Csendes válasz

Dance Week Festival 30. Zagreb

Idén harmincadszor rendezték meg a Kelet-Közép-Európa egyik legjelentősebb kortárs táncfesztiváljának számító Dance Week Zagreb programsorozatot. 2013. május 26–június 8. között bemutatók, legendássá vált régi előadások, kísérleti produkciók, filmvetítések és beszélgetések közül válogathattak a nézők. A második nap produkciói a Beyond Front@ együttműködés keretén belül jöttek létre, s biztosítottak bemutatkozási lehetőséget magyar táncosok számára is.
Sándor Zita | 13. 07. 1.

A Beyond Front@ kortárs táncszervezetek közötti együttműködés, mely táncelőadások készítésének támogatásán keresztül szakmai kapcsolatok kiépítésére, tapasztalatcserére teremt lehetőséget Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Nagy-Britannia és Magyarország fiatal táncosai és koreográfusai számára. A 2012–14 között futó, az öt partnerországot és öt másik „híd”országot összekötő program a tánchoz kapcsolódó egyéb művészeti ágak, illetve minél szélesebb közönség felé igyekszik nyitni.

A Tánc Kommunikációs Labor egynapos műhelymunkát lezáró produkciója az öt nemzet táncosainak improvizáción keresztüli összehangolódásának egy lehetséges változatát mutatta meg. Különösen a produkció első felében volt könnyedén kitapogatható a táncosok hovatartozása: az azonos műhelyből, országból jöttek inkább együtt dolgoztak, a szétszakadozottság azonban szerencsére idővel sokat enyhült. Az új mozdulatok, eddig meg nem tapasztalt kapcsolódási pontok, váratlan helyzetek felkutatására szolgáló improvizáció lendületét láthatóan lefékezte a táncosok törekvése az esztétikumra, a