Szlovéniában, kicsiktől nagyokig

8. Front@ Kortárstánc Fesztivál, Muraszombat

Üdvözlendő, ha egy fesztivál jól kigondolt és világosan megfogalmazott célokkal rendelkezik, és ha az önmagán való túlszárnyalás helyett céljait a maga komplexitásában igyekszik megvalósítani, körüljárni. Három nap után úgy tűnik, hogy éppen ez történik a 8. Front@ Kortárstánc Fesztiválon, a szlovéniai Muraszombaton.
Sándor Zita | 13. 09. 24.

A magyar és az osztrák határhoz egyaránt közel elhelyezkedő város valamivel több, mint húszezer lakossal rendelkezik, ám ez a kicsinek tűnő létszám nem akadályozza meg a kortárs tánc iránt rendkívül elkötelezett Matjaž Faričot, hogy a centralizációs folyamatokkal szembe menve, a Flota élén évről évre színvonalas, nemzetközi produkciókat felvonultató és a helyi közönséget megmozgató táncfesztivált szervezzen. A Dance Explorations Beyond Front@ Hálózat megalapítójaként partnereket toborzott maga köré (Ausztriából, Magyarországról, Horvátországból és Angliából), s az egész évben tartó programokat és bonyolult szervezési munkákat koronázza meg az augusztus 27–31. között megrendezett fesztivállal – mely a helyi és regionális, nemzetközi igényeket nemcsak kielégíti, de alakítja, neveli és fejleszti is.

A fesztivál a legfiatalabbak szólóival és duettjeivel kezdődött. Megdöbbentő látni, hogy a 12-13 éves diákok milyen komoly kortárstánc-technikai képzettséggel rendelkeznek, s hogy mindegyikük saját testi adottságához szabott, egy-egy témát bontogató produkcióval áll a színpadra. A fiatal táncosok évente megrendezett versenyére készült koreográfiák a nagyobbak esetében már nem csak egy-egy jó ötletről és technikáról szóltak, hanem színészi képességeket is mozgósítottak, olykor néhány percben filozofikussá-mélylélektanivá is váltak, mint például a színpadon pusztán keresztülmenni igyekvő, de közben számos akadályt megidéző, saját pulóverébe belegabalyodó Kaja Vajdetič; vagy az érzései, ki nem mondott gondolatai forgószelébe került, apró összerándulások és dinamikus ugrások közé szorult Ajda Jenkole. A szabadtérről a színházterembe áttelepedve további, nemzetközi megmérettetés során díjazott produkciókat láthatott a közönség, mely szólók ügyesen használtak egy-egy tárgyat, jelképet vagy mozgásformát, s mutatták a diákok játékosságát és fejlődésben levő koncentrációs képességét.

A helyi közönség érezhetően nagyra értékelte a felnőtt csoportok bemutatkozását. A muraszombati idősek csapatának lelkesedése bizonyítja, hogy bárki életében, bármely életszakaszban fontos és értelmes időtöltés lehet a kortárs tánc. Elgondolkodtató, hogy milyen keveset nézünk idős testeket mozogni (főleg cicanadrágban és mezítláb); elfejtjük, hogy testük megkapó, és a fiatalokétól eltérő módon, szinte eltérő szabályok szerint igazodik a zenéhez. Ezt követően Liz King koreográfiáját láthattuk, amit egy néhány éve tartó projekt keretében, oberwarti helyiek, harminc- és hatvanévesek számára készített. A Within the Forest [Az erdő belsejében] előadói a növények lassú növekedését, a fák bólogatását, a különböző erdei állatok jellegzetes mozgását megidézve fedezik fel végtagjaikat, ismernek rá testük kiaknázatlan lehetőségeire. A feltűnően nem táncos alakú előadók tekintete nyílt, testük sok-sok titokzatos sors lenyomatát hordja magán – s pont ezért, az életüket nem a táncteremben töltött testek okos komponáltsága és a hatásos zene miatt válik érdekessé az előadást. Az egyéniségek nem áldozódnak föl egy nagy közös produkció érdekében, a csoport tagjai nem kényszerülnek tőlük idegen jeleneteket eltáncolni; a bálteremmé, majd diszkóvá váló táncparketten világosan látszik, hogy ki szeret egyedül szerepelni, ki érzi magát jobban a közös táncokban, s milyen jellegű mozdulatokat érez sajátjának.

A Beyond Front@ 5. számú, öt ország táncosait összekapcsoló alkotása egy improvizációkból kiinduló, ismétlésen és az emlékezettel való játékon alapuló, térrel kapcsolatos kérdéseket feltevő előadás. A mindössze 35 percre összesűrített mozgásanyag végighullámzik a színpadon: a táncosok keveset szerepelnek egyedül, párhuzamosan végeznek mozgássorokat, melyek olykor lelassulnak, finommá válnak, máskor gyorsak és kemények. Az egymásra helyezett, a megvilágított négyzet egyik vagy másik oldala közelében felépülő koreografikus elemek időnként, a véletlenszerűség érzetét keltve összekapcsolódnak, ilyenkor az együttmozgás biztonságával, otthonosságával megnyugtató pillanatokat csempésznek a sokféleség monotóniájába. Zvonimir Kvesić végeláthatatlan hosszúságú végtagjainak összehajtásával és kinyújtásával, Kaja Janjić tömzsi alakjával lep meg, Ivanov Gábor apró, finom mozdulataival tompítja az éleket. Robert Clark koreográfus az esti beszélgetésen szerencsés, boldog véletlenek sorozataként írja körül az alkotófolyamatot és az előadást egyaránt, mely egymáson elgördülő, össze-összetalálkozó dialógusokat, állandó mozgásban lévő pillanatképeket kínál fel egy nagyon ötletesen és érzékenyen megvilágított térben (Bánki Gabi).

A második nap két előadást láthattunk, melyek a fesztivál legemlékezetesebb pontjait jelentették. A francia Tango Sumo délelőtt a Kultúra térnek nevezett piactéren a szabad ég alatt, este az eső miatt a színházterembe szorulva adta elő a 13 éve játszott, azóta is frissen tartott produkcióját. Az újcirkusznak, fizikai színháznak, táncnak egyaránt nevezhető előadás öt vakmerő férfi őrült játéka: csíkos kezeslábasban, csíkos ágyhuzatú, vasrácsos ágyakon ugrálnak, másznak, szaltóznak, énekelnek és zenélnek. A veszélyes helyzetekbe keveredő, el-elbotló, nagyokat puffanó bohócszerűségek mindegyike saját karakterrel rendelkezik; a legkisebbet állandóan kínozzák meg püfölik, a legidősebb nagyhangon szeret énekelni, a nagyszakállú-mimózalelkű csavarkulcsokat dobálva hívja fel magára a figyelmet. A kevéske kellék sokoldalú felhasználása egyszerre sűrűvé, méllyé, félelmetessé és kacagtatóan szórakoztatóvá teszi a szárnyalni kívánó, de inkább csak groteszk szárnyassá váló férfiak bezártságát többféleképp tematizáló, a fiúkollégiumot, katonaságot, pszichiátriai zárt osztályt, sőt talán még a koncentrációs táborokat is felidéző előadást.

Az Expedition Paddoxhoz [Háztáji expedíció] hasonlóan nagyon komoly technikai felkészültséget és pontosságot kíván a Beyond Front@ 4. számú produkciója, ám az elért hatás merőben más. A Cooling Down Signs [Jelek lecsendesítése] a hiány, a kiüresedés metaforáját különböző rétegekben körbejáró, testet és elmét a színpadon és a nézőtéren egyaránt mozgósító, a lélegzetet szinte visszafojtó előadás. Vânia Gala minden mozgatható objektumtól megtisztított térben, a színházi előadás konvencióval játszva, azokra rákérdezve koreografál – az élő és élettelen testek határai felbontódnak, mozgó és mozgatott kapcsolata visszájára fordul, a zene fülsiketítő dübörgése hirtelen a csendnek, a lélegzés könnyű huzatának adja át a helyét. A zágrábi bemutató kicsi, intim terébe komponált előadás veszített intenzitásából a hatalmas, a nézőktől távol eső színpadon; azonban érvényességéből, a kompozíciós feszültségből és a boncolgatott kérdések fontosságából nem.

Csütörtökön szlovén, horvát és osztrák kortárstánc programmal rendelkező közép- és főiskolák mutatkoztak be a szabadtéri színpadon. A Ljubljanai Művészeti Középiskola egy bonyolult struktúrájú darabot hozott, mely során az előbb gyengén sikerült mondatokat hangoztató, feketében táncoló lányok leválnak a közös koreográfiáról, és egyénre szabott jelmezekben járják saját táncukat, kisebb méretű, színes káoszt hozva létre a színpadon. A Zágrábból érkező kortárstánc iskola 11. és 12. évfolyamos tanulói egy fotelt tologatnak és táncolnak körbe kettesével, hármasával vagy csoportosan. Néhol ötletes, máskor klisészerű beállításokat látni, a diákok inkább az egyes elemekre, a kihívásnak számító mozdulatokra koncentrálnak, így kissé darabosan halad előre előadásuk. A Velika Goricában, Zágráb megyében működő középiskolában tanulók kiemelkedő technikai tudásukról tettek tanúbizonyságot miközben az egyén és a csoport egymáshoz való viszonyáról fogalmaztak meg helytálló észrevételeket – még ha a találó és izgalmas zenei kompozíciót használó koreográfiának nem is sikerült a figyelmet egyenletesen fenntartania. A Linzben található IDA (Institute of Dance Arts) tanulói a Prométheusz-legendából kiindulva egy néhol valóban nagy intenzitású mozgássort igyekeztek létrehozni, ám a szuggesztív szakaszok mellett – például a test nem csak a májtól, de más szervektől való kiürítése – igencsak fékezett lobogású tűz-képzetek is beépültek az előadásba.

Maša Kolar koreográfiája saját bevallása szerint erős irodalmi inspirációkkal rendelkezik, ám ebből igen keveset venni észre előadás közben. A The Memory of Water [A víz emlékezete] három, fehérbe öltözött, görgethető, négyszögletes székeken száguldozó nő kifinomult és könnyed mozdulatokkal előadott civakodása, egy-egy szólóval megspékelve. A rendkívül gördülékenyen, de redundanciától nem mentesen előadott mozdulatsorok fragmentálva tálalódnak, a színpadon üldögélő és álldogáló nézősereg időről-időre kénytelen helyet változtatni, mert az aktuális szakaszt kijelölő fénynyalábok a tánctér legváratlanabb részein bukkannak fel. A néző gondolatait egyrészt a helyváltoztatással, másrészt a táncoló testek közelségével, illatukkal, a meztelen hátak és áttetsző ruharétegek félhomályban való megvilágításával erősen eltérítő, manipuláló előadás azonban nem lép túl az érdekes kísérlet határain. A három nő egymás mozdulatait kiigazító vagy megakadályozó tánca kellemes időtöltés, egyedül Maša Kolar utolsó szólója vált regisztert, mely egy sokat tapasztalt test búcsútáncához, egy méltóságteljes végszóhoz hasonlít.