Megújult értelem

Éppen ezért különleges, hogy egy karakteres mozgásanyag – tánc a javából – túlélte az őt éltető, létrehívó társadalmi szituációt. Azaz képes volt megújult értelemre és „új gazdák”-ra szert tenni. Ezek a „gazdák” per momentán mi lennénk. A „megújult értelem” pedig értékvitáink tűzében formálódik. Igazi hermeneutikai szituáció: miközben a múlt (saját múltunk) a kérdés iránya, a jelen (aktuális jelenünk) a válasz tétje. Mert hát nagyon is igaza van Paul Ricoeur-nek: „a megértés mindig önmaguk megértése a másik megértésének kitérőjén keresztül.” A „másik” ebben az esetben a szóban forgó speciális mozgásanyag, a paraszti tánc. Lássuk, mi történik vele ma, önismeretünk horizontján? Kik vagyunk, akiknek éppen „ez” adatik hagyományként? Mi az, amit jelent számunkra?

Van, aki úgy gondolja, hogy „múzeumi tárgy”; azaz az a dolgunk, hogy vigyázzunk formáira, őrizzük autentikus voltát. (Aki így tiszteli, szakralizálja a múltat, nem számol azzal, hogy elmúlt, és nem hozható vissza többé a benne munkáló értelem, mert az az „övék”, és nem a miénk. (Ha a miénk lehetne, akkor nem múlthatott volna el. Pont az a kérdés számunkra, hogy mi a közünk hagyományunkhoz, hogy lehet elsajátítani, önismereti perspektívába vonni tartalmait?) Van olyan is, aki egyáltalán nem tiszteli (profanizálja) a múltat, és gátlástalanul használja annak hordalékát. Adott esetben ez azzal jár, hogy ritmusgyakorlatot formál belőle, a felismerhetetlenségig szétzilálja tradicionális kötelékeit. Aki így tesz, mit sem tud arról, hogy a saját múlt hiánya – a jelenbe zuhanás, veszés –, az élet fizikai és mentális energiáinak végzetes elsorvadását eredményezheti, ami múltba és jövőbe történő teljes kilátástalansággal fenyeget. A hagyomány gyökérerezete nélkül, annak hiányában ugyanis, az élet szükségképpen formátlan lesz, élményszerű tartalmaiban veszélyeztetett.

Elnézést kérek mindenkitől, hogy ennyire körülményes voltam a felvezetésben, kissé filozofikus is, de nem tudom máshogy exponálni a tegnap látott előadások számomra nyilvánvaló teljesítmény-értékét. Nem csak esztétikai kérdés, amiről beszélnünk kell, nem műkritikai állásfoglalás, mivelhogy az életünkről is, a jövőnkről döntünk, mikor ítélünk, választunk. Ez, pedig inkább már az etika tárgyterülete. (Egyetértenék megint csak Wittgensteinnel? Igen: „Az etika és esztétika egy.” De Walter Benjaminnal is: „A kritika morális ügy. Hogy Goethe Hölderlint és Kleistet, Beethovent, Jean Pault félreismerte nem művészetértéséről, hanem erkölcséről vall.”).

A fentiek elmondására tehát azért volt szükségem, hogy érdemben méltatni tudjam Juhász Zsoltnak – az Aranyágban és Mihályi Gábornak a Magyar Concetoban látható koreográfiai munkáját. Noha sok mindenben különböznek ők ketten, de az út, amin járnak, ugyanaz. Hogy mi jellemzi ezt az utat? Mindenekelőtt az, hogy egy adott, örökölt mozgásanyaghoz való viszonyban definiálják magukat, amennyiben épp ezt a viszonyt tematizálják újra és újra. Ezen az úton a múlt – vagyis ami megmaradt belőle: a hagyomány – nem fetisisztikus tisztelet tárgya, és nem is amnéziás zsiványok szabadrabló csapatainak martaléka, hanem önismeretünknek, identitásunknak lezárhatatlan kérdésessége. Ennyiben nem is „néptánc-előadások” koreográfusai ők, hiszen „műtánc-előadásokat” – korszerű táncműveket – láthatunk tőlük, amelyek mániákusan múlt és jelen valóságos és lehetséges érintkezési pontjaira kérdeznek rá. Rájuk nagyon is igaz, hogy kérdés-karakterű előadások szerzői. A válaszaik mindig ideiglenesek csak, a következő mű biztos, hogy felülírja az előzőt.

Természetesen ezek a keretek nem adnak lehetőséget azoknak a táncszínházi mű-formáknak árnyalt elemzésére, melyekben múlt és jelen problematikája, feszültsége megjelenni képes. Juhász Zsoltnál ez a viszony inkább nosztalgikus, lírai. Ő elsősorban az intim szituációk, az enteriőrök nagymestere. Mihályi Gábor jóval ironikusabb ennél, a drámai formákat és a tömegjeleneteket kedveli. Ő tágas színpadi terekben gondolkodik. Ám ugyanazt tudják mind a ketten: olyan pályák és vonatkozások, sorsot konstituáló erők színpadra állítására képesek, melyekben a születés és halál, az átok és áldás, a győzelem és megaláztatás érzékletes módon válhat a sajátunkká, miként a múltunkhoz való épületes viszonyunk problematikája is a jelenünkké. Mintha megfogadták volna Nietzsche szavait: „Bizonyos, hogy szükségünk van a történelemre, de másként van rá szükségünk, mint a tudás kertjében tébláboló, elkényeztetett naplopónak, nézzen le bármily előkelően is a mi otromba és bájtalan szükségleteinkre és nyomorúságunkra. Vagyis az élethez, és a tetthez van rá szükségünk…”

A fesztivál negyedik napján a Kisfaludy terem Pataky Klári: Nagyon jól vagyok, lszi ne keress! című, Lábán-díjjal jutalmazott (terhelt) koreográfiáját fogadta. Ahogy erre már a cím is utal, az előadás egy örökzöld témát tárgyal: hogyan lehet (vagyunk képesek) egy kapcsolat romjain életbe maradni, mosolyogva túlélni azt… Tipikusan női problémának tűnik ez. Öt nő (mind remek táncos, nagy részük van a sikerben) szenved a színpadon. Igaz, sok szeretettel, megértéssel, humorral és némi iróniával vannak ábrázolva, tehát nagyon is emberien. A mozgásanyag erős ugyan, sok-sok ismétléssel, határozott energiasugárzással, de sajnos a jelentés-képző elemek, a direkt gesztusok változatlanul uralják az előadást. Nem is csoda, hiszen a szóban forgó tematika sokkal közelebb áll egy „pszichológiai értekezéshez”, mint sem egy létállapot megragadásához. Na és, mi a baj ezzel? – kérdezhetné bárki. Semmi! – válaszolnám, Amivel azonban baj van, az a térhasználat (nem egyszer felborult a színpad), meg a világítás (enyhén szólva is anarchikusnak tűnt)…
Amiről még szólnom kellene, az egy kísérő program: a Budapest Táncszínház Koreográfus – Vallomások című előadása, amit most sajnos nem láttam. Úgyszintén kihagytam a szabadtéri programot, a Vaskakas Bábszínház Kakasviadal című előadását.

Aranyág

Duna Művészegyüttes

Díszlet - Jelmez: Túri Erzsébet

Zene: Bartók Béla, Gombai Tamás

Látvány: Lendvai Károly

Koreográfusok: Mihályi Gábor, Farkas Zoltán „Batyu”, Juhász Zsolt

Rendező: Juhász Zsolt

Előadja a Duna Művészegyüttes tánckara és a Göncöl zenekar

Hegedűn közreműködik: Prohászka Ágnes és Suha Tamás

Magyar Concerto

Magyar Állami Népi Együttes

Jelmez: Furik Rita, Szűcs Edit

Fény-látvány: Kovács Gerzson Péter

Rendező–koreográfus: Mihályi Gábor

Előadók: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara

Nagyon jól vagyok, lszi ne keress!

Jelmez: Szeibert Katalin

Fény: Szirtes Attila

Koreográfus: Pataky Klári

Előadók: Arany Virág, Dányi Viktória, Domokos Flóra, Kántor Katalin, Tonhaizer Tünde