Határeltolódások

8. Front@ Kortárstánc Fesztivál, Muraszombat 2. rész

A muraszombati Front@ Kortárstánc Fesztivál az utolsó két napban is hozta a formáját: ingyenes, szabadtéri programokkal kényeztette az utcán és a parkokban sétálókat, külföldről hozott csemegéket kínált a színházteremben, s a táncosokat közvetlenül és közvetve érintő kísérőrendezvényeket tartott a város több pontján.
Sándor Zita | 13. 09. 25.

A Flota csapata a kortárs tánc sokféle megjelenési formáját igyekszik bemutatni, a határterületeket is szívesen beemelik: a fiatal, 12-18 éves táncosoktól kezdve amatőr felnőtt csoportokon át profi koreográfusok és előadók produkciói mind megtalálhatóak a fesztiválon. Így történhetett, hogy a negyedik nap egy rövidke időutazásra invitálta a kissé megcsappanó létszámú publikumot.

Az első állomás csupán néhány évvel repített vissza a múltba. A Salzburg Experimental Academy of Dance (SEAD) 2011-ben végzett osztálya úgy gondolta, hogy az együtt töltött tanulóéveket követően is érdemes közös projektben dolgozni. A szabadtéri előadás hevenyészve megalkotott vázát nagy százalékban improvizáció töltötte föl, s ez a szerkezet a nagy, 15 fős létszám esetében nem tűnt a legjobb választásnak. A kiváló technikával mozgó táncosok a közönséget kicsit kizárva visszatértek az „iskolapadba”: úgy tűnt, hogy felelevenítik a régi kapcsolatokat, újraalkotják a régi klikkeket, elmúlt évek szabályai szerint táncolnak. A bemutatott produkció érdekes csoportdinamikai vagy szociometriai szempontból, ám ezen felül inkább a táncosok kissé parttalan, inkább egymásnak szóló improvizációját láttuk.

A bolgár-magyar koprodukcióban készült Monocrossing egy, a 2000-es évek elejébe repítő, multimédiás táncperformansz. Hargitai Mariann és Jungin Lee fényesfehér kezeslábasban mozognak a padlóra vetített, szigorú körvonalakkal rendelkező fehér négyzetekben, egyedül kell előrehaladniuk a számítógépes játékok effektjeit felidéző környezetben. A két szögletes, némelykor pattogó mozdulatokkal pozíciót váltó személyetlen figura nem jut el a nemtelenségig; a gépek által létrehozott és irányított „cyberfelületen” mozgó, bokától nyakig befedett testük magukon hordozza a férfire és nőre jellemző vonalakat. Az előadás sokkal inkább bízik a vetítés erejében, mint a táncosok elvitathatatlan ügyességében és testi adottságaiban, kevéssé használja ki az utóbbi lehetőségeit. A fehér ruhára rávetülő, apró, mozgó fekete pontok, vagy a sötét alapon hemzsegő fehér buborékok, a testre ráfolyatott árnyék valóban érdekes megoldások, ám az egyes szakaszok hamar kiismerhetőkké válnak, a kompozíció pedig anakronisztikusnak hat.

Tony Mills one man showja egészen a 80-as, 90-es évekig megy vissza az időben. A Watch iT! [Nézd!] A TV-függőséget tematizáló előadásban a színpadi megoldások, installációk direktek, szinte szájbarágósak. Az egyértelmű kijelentések megfogalmazására törekvő darab a saját igazát erőlteti rá a nézőre: a főszereplő egy történetet mesélve többször is eljátssza, hogy a közönség nem rá figyel, hanem a mellette álló, bekapcsolva maradt plazmatévére – holott ez egyrészt nem volt igaz, másrészt nem láthatta a sötétben ülő közönséget, vagyis annak elképzelt viselkedésére reagált csupán látszatra interaktív módon. Ez a túlzott lazaság, nemtörődömség az előadás több pontján is tetten érhető, például a készülék katódsugarába beleszippantott alak idejétmúlt számítógépes effektek közötti futkosása alkalmával. Tony Miles túljátszott, éles kontúrú mimikájával és gesztusaival nem engedi sem magát, sem a nézőt árnyaltan vagy összetettebb kérdéseken gondolkodni, táncos kvalitásai feloldódnak, észrevétlenek maradnak a túlságosan harsány, evidens kijelentések egymásra halmozásában tobzódó nagy egészben.

A nap legfrissebbnek ható produkciója a szlovéniai színművészeti akadémia diákjai által a muraszombati kastély parkjában és belső kertjének különböző pontjain előadott butoh miniatűrsorozat. Tanja Zgnoc mentori segítségével készített performansz a meztelen, fehérre festett hátak anatómiájának, a gerinc görbületeinek megfigyelésére, tanulmányozására nyújtottak lehetőséget. A már a csípősen hideg éjszakában először egy oszlophoz vastag kötéllel kikötött, fújtató alakot vettünk észre, aki a kötélből kibújva hatalmas energiával hempergett, ugrált a szabályosan nyírt füvön, majd ugrott neki a különböző méretű, alakú bokroknak. Légzése akadozó, mozdulatai hirtelenek és intenzívek, belső stabilitást sugároznak. Mint valami furcsa természeti lény, zabolátlan állat mozgott vertikálisan a hozzá képest számunkra inkább horizontálisan létező világban. A második performer egy aranyló ablakkeretben várta a nézőket. Intenzív légzése az egész testét átjárta, s mint valami csontváz, vagy egy ismeretlen állat kísértete mozgatta sovány végtagjait, miközben a kert köveivel, a fallal, sőt az időközben megszólaló harangszóval igyekezett eggyé válni. Az első két kép rendkívüli erőssége oly módon felkeltette az érdeklődést, hogy az végig kitartott a sokszor a zene és a furcsa jelmezek kontrasztjára rájátszó, fokozatosan széteső, végül egy Woodstokból Muraszombatba szakadt hippi gyülekezet ünnepléséhez hasonlatos zárójelenetig.

A fesztivál utolsó napján a Beyond Front@ Hálózat öt nemzet közötti „hídépítő” programjának (Bridging New Territories) egyik központi eseményébe akár kétszer is belebotolhatott a gyanútlan járókelő. A horvát, magyar, osztrák és szlovén táncosokból verbuvált csapat a fesztivál alatt Robert Clark vezetése alatt tréningezett, készült a város tereinek elfoglalására. A Dance Communication Lab [Tánc Kommunikációs Labor] a különböző nemzetiségű táncosok és koreográfusok számra igyekszik lehetőséget nyújtani arra, hogy összetalálkozzanak, rövid, de intenzív munka folyamán ismerkedjenek egymás munkamódszerével, technikáival, s hogy a közös munka eredményét kötetlen formában a közönségnek is megmutassák. Az improvizáción alapuló, a pillanatnyi körülményekhez, szabadtéri objektumokhoz igazodó esemény délelőtti és délutáni változata között határozott különbséget lehetett észrevenni: másodszorra a táncosok összeszedettebben, nyugodtabban haladtak előre, a lassú mozdulatoktól sem ijedtek meg, s sokkal inkább figyeltek a nézőkre, az őket követők ritmusára, mint néhány órával előtte. A helyiek reakciója meglepően pozitívnak tűnt, a babakocsit toló, sétálgató helyiek szívesen követték a performereket, a zebrák előtt megállva hosszasan bámészkodtak az utóvezetők. A családias légkörben megvalósult program magyar táncosa Miklósy Alex volt, aki a rövid idő után is együtt dolgozni tudó csapat finomságokra érzékeny, figyelmes tagja lett.

A fesztivál utolsó programja egy sajátságos világba vezette a fáradó, de újra szép létszámban megjelenő közönséget. A Pas de Deux After Pia and Pino [Páros tánc Pia és Pino nyomán] két legendás szlovén táncost idéz meg, ám a páros munkásságának ismerete nélkül is teljes értékű és izgalmas előadás. Két idős táncos finom, szeretetteljes duóját követően két fiatal balett-táncos ad elő egy koreográfiát (feltehetően a címben szereplő pár híres duettjét), míg az idősebb pár egy padra ülve figyeli őket. A kecses táncokat követően újabb belépők érkeznek, az előbbi, elegáns mozdulatokkal teli, a kifinomultság két változatát megidéző szakasszal szöges ellentétben áll az agresszivitást nem ábrázoló, hanem azt a mozdulatok dinamikájában és elrendezésében bennefoglaló öt táncos mozdulatsora. Az előadás további részében újabb táncstílusok lépnek és maradnak benn a közös térben – például kasztanyettával és óriási fodrokkal táncoló nők –, melyek meglepő pozíciókban és ritmusban fűződnek össze, s Gregor Luštek és Rosana Hribar koreográfiájában mégsem vezetnek káoszba. Közben az idegenségről, az anyanyelven és idegen nyelven való kommunikálásról, játszásról hallhatunk őszintén elgondolkodtató mondatokat Jette Ostan Vejruptól, Boris Ostan pedig egy a mennyezetről belógó farúdra kapaszkodva a képzőművészetről, térrendezésről szóló gondolatok közlésére ragadtatja magát. A formák letisztultak, a mozdulatok és gesztusok világosak, a szekvenciák követhetőek, mégis érezhetően szövevényes jelentésrendszert alkotnak. Az egyszerűség magával ragadó komplexitása nem csak a tér kvázi ürességén, a poétikus kompozíciókon, de a jelmezeken is tetten érhető: a fekete, fehér és a szürke különböző árnyalatait viselik magukon a táncosok, csak a felrebbenő fodros ruha belseje enged egy-egy vörös sávot láttatni.

A fesztivál fontos elemei a kezdőknek és professzionális táncosoknak egyaránt szóló jógaórák, a külföldi mesterek workshopjai, valamint a most másodszorra megtartott Szlovéniai Tánc Orvostudományi Konferencia, mely a táncosok egészségét érintő fontos témákat taglalt. A Beyond Front@ együttműködés kapcsolatépítésre és tapasztalatcserére alkalmas terepet nyújtó programokat biztosít egész évben, melynek kiváló „végtermékeit” láthattuk a muraszombati fesztiválon más, nemzetközi produkcióktól kísérve. Remélhetőleg a 2014-ben véget érő program egy új projekttel folytatódni fog.