Ünneprontás vagy/és kegyeletsértés

Hatodik nap: VI. Magyar Táncfesztivál

„És látá Isten, hogy minden a mit teremtett vala, ímé igen jó. És lőn este és lőn reggel, hatodik nap.” Ezek a sorok a Bibliai teremtéstörténetből valók, s azt a napot nyugtázzák, amikor Isten „az ő képére és hasonlatosságára” embert teremtett. Nos, a IV. Magyar Táncfesztivál hatodik napjáról – az egyetemes perspektíva hiányában – közel sem mondható el, hogy „a mit teremtett vala, ímé igen jó”. Nem jó, mert nem csak „teremtett”, hanem „temetett” is: a magyar táncművészet pótolhatatlan veszteségére, ifj. Nagy Zoltánra emlékezett.
Hegedűs Sándor | 08. 06. 28.
Tehát minden, ami ezen a 6. napon Győrött történt, a gyász jegyében telt („Hommage á ifj. Nagy Zoltán”), rá emlékezve kapott szomorú értelmet. De öltözhet-e, táncolhat-e egy alapjaiban piros-betűs nap fekete jelmezben? A válasz rövid és velős: nem! A „Magyar Balett – és Kortárstánc – Művészetért díj” átadására összeállított gálaműsor (elvileg ugye örömünnep) semmilyen körülmények között nem lehet megfelelő kerete egy kegyeleti aktusnak. (Még akkor sem, ha a szóban forgó díjnak első jutalmazottja – valamikor 1993-ban – éppen ő volt! Ez nem elég ok arra, hogy egy díjátadó ünnepségből „halotti tor” legyen, vagy hogy egy gyász-eseményen történjék a kiválóságok jutalmazása!)

 

Ennek a két – emocionális tartalmában egymással antagonizmusban lévő – eseménynek összemontírozása egyszerre volt ünneprontó és kegyeletsértő. Épp annyira az egyik, mint amennyire a másik. Egymást hiteltelenítették ugyanis. Ha a táncszakma nem veszi magát komolyan, hogyan várhatná el másoktól, hogy komolyan vegye? Éppen az önbecsülés, a tartás követelné meg az igazi méltóságot, a tiszta formákat. Már csak azért is, mert Nagy Zoltántól éppen ezt lehetett tanulni. Legalább a kollektív gyász pillanataiban meg kellett volna felelnünk neki.
Az idei év két díjazottja: Haller János (Szegedi Kortárs Balett) a Junior díjat, Oláh Zoltán (a Magyar Nemzeti Balett első magántáncosa) pedig a Fődíjat vehette át Szakály György balettművésztől, a díj Művészeti Tanácsának jelenlegi elnökétől.

A gálaműsor bizony felejthetőre sikeredett. Mindenekelőtt azért, mert túlságosan sok, egymással perlekedő funkciónak kellett volna megfelelnie: nem csoda, ha egymást oltották ki. Hogy aztán a szép számú közönség ebből mit vett észre, azt nem tudom (gyanúm szerint – meg aztán a tapsból ítélve – elég keveset), ám egy produkció valódi értéke nem azon múlik, hányan tapsolják a végén vörösre tenyerüket. A funkciók fent elemzett antagonizmusa mellé még egy kompenzatív funkció is társult: talán csak ennek felelt meg valamelyest a gála. Arról van szó, hogy az idő- és pénzszűke arra indította a szervezőket, hogy a gálán azoknak is adjon lehetőséget a Fesztivál keretei között megjelenni, akiknek sajnos nem jutott lehetőség a főműsorban fellépni. Így mutathatta meg magát a gálán Kovács Gerzson Péter, a Pécsi Nemzeti Színház balettegyüttese vagy Földi Béla társulata.

 

Gergye Krisztián: TEST II. - Fotó: Dusa Gábor

 

Természetesen egy „normális” (értsd: nem alulfinanszírozott) Magyar Táncfesztiválról Kovács Gerzson Péter ironikus „hangja” nem hiányozhat. (Mint ahogy, hirtelen kiragadva néhány példát, nem hiányozhat mondjuk Krámer György, Egerházi Attila, de még Ladjánszki Márta sem!)
Amiről még szólnom kell, az egyértelműen a Fesztivál sikerdarabja lett, akik látták, azoknak nagy felfedezés. A Kisfaludy terem zsúfolásig megtelt: sokan voltak kíváncsiak a Közép-Európa Táncszínház és Gergye Krisztián Társulatának közös produkcióira. Igen, nem is egy, kettő előadást láthatott, aki végignézte a Test I, majd rövid szünettel a Test II című előadást. Az előbbi hét női testre, az utóbbi pedig hét férfi testre lett komponálva. Bizony, nézőként kellett is az elszántság, mert nem szoktunk hozzá, hogy egy produkció végig fogva tartja az érzékeinket, nincs egy pillanat sem, hogy „pihenhessünk”. A magyar színházak, táncszínházak többsége intellektuális kalandot ígér, alapvetően a szellemi (vagy pszichikai) azonosulás lehetőségét kínálva nézőinek. (Jobb esetben, legalábbis!) Gergye érti a módját, hogy inkább a fizikális (testi) ingerek felől „támadjon” az ily módon védekezni képtelen nézőkre. A hatás többnyire elementáris. Még azok sem tudják kivonni magukat alóla, akik strucc-politikát folytatnak, fejüket homokba dugják, s mit sem akarnak tudni létezésünk animális (testi) minőségeiről. Épp erről van szó: a testi minőségek nem a kinézetben, a reklámipar által manipulált fazonokban adottak, hanem, hanem…, nincs még szavunk rá. Megmutatni lehet már, de kimondani még nem.

Meggyőződésem lett az elmúlt években, hogy az igazán jó koreográfusok előbbre járnak, mint a költők vagy filozófusok. Míg az utóbbiak dadognak csak valamiről, a koreográfusok már „beszélnek” róla. Ez azt jelenti, hogy a még ki nem mondhatóra mutatnak rá, megmutatják ugyanis. A korábbiakkal ellentétben itt és most nem értek egyet Wittgensteinnel, aki szerint „nyelvem határai, világom határai.” Nem! A nyelv, a maga metafizikai terheivel, programjaival korlátokat emel ugyan „világunkban” (önismeretünkben is), de nem határolja azt. A létezésnek nincsenek határai, időben és térben végtelen (végessége is végtelen), csak a róla való megszólalás korlátolt, a megfelelő szavak hiányoznak. De nem egy jó koreográfus, például Gergye Krisztián számára. Éppen attól jó, attól eredeti, hogy „bizalmasává fogadta a kimondhatatlant”. Szüksége van persze egy írástudóra, hiszen ki mondja, nevezi meg, hogy mi történt (történik) valójában. Ami „csak” megtörténik, s nem képes nyelvi dimenzióba jutni, a nyelv hasadékaiban üledékként akár, az bizony „nincs”, nem lesz beilleszthető sehova, nem lesz raktározható: idő előtt elpárolog, még mielőtt valaki megragadta volna.

 

Gergye Krisztián: TEST I. - Fotó: Dusa Gábor

 

Mi történt tehát Gergye „testeiben”? Hát ez, amiről eddig beszélni próbáltam. Provokálva lettünk az előadásában, mégpedig egy olyan terepen, melynek bennünk (vagy inkább: velünk) létezéséről alig tudtunk (tudunk) még bármit is. Az a speciális – eleddig ismeretlen – „tárgy”, amit Gergye megmutat, még nincs „felfedezve”, ez még várat magára!

Nem lenne teljes a szerdai napról való beszámolóm, ha nem tennék említést a Honvéd Táncszínház: Zene-Bona Szana-Szét című szabadtéri előadásáról, amely Foltin Jolán, Novák Eszter és Zsuráfszky Zoltán közös alkotása. Igaz, csak részleteket mutattak be belőle, de ez semmiféle problémát nem okozott az önfeledt játék befogadásában, élvezetében, gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek egyaránt.