Karcolni a felhőket

Beszélgetés Kocsis Rozival, a győri Vaskakas bábszínház igazgatójával

Kocsis Rozi nemcsak igazgatja a bábszínházat, hanem ír, rendez és játszik is.  
Sándor L. István | 09. 05. 7.
- Mióta vezeted a Vaskakast?

- A harmadik ciklusomat kezdem, tehát  tizenegy éve vagyok a bábszínház igazgatója. Báb-színészként is éppen csak négy éve működtem, amikor igazgató lettem...

- Egyáltalán hogy kerültél kapcsolatba a bábszínházzal?

- Pécsett tanultam a bölcsészkaron, aztán középiskolai tanár lettem. De egyetemi színpados is voltam, és miután társaim a bábszínházban kezdtek el dolgozni, én is oda jártam. Ugyan a bábszínészképző stúdióba nem tudtam jelentkezni, hiszen napközben magyar nyelvet és iro-dalmat tanítottam egy középiskolában, de a barátaim miatt állandóan ott voltam a bábszínház-ban. És egyszer csak felkértek szerepelni egy külsős darabba. Tehát abszolút kívülről kerül-tem erre a pályára, és sokáig külsős is maradtam: miközben játszottam a pécsi Bóbitában (három előadásba is bekerültem, rendes bérletes előadásokba), közben továbbra is tanítottam. Az iskolában szerettek, és sok mindenben segítettek. Például úgy szervezték meg az órarendemet, hogy elcserélhettem az óráimat, ha délelőtt kellett játszanom. Így kezdődött az én bábos pályafutásom, és amikor Győrbe kerültem, itt szereztem meg a Budapest Bábszínház által fel-ügyelt bábszínész-képző stúdió diplomáját.

- És hogy kerültél Győrbe?

- Hazajöttem. Merthogy én győri vagyok. De ennek abszolút magánéleti okai vannak. Véget ért egy kapcsolatom, ami miatt Pécsett maradtam. Mikor szakítottunk, elmentem egészen Ka-nadáig, és arra gondoltam, hogy a világ másik végén, Torontóban fogok élni, minden kapcso-latot megszakítok Magyarországgal. Huszonévesen az ember sok ilyen hülyeséget gondol. De egy félév alatt kiderült számomra, hogy nem akarok kint élni, még angolul se tanultam meg, dühből, most is csak annyit tudok, amennyit az általános és középiskolában tanultam.

- Jelentkeztél a győri bábszínházba?

- Nagyon vicces történet ez is: bejöttem mint néző, és kimentem mint színész. Mert az akkori igazgató nagy bajban volt, egyáltalán nem voltak bábszínészei. Ez összefügg a képzés hiá-nyosságaival. Rengeteg történetet tudnék mesélni arról, hogy a közvélekedés még a közel-múltban is az volt, hogy aki nem jó semmire a nagyszínházban, se világosítani, se ügyelni, se kellékezni, az menjen át a bábszínházba, és játsszon ott. Egyébként ennek nagyon sok alapja volt korábban, mert annak a területnek, aminek nincs iskolája, annak nincs presztízse se. Ameddig nem volt főiskolai bábos oktatás, addig a Budapest Bábszínház tartotta a kezében a képzést. Mindannyian az ottani stúdiót végeztük el, én is ott szereztem bábszínész oklevelet. Csak később végeztem el a színművészetit a színházelmélet szakon.

- Amikor Győrbe jöttél, akkor már hivatásos bábszínházként működtetek?

- Akkor már igen. 1991-től lett hivatásos a győri bábszínház, és én 1993 körül kerültem ide, tehát még nagyon fiatal színház volt.

- Elmondtad, hogyan lettél bábszínész. És hogy lettél igazgató?

- Azért pályáztam meg az igazgatói széket, mert olyan csapat volt itt Győrben, akikért úgy éreztem, hogy érdemes. Olyan társaságot találtam itt, akik szerettek volna tanulni. Magam is ezt szerettem volna, ha már intézményes formában erre nem volt lehetőség. Tudod, fontos a tehetség, az elhivatottság, a képesség, de valahogy mégis vannak ennek a szakmának tanulható, mesterségbeli fogásai is. Mi ezt szerettük volna elsajátítani...

