivalókat maga után a Zsuzsit játszó Nemes Anna esetében. Igaz, képzetlennek ható beszéde kis jóindulattal hitelesebbé teszi a történetet, ám a rossz hangsúlyozás, egyes hangok rossz kiejtése, a remegő hang színházban mégiscsak zavaróak. Ettől eltekintve viszont jól jeleníti meg, ahogyan Zsuzsi élvezkedik a frissen megszerzett hatalomban, és ez végig látszik is a szemében – ez pedig valóban rémisztő. Dér Zsolt izgágasága, játékpuskán való gitározása jól érzékelteti, hogy noha a történet nagyon is komoly, tizenhat éves szereplői nem érettek, nem felnőttek még igazán. Ahogy pedig Nemes Annával beszél, az hol a zsigeri terrort, hol pedig a behízelgést fejezi ki jól. Varga Lili valamivel egysíkúbb – bár ezt szerepe indokolja –, de jó barátnőként és „csajsziként” is hiteles. Előadásvégi kiborulása is szép: gesztusok nélkül, csak lefagyott mozdulatlanságával, kiüresedett tekintetével fejezi ki állapotát.

A Cyber Cyrano mind Vidovszky György rendezése, mind Tasnádi István drámája révén enged betekintést egy olyan problémára (a középiskolások egymás közti viselkedésének deformációira), amelynek átlagos esetben a néző, „a felnőtt” még a felszínét is nehezen tudja megkapargatni, hiszen már az azt körülvevő kulturális környezet is idegen számára. A Kolibri viszont úgy teszi érthetővé a probléma magját is, hogy egyenes utat biztosít az útvesztőnek tűnő kommunikációs térben is.

 

*

 

Ha egy külföldi beszél Magyarországról, vajon hitelesebb az ítélete, mert elfogultság nélkül, kívülről tud a mi dolgainkra tekinteni – vagy amit ő mond, az szükségszerűen nélkülözi a mélyebb összefüggések ismeretét, az árnyalt kifejtés lehetőségét? A Cyber Cyrano után, februárban szintén a Kolibri Pincében színre vitt dráma, a svéd Robert Jelinek Európai története, amely a magyarországi romák és nem romák konfliktusairól szól, nem segít eldönteni a kérdést: mindkét válasz igaz rá.

Az Európai történet olyan, mint egy hosszú hallgatás után elhangzó, egy mondatban elmondott, dörgedelmes ítélet: épp akkora megrettent csend marad utána, és épp annyira lényegre törően rövid is. A svéd szerző, Robert Jelinek Magyarországra jött, látott, és amit tapasztalt, azt egy pár oldalas, túlzás nélkül negyed óra alatt elolvasható drámába sűrítette. Nem látott mást, mint mindazt, amit bárki felsorolna, aki követte az elmúlt évek roma-nem roma konfliktusait: azt a többségi társadalmat, amelynek tagjai azonnal elhiszik – sőt, feltételezik – hogy ha bűnt követtek el, azt a cigány tette; azokat a rendőröket, akik egyenruhájuk gombját se kockáztatnák a cigányokért; az egyének berögzült gondolatait segélyről, lopásról, cigánybűnözésről. Sommás kép, de nincs egy pontja sem, amelyet – tűnjön bár közhelynek – ne hihetnénk el azonnal a kívülről szemlélőnek, aki a részletekkel nem bajlódik, de a körvonalakat pontosan rajzolja meg.

Jelinek darabja szinte archetipikus történet: két roma kamasz a templomba menekül a felbőszült tömeg elől, mert egyiküket gyilkossággal vádolják – hiszen könnyebb elhinni, hogy megölte a polgármester lányát, mintsem hogy szerelmi viszonyt ápolt vele –, s az önbíráskodó tömeg „igazságot” akar szolgáltatni. Menekülésre addig van esély, amíg a megérkező rendőrök a csőcselék láttán meg nem hátrálnak, hiszen a két fiút befogadó lelkész egymaga mit sem tehet a tömeg ellen (ha ugyan bűnpártolóként nem válik maga is céltáblává). A dráma másik szála valóban mitikus, példázat-szerű, egyúttal népmesei: a „szegénylegény” (a roma fiú) beleszeret az érzéseit viszonzó „királylányba” (a polgármester lányába), ám a viszony nem tudódhat ki, legalábbis amíg a „kérő” nem gazdagszik meg kellőképpen. De a mese Jelineknél a valóság része: így lehet, hogy a fiú ábrándja a gazdagságról vágyképnek is nevetséges, s hogy a lányt nem sárkány őrzi, hanem egy agresszív, bántalmazó (és egy utalás erejéig felsejlik: erőszaktevő?) apa.

Míg a jelenben játszódó szálat Mats Persson stilizált, de végső soron realista díszletében, egy templom pincéjében adják elő, addig a tiltott szerelem felidézésének jeleneteire a díszletből kilépve kerül sor – s Benedek Judit rendező jól ki is fejezi e szál mitikusságát: mind az ilyenkor felhangzó zenével, mind az elváltozó világítással. Ugyanakkor jól használja ki a Kolibri előnytelen adottságait is, azaz, hogy természetesen nincs forgószínpad, de még függöny vagy más lehetőség sem a színváltásra: a visszaemlékezések közben is zajlik az élet a templomban. Így, s a zenével és a fénnyel ezek a jelenetek elemeltté válnak, hogy még élesebb legyen a kontraszt a halálfélelemmel terhelt valóság és az idealizált visszaemlékezés-menedék közt. Hasonlóképp játszik rá a kontrasztra Jelineknek az a motívuma is, hogy lelkésznek teszi meg a fiúk ideiglenes befogadóját: lelkésznek, aki két világ közti közvetítésnek szentelte az életét, s aki ezt teszi most is – de a világi és az isteni tartományok helyett ezúttal inkább a pokol és a purgatórium közt közvetít.

A rövid, szűk háromnegyed órás előadásban kevés lehetőség van arra, hogy kihangsúlyozzák ezt az elemelt síkot; az a kevés ilyen jelenet viszont szép és ötletes. Metaforaként értelmezhető önmagában az is, amikor az egyik elkeseredett fiú reménytelenségében, magára hagyatottságában leveri a porba a lelkész megannyi bibliáját. A nő pedig ezzel a tucatnyi bibliával bástyázza körül magát, eleinte talán a borzalmas külvilággal szemben, amely erőszakosságán kívül azért is félelmetes, mert nem vonatkoznak rá azok a szabályok, amelyeket (többek közt épp ezekből a könyvekből) ismer; s bibliákkal foglalja el az idősebbik fiú helyét a padon, miután némi erotikus és így – ha nem is tiltott, de – ismeretlen vibrálás támadt köztük.

Ezt az elveszettséget a „világi”, nagyon is konkrét helyzetben jól adja vissza Megyes Melinda: egyrészt mindvégig rettentő feszült, ideges, már-már a pánikig rapszodikus (hol sérteget, hol elnézést kér és megértően viselkedik), másrészt mindvégig őrlődik a kintiek logikusnak látszó ítélete és a benti fiúk őszintének tűnő elmondása – a vád tagadása – között, hiszen nincs semmiféle fogódzója az ilyen helyzetekre. (Az egész drámát nagyon szépen összefoglalja a nő egy mondata: „Amikor kinn vagyok, biztos vagyok benne, hogy ő volt az, de itt bent…”) Az idősebbik, semmivel nem vádolt testvért játszó Mészáros Tamás sodródik egyik énjéből a másikba: védelmező testvértől szigorú bátyig, magyar cigánytól berlini munkásig, aki spanyolnak mondja magát, hogy megkapja fizetését – a legjobban mégis abban a pár pillanatban nyílik meg, amikor kipattan az a szikra Megyes Melinda és közte. Csányi Dávid olyan kamaszt játszik, akinek a feje fölött annyi hullám csapott össze – nem csak a gyilkosság vádjával szembesül, de a polgármester lányával való viszonyára is fény derül, ráadásul elveszíti azt, akit a legjobban szeret –, hogy már fogalma sincs, hogyan szabadulhatna alóluk. Tulajdonképpen olyan számára a zsebében hordott kés, mint a lelkésznek a biblia: ez az egyetlen ötlete a problémák kezelésére, ám ez most cserbenhagyja. Csányi kissé görnyedt testtartásával olyan benyomást kelt, mint aki még nem akar vagy nem tud olyannyira felnőtt lenni, mint amit a helyzet megkövetelne. A fiú szerelmét, a polgármester lányát játszó Rácz Kármen alig szerepel, de pár rövid jelenetében is jól formálja meg a természetes ártatlanságából kirángatott – hiszen folyamatosan bántalmazott – lányt. Játéka fontos ahhoz, hogy egy újabb erős kontraszt jelenjen meg az előadásban: szerepének ellentéte a darabot lezáró, a végkifejletet a kinti csőcseléktől elhozó Küldött, Tóth József, aki a kétszínű, álnok kígyó figuráját kellőképpen ellenszenvesen játssza: míg a külvilág első megismert szereplője tiszta jóság, addig ő maga a gonoszság. Az ő karakterén mutatja meg mindössze pár mondattal, meglehetősen vázlatosan Jelinek a rágalom természetrajzát: hiába mond igazat a roma fiú, minden szava egyszerűen ki-, azaz ellene fordítható.

Bár a dráma szokatlanul rövid, a dramaturgiája „szokványos”: van eleje, közepe – és vége is. Ezt azért fontos leszögezni, mert Benedek Judit zavaróan és érthetetlenül lezáratlanul hagyja az előadást, alighanem technikai félreértés miatt: csak az azonosítja a színpad alól komótosan és alig észrevehetően előbukkanó füstködöt és a templom apró ablaka túloldalán villódzó fényt a szerzői utasítás templom-felgyújtásával, aki olvasta a (ki nem adott) drámát – a többiek talán Jelineknek róják fel a vég nélküliséget, tévesen. A másik fő változtatás a drámához képest találóbb: az előadásban nem hangzik el a dráma azon mondata, hogy a fiúkat üldöző csőcselék korábban felgyújtotta a család házát. A húzás érthető: ezzel az újabb borzalommal ilyen rövid időn belül talán túlzásba fordulna a dráma.

A Kolibri új bemutatója minden sallangtól mentesen, töményen, árnyalást csak a főszereplők jelleménél használva mutat meg egy egyszerű szabályoktól – a rasszizmustól, a kirekesztéstől – vezérelt világot. Talán nem olyan pontos ez, mint a Cyber Cyrano, a Helló, náci!, a Kikatt vagy a többi kamasz-előadás ugyanitt, ám a célcsoport figyelmének felkeltésére, az érem másik oldalának megmutatására, a vitathatatlannak tartott beidegződések megkérdőjelezésére biztos, hogy nagyon jó.