Száz év múlva

Kevés olyan élő klasszikus van, mint Csehov. Kötetünk a darabokat és legjelentősebb magyar előadásaikat mutatja be.

Lelőtték-e a Sirályt? - Oldal 2
A 90-es évek Sirály-bemutatói
Perényi Balázs

 

Kell-e új forma? Kell-e színház?

 

A válasz egyértelműen: nem.

A Sirály csapdája, hogy a szereplők közti viszonyokat, az egyes személyiségek rangját (értékét) egy a drámán kívül álló, a szituációtól független tényező határozza meg: művészi tehetségük. A Sirály nyitott mű, elhatározás kérdése csupán, ki milyen művésznek gondolja a szereplőket. Nagy színésznő-e Arkagyina? Öngyötrő tehetség vagy író-iparos-e Trigorin? Sérülékeny zseni vagy érdekes ember Trepljov? Valóban érett színésznő lesz-e Nyina, vagy csak önáltatás darabvégi hitvallása?

A legszélsőségesebb és legellentmondásosabb választ a kérdésre Alföldi Róbert adja. A torzítós gitárján primitív akkordokat pengető Trepljov borzasztóan ripacs. Kamarás Iván szórakoztató és felszínes paródiáját nyújtja egy fekete kimonóba bújt, karate mozdulatokkal (elég sztereotip vicc, megvan minden Bud Spencerben) „színészkedő”, öntetszelgő dilettánsnak. Nyina (Szalay Mariann) tehetségtelen nyafka libaként szavalja a világvégét festő mondatokat, majd a negyedik felvonásban megroppant idegrendszerű, szaggatottan gesztikuláló nőként zokogja el újra Trepljov mondatait. Alakítása azonban még ekkor sem győzne meg egy színidirektort, hogy feltétlenül szerződtetni kellene őt. Trepljov darabbéli előadása Alföldinél tehát úgy rossz, ahogy van. Különös módon ez a Trepljov a negyedik felvonásra megcsendesedik, halkszavú önmagát ismerő, környezetére néma részvéttel figyelő férfi (művész?) lesz. El is kerüli a többieket sújtó elkékülést (erről majd később), megőrzi egyéniségének integritását. Kamarás nagyon tudja ezt a visszafogott sugárzást. Nagy ripacs Arkagyina is, belépőit Anna Pugacsova-féle orosz félgiccs zene festi alá, amely végén megszólal a koncertfelvétel vastapsa. Vári Éva (és a szerepet később átvevő Timár Éva) karját magasba lökve negédesen mosolyog, és úgy vonul a színre, mintha a néhai NDK-s Zenés ajándékkosár ízléstelen díszletei közé sétálna, miközben egy stadionnyi néző figyelné őt, a nagy művésznőt. Kisszerű és nevetséges figura Trigorin (Rátóti Zoltán) is: a negyedik felvonásban kék notebookját pötyögteti folyamatosan, afféle íróautómataként rögzíti azonnal a körülötte történteket. Nem figyeli az életet, csak „beírja a gépbe”. A Madárkák (ez az előadás alcíme – ez is beilleszthető abba a színházi trendbe, mely egyre inkább a figurák leleplezésében, emberi gyarlóságuk feltárásában látja a Csehov-drámák előadásának kulcsát) Alföldi értelmezése nem más, mint a folyamat végpontja. Alföldi nem engedi, hogy apránként állítsuk össze a figurák portréját, szereplőit egy-két tulajdonságra redukálja, és ezek az alapvonások már első pillanatban üvöltenek róluk.

Ács János és Árkosi Árpád 1990-es előadásaikban (megint egy páros bemutató, és ismét azonos gyökerű rendezőktől, hiszen mind a ketten a szegedi egyetemi színpad neveltjei voltak) egyaránt sugallják: a színháznak (színházuknak) szüksége van a művészi megújulásra; és vannak olyan induló művészek, fiatalok, akik hordozzák a megújuláshoz szükséges tehetség zálogát. Ács János színpadán Nyina az, akinek elhisszük, hogy hírnévre áhítozó vidéki lányból igazi művésszé érett az átélt szenvedések, megaláztatások nyomán. Ennyiben Ács értelmezése a legtradicionálisabb, hiszen olvasata megegyezik az irodalomtudomány Sirály-elemzéseinek legtöbbjével, melyek hisznek Nyina önjellemzésének a darab végén (amely sokak szerint mentes a csehovi iróniától, és mintegy a szerző ars poeticájának tekinthető). Az értelmezés hiteles színpadi objektivációjához szükség van hiteles és erős színésznőre, aki el tudja hitetni velünk a művészi megtisztulás patetikus hitvallását. Nagy-Kálóczy Eszter megrázó játékával képes volt erre. Nyina életútja döbbenti rá Trepljovot (Quintus Konrád) írói tehetetlenségére. Ács komolyan veszi azt, amit Trepljov önmaga rutinba süllyedtségéről, alkotói kiürüléséről mond, miközben újraolvassa frissen megjelent novelláját, amit Trigorin hozott magával a fővárosból. Quintus fejére szorított párnával vergődik az ágyon, miközben Nyina valódi színpadi erővel mondja-szavalja ifjúi zsengéjének sorait.

Árkosi Árpádnál Trepljov az, akiben sejthető a valódi művészi erő. Gesztesi Károly kivételesen erős fizikumát mozgósítva hitelesíti a környezetének hazugságaitól, művészi rutinjától megcsömörlő Trepljov alakját. Mintha fizikai fájdalmat okozna neki minden szó, amit anyjáról és annak szeretőjéről mondania kell. Nincsen magánál, úgy vezényli, irányítja Nyinát a háttérből. Szenvedélyes művész. Mellette Szakácsi Sándor teszetosza Trigorinja és Margitai Ági (erős egyéniségű, de vélhetően nem túl jó ízlésű) despota-anyája, az önmagát váltig ünnepeltető koros Arkagyina képviseli a beérkezett művészeket. Ha ők a korszak vezető művészei, bizony ráférne a kortárs művészetre egy megtisztító „izmus” jelentkezése. Kiemeli Trepljov figuráját az is, hogy Árkosi értelmezésében Mása „rejtett főszereplő”-ként (Almási Miklós), Trepljov igazi szellemi társaként, „fekete sirályként” jelenik meg. (Ez az elgondolás is a magyar színházi tradícióban gyökerezik. Zsámbéki kaposvári rendezésében is az egyik legizgalmasabb alak Szabó Ildikó Másája volt.) Csarnói Zsuzsa (Nyina) és Balogh Csilla (Mása) alkati hasonlósága, fekete illetve fehér jelmezük azonos szabása, valamint Balogh Csilla alakításának átütő ereje avatja Mását Nyinával egyenrangú figurává.

Verebes István – a Csehov-tradíciót legmerészebben újrafogalmazó – nyíregyházi rendezésében anyát és fiát emeli ki a művészettel foglalkozók négyeséből. Szabó Márta Nyinája erős szexuális sugárzású romlott vidéki lány, aki provokatív zöld miniruhában érkezik meg a második felvonásban, és aki többször szájon csókolja Trigorint, meg-megszakítva ezzel az író ömlengését, melynek témája az alkotó ember belső válsága. Ez az alakítás nemigen hagy kétséget afelől, mi is az az erő, amely megfogja Trigorint. A Szorin-házba visszatérő Nyina csalódott, meggyötört ember, aki alig tudja megfogalmazni gondolatait, mintha hónapok óta nem beszélt volna értelmes emberrel. Trigorin ebben az előadásban tényleg fiatalember. (Érdekes vonása a magyar Sirály-hagyománynak, hogy rendre idősebb, jó ötvenes színész alakítja a harmincegynéhány éves művészembert, talán azért, hogy nemzedéki konfliktust láthasson bele a darabba. Pedig Csehov „fiatal emberről ír”, aki „közelebb van a harminhoz, mint a negyvenhez”.) Molnár László önmagát igen jól menedzselő művész-yuppynak mutatja a figurát, aki „néhány üres pózzal hódítja meg a világot” (Sándor L. István). Ezzel szemben Trepljovnak hinni lehet. Avass Attila formálja meg legszemélyesebben, legeredetibben Trepljovot. Nincs játékában semmi sztereotip, semmi színészes. Trepljov innen van még a férfivá érésnek, van valami kamaszos kíméletlenség abban, ahogyan a művészi világot és emberi környezetét leírja. Nyinát bohócnak festi, és krumpliorrot húz orrára, és így lépteti fel abszurd revüjében, melyet izgalmas élő effektekkel fest alá. Az előadás nem nélkülözi a szuggesztivitást, ha helyenként suta is. Komikusan hat, ahogy Nyina ki-kidobja mondatai végén a kezében forgatott glóbuszt, várva a nézői közreműködést (happening), és persze a az iskola szertárból kiemelt földgömb rendre a „híres írónál” köt ki, aki értve a játékszabályokat, vissza is dobja azt. Az eszközeiben, hangulatában leginkább beckettet idéző kurta világvégszínház különös módon jellemzi, kifejezi azt a kelet-európai (kelet-magyarországi) lepusztultságot, amit az előadás olyan expresszíven sugall. Nem véletlen, hogy a rezignált bölcsesség és cinikus unottság között egyensúlyozó Dorn doktornak tetszik a darab. Szigeti András, a tragikus sorsú nagy magyar színész (akire valószínűleg nemigen emlékszik még a színházat igazán szerető, tájékozottabb néző sem) olyan eredeti és saját színpadi létezésmódot nyújtott ebben az előadásban is, ami a doktor minden gesztusát lenyűgöző színházi pillanattá avatta. Csoma Judit (aki a miskolci előadás remek Polinája volt) nyíregyházi Arkagyinája elegánsan öltözködő, jó ízlésű és okos asszony, aki önmagára parancsolt gyilkos nyugalommal küldi el új formákkal kísérletező fiát. És igaza van! Valóban nincs itt semmiféle új forma. Trepljov a nyílt színen lövi agyon magát, a doktor kisétál hozzá a házból. Bentről kérdezik, hogy mi történt, és Dorn könyörtelen cinizmussal mondja: „Semmi”! Sajnos, igaza van. Ebben a széteső világban teljesen mindegy, hogy a fiatal író él-e, és alkot-e.

Valló Péter és a Radnóti Színház színészeinek közös munkájából 1996-ban már született egy jelentős Csehov-bemutató, a Ványa bácsi. Érthető, hogy fokozott várakozás előzte meg az idei évad új Csehov-előadását, a Sirályt. Valló számára fontos volt a mű színházi vonulata, erre utal, hogy Szlávik István díszletében végig a szereplők fölött lebeg a kerti színpad csontváza. (Csakúgy, mint a 71-es Székely előadásban, ahol szintén színen maradt a színpad kerete.) A faszerkezet felvonásról felvonásra pusztul töredezik, oszlik, mint egy földeletlen tetem. Valló a rá jellemző visszafogott ízléssel, de következetesen kidobja a nézők felé a színházművészetről szóló replikákat (kifelé szóltak a nyíregyházi mondatok is). Ez a finom „újteátrális” gesztus időről időre figyelmeztet a színházi szituáció mesterkéltségére, megakasztja az ironikusan kezelt, de tulajdonképpen egységes, lélektani realista, „belefeledkezős” játékmódot. A fiatalabb pályatársak által gyakran alkalmazott metanyelvi gesztust magától értetődő stílusérzékkel emeli át Valló saját eszközrendszerébe. A kurzivált művészetelméleti fejtegetések izgalmasan utalnak a jelen előadásra is, hiszen éppen most, az előadás jelen idejében is azt mutatják nekünk, „hogyan esznek-isznak, járnak, kelnek” az emberek. A Radnóti előadásában Arkagyina (Csomós Mari) és Trigorin (Cserhalmi György) annak a korszaknak két kultikus színészegyénisége, amelyről (a 71-es Sirályok kapcsán) Pályi András jövendölt. Reflexív és önironikus játékuk paradox módon cáfolja az értelmezés állítását, miszerint Arkagyina és Trigorin művészete a múlté, kicsinyes figuráiktól nem várható semmi érdemleges se az irodalomban,se a színházművészetben. Cserhalmi a leggátlásosabb, legzavartabb Trigorin, akit valaha is láttam. Valló ismét jelentésesen fogalmaz újra egy Csehov-figurát (csakúgy, mint Kulka János Ványa bácsijánál). Trigorin beteges félénksége érthetővé teszi, miért is tart ki korosodó barátnője mellett, miért is vágyik egy fiatal irodalombarát(nő), rajongó szerelmére. Elhisszük neki, hogy még nem élt, hogy fiatalabb korában sem volt túl sok nőismerőse. Cserhalmi tovább építi a befelé forduló hőseinek sorát, eredményesen keresi tovább a számára színészi megújulást hozó finom eszközöket. Csomós Mari, egyike azon kevés, igazán nagy formátumú színészeinknek, aki ha akarná, el tudná játszani magát a „Színésznőt”. Szemléltetni tudná, hogy mit jelent a színpadi erő, mit a varázsosan technikás színjáték. Valló nem ezt játszatja vele, inkább a színésznő remek humorára épít. Arkagyina nem tehetségtelen, de nem túl jó ízlésű vidéki operettdíva, aki valószínűleg nem mondana nemet egy művészileg kétes értékű hakni felkérésére sem, és ha véletlenül egy előadásba kerülne egy fiatalabb vetélytársnőjével, mondjuk Nyinával, nem átallaná akár a darabot is tönkre tenni, hogy partnerét lemossa a színről. Arkagyina, ha átvisz valamit civil maszkjából, a csitris fiatal nőből a színpadra, hát nem kívánom magamnak az előadást, melyben magát illegeti. Széles Tamás alkatilag nem a vadzseni Trepljov. Kicsit vesztes, kicsit komikus figura, mégis szép, ahogy jelenetről jelenetre érik meg Trepljovvá, ahogy egyre inkább elhisszük neki: van benne valami, amit egyedül Dorn doktor (Bálint András) lát meg a fiúban. Klasszikus nagy ívet játszik Schell Judit is Nyinaként. Tájékozatlan sznob naivától, jut el a hagyományosan értelmezett művészileg beérkezett színésznőig. Az ő alakításában is több a humor, mint szokott lenni a Sirályokban (pedig Csehovi műfajmegjelölésként komédiát ír). Nyinát újító előadásában Trepljov itt egy állványzatra szereli. A kezdő színésznőt a remek karakter, az óriási termetű Jakov (Ficzere Béla) mozgatja, egy korabeli technikai színvonalú szcenikai szerkezet segítségével. Nyina lebeg, ami mókás, de van benne valami teátrális varázs, ahogy egészen jó, egészen erős a Trepljov által kreált effekt-zene is. Ha nem is ígér radikális fordulatot a félbeszakadt darab, van benne valami... Meggyőző, ahogy Valló bánik a színi masinériával, ahogy kiméri a színi hatást, amit amatőr író-rendező Trepljov előadása kelt. Valló olvasatában esendő és gyarló az idősebb nemzedék által képviselt rutinművészet, és nem hordozza feltétlenül a fiatal nemzedék se a zsenialitás zálogát, se egy új korszak ígéretét, de az előadás megértő szeretettel beszél a színházról, ami a miénk.



08. 01. 15. | Nyomtatás |