- Valamiféle műhelymunkára vágytatok?

- Tudásra, amiből lehet munka közben meríteni. Ha úgy látod, hogy a Vaskakas valamennyire műhely, akkor ez annak köszönhető, hogy mióta az eszemet tudom, és mióta együtt dolgo-zunk Újvári Jankával, Bartal Kiss Ritával, Rab Vikivel, Szúkenyik Tamással, Csobod Eszter-rel meg a színházunk többi színészével, azóta itt folyamatosan vannak beszédórák, mozgás-órák, zenei és táncórák, animációs órák és színészmesterség órák. Mostanában ugyan ritkulnak kicsit, de még most is rendszeresek. Fort Kriszta, Lengyel Pál kiváló művészpedagógusok, velük dolgozunk hetedik-nyolcadik éve. Igazgatói működésem első két éve alatt világosan kiderült, hogy nagyon sok minden nem tudunk még, és nagyon sok mindent kell még tanulnunk. Ez az egyik összetevője a műhelymunkának. A másik összetevője az volt, hogy eljártunk fesztiválokra, akkor is, ha minket éppen nem hívtak meg, mert nem volt olyan minőségű előadásunk. De látni szerettünk volna más előadásokat, megtapasztalni, hogyan csinálják ezt a műfajt mások, főleg a csehek, lengyelek, oroszok, bolgárok. Hogy mi mindent tudnak, miféle utak is léteznek a bábművészetben, amit Magyarországon nem nagyon láthatunk.

- Innen jött a vágy, hogy tanulni szeretnétek.

- Az a helyzet, hogy szerintem igaza volt annak, aki azt gondolta, hogy egy kicsit a periférián működnek a bábszínházak. Amikor jelentkeztem a színművészetire, és első körben bevallottam, hogy bábszínész vagyok, akkor azt mondta nekem az az általam nagyon tisztelt rendező, aki később az osztályfőnököm is lett, hogy a bábszínház nem színház. Persze ezen akkor na-gyon megsértődtem. Bántott, hogy valaki ilyeneket mond, de azért most már értem, hogy a bábszínház nem úgy színház, mint a nagyszínház. Nálunk a kőszínházi bábjátszásnak nincs akkora hagyománya, nagyon sokáig nem is dolgoztak a területen képzett alkotók és előadók, inkább botcsinálta színészek, dramaturgok, rendezők. De ez már régen volt. Mára azért sok minden változott. És ugyanúgy nem figyelnek oda ránk, mint akkor, mikor ennek még minőségi, színvonalbeli okai voltak. Pedig most már nagyon sok képzett, kreatív alkotó és műhelyszerűen működő csapat dolgozik.

 

 

metamorfozis-uj1

Metamorfózis

 

- Hogyan jellemeznéd a Vaskakast?

- Az első években lassan kiépítettünk egy bérletes rendszert, olyan négyezer körüli bérletese van a bábszínháznak, ami azt jelenti, hogy ezek a nézők négyszer jönnek vissza hozzánk egy évadban, ami már tizenhatezer nézőt jelent. Minden vasárnap van matiné előadásunk október elsejétől május végéig, a gyereknapig, azok további nézőket hoznak be hozzánk. Elindult tavaly a csecsemőszínház projektünk, és most már három vagy négy éve rendszeresen létrehozunk felnőtt előadásokat is, mert a bábművészet erre is lehetőséget kínál. Mindannyian megtanultuk bábtörténetből, de kezdjük elfelejteni, hogy a bábbal nem csak a kicsikre lehet hatni. És hát a színészeknek is muszáj felnőtt közönség előtt játszani, megmérettetni magát, mert az borzalmas, ha valaki csak a gyerekeknek játszik a művészi élete első lépésétől az utolsó leheletig. Nemcsak azért, mert ez infantilizál, és nem csak azért, mert Magyarországon az, aki a gyerekszínházra vagy egyáltalán a gyerekkultúra művelésére adja a fejét, az úgyis csak másodrendű művész lehet. Sok minden ezt sugallja.

- És most milyennek látod a bábszínházak helyzetét? Kérdésem nem a strukturális problémákra, hanem a művészi minőségre vonatkozik.

- Sok mindent kell még tanulnunk, nagyon sok mindent. Nem a nagyszínházi szakmától, hanem a magunk szakmájáról. Mert kivételes lehetőségek rejlenek a bábszínházban. Nyilván nem vagyok objektív, de számomra sokkal több lehetőséget rejt a művészi kifejezésre a bábszínház, mint a színházművészet többi ága. Rendkívül sok lehetőség rejlik benne. Néha figyelem, hogy most már drámai színházi produkciókba is hogyan emelnek be bábos effekteket. Tehát ez a lenézett, periférikus műfaj azért rengeteg ajtót nyit meg más színházcsináló számára is, érdekli őket, rácsodálkoznak ezekre az „új" színházi formákra. Most például a tárgyanimáció keltette fel sokak érdeklődését, amikor anyagokat mozgatunk a színpadon. Ilyen például a Fehérvarázs című előadásunk. Sokan rácsodálkoztak már, hogy mennyi mindent lehet vele kifejezni. Pedig ez a technika már régóta szerepel a bábszínházak repertoárján, például a lengyeleknél ennek nagy hagyományai vannak. Sok ismeretlen formát kell kipróbálnunk, hogy jól tehessük a dolgunkat. Akkor talán levetkőzzük a kisebbségi érzésből fakadó hetykeségünket, a mellőzöttségünkből fakadó sértettséget. Lassan kezdjük mindezt egészségesebben látni. A fiatalokról, Tengely Gáborék nemzedékéről látom úgy, hogy ők lelkileg máshogy működnek már, nincsenek üldözési mániáik, kisebbségi komplexusaik. Ebből kifolyólag aztán egyből rá is rontanak arra, akikről úgy érezik, hogy nem veszik őket komolyan.

- A kritikusoknak írt levelükre gondolsz?

- Igen. Nem mondom, hogy mindenben igazuk van, de értem a szempontjaikat. Nagyon sokat számít, hogy most van egy fiatal rendezőnemzedék, melynek tagjai külföldön tanultak, Lengyelországban, Csehországban, Németországban: Veres Andris, Csató Kata, Kuthy Ági. Nagyon sokat várunk tőlük, de közben azért itthon is vannak nagyon tehetséges emberek: Bartal Kiss Ritától Kovács Gézán át Boráros Szilárdig sorolhatnám a neveket.

 

 

metamorfozis-uj2

Metamorfózis

 

- Milyen ambíciója lehet egy vidéki bábszínháznak? És ezzel összefüggésben neked mint igazgatónak milyen ambícióid voltak, vannak?

- Húsz éves koromban világhírű színész akartam lenni. Most már nem akarok világhírű lenni. Nem azért, mert erre egyre kevesebb az esélyem, hanem azért, mert - akár hiszed, akár nem - engem boldoggá tesz, hogy bábszínházat csinálhatunk. Nagyon jó érzés, ha a szakma, a közönség és a színész kollégáim is elégedettek a munkánkkal, ha komfortosan érzik magukat a színházban. Ha a rendezők nekünk akarnak darabokat csinálni, ha a színészek úgy érzik, hogy olyan szerepekkel vannak megkínálva, amelyek a fejlődésüket szolgálják. Komoly rendező külföldről mindig csak úgy jött hozzánk, hogy előtte egy workshopot tartott, hogy megismerje a társulatot. Szeretünk együtt játszani, az elmúlt években legalább négy-öt ilyen workshopunk volt, animációs és improvizációs gyakorlatokat végeztünk együtt, aminek nyilván egy konkrét darab készítése közben, egy négy-öt hetes próbaidőszakban már nincs helye. Akkor már csak arról szólhat a munka, hogy színpadra tegyük a darabot.
Tehát az az ambícióm, hogy olyan előadásokat csináljunk, amelyek kifejezetten ennek a társulatnak készülnek. A társulat persze változik, mert utálnám, ha be lennénk betonozódva, de azért alapvetően van egy erős, vaskakasos mag, akik régóta itt dolgoznak, és szerintem színészileg nagyon jó állapotban vannak. Nyilván ez a folyamatos tréningnek is köszönhető. Fontos ambícióm ennek a megtartása is.
A másik ambícióm abból a kisebbrendűségi érzésünkből adódik, amin az előbb már ironizáltam: szeretnénk megmutatni, hogy a bábművészet nem valamiféle infantilis és didaktikus dolog. Van, hogy a felhőket is meg lehet ezzel a műfajjal karcolni, ha tehetséges emberek és egy tehetséges csapat kezébe kerül.

- Ez alatt a tizenvalahány év alatt melyek voltak azok az előadások, amelyekről azt gondolod, hogy a felhőket karcoltátok velük?

- Például a Pályi rendezte Aranytükörről gondolom, hogy minden benne játszó színész számára revelatív érzés volt. Én akkor értettem meg, hogy mit is jelent az, hogy színész vagyok. A közönségnek is tetszett, de a legfontosabb hatása az volt, hogy csapatot, alkotóközösséget kovácsolt. Afféle szertartásjáték volt az ősmagyar eredetről szóló mondával, ami nekünk na-gyon fontos volt akkor. Nem tudom így utólag, a mai tudásommal felmérni, hogy valóban karcoltuk-e a felhőt, de akkor úgy hittük. Néha ez is elég: akarni, hogy karcoljuk a felhőket. Amivel a szakma szerint is karcoltuk a felhőket, az egy Professzor Rau rendezte előadás volt, amivel sok fesztivált megnyertünk. Pályi után Rau Professzor volt nálunk nagyon fontos ember, aki színészpedagógusként is rendkívül sokat adott nekünk, és olyan szintekre emelt föl minket, amiről korábban csak álmodtunk. Ezt komolyan mondom.

 

 

lo-nelkuli-lovag

A ló nélküli lovag

 

- Vele négy előadást csináltatok.

- Igen. A világ teremtését, a Szerelmeseket, A ló nélküli lovagot és a Metamorfózist. És minden egyes alkalommal előtte tömény másfél hónapot töltöttünk vele, intenzív munkával. Próbáltuk minden tudását elszipkázni, amit csak lehetett.

- Őt hol találtátok? És hogy sikerült rávenni arra, hogy veletek dolgozzon?

- Hát a tudatlanok bátorságával. Láttuk egy fesztiválon, és én mint kezdő igazgató - aki azt gondolja, hogy neki mindent szabad - egyszerűen odamentem hozzá, és azt mondtam neki, hogy mi meghalunk, ha ő nem jön el Győrbe. Erre azt válaszolta, hogy na ne, ő nem dolgozik külföldön. Én akkor mindent bevetettem, mert egy ripacs vagyok és bohóc, térden álltam a folyosón - halál komolyan -, és aztán, mikor tettem még két-három gesztust, akkor azt mondta, hogy nem vagyok normális, de írjak majd egy levelet neki erről a meghívásról. És akkor én addig nem hagytam abba a levélírást (hogy jöjjön már el hozzánk, hogy egyszer nézzen ránk, hogy foglalkozzon velünk, hogy tanítson minket, hogy dolgozzunk velünk csak egy hetet), amíg be nem ígért egy workshopot. Szerintem azt érezte meg, ami miatt nekem is kedvem lett igazgatónak lenni: hogy ezek a fiatal színészek, velem együtt, nagyon akarnak tanulni.

 

Részlet egy hosszabb beszélgetésből, mely teljes terjedelemben a Magyar gyerekszínházi műhelyek (ASSITEJ - Magyar Központ, 2008) című kötetben olvasható.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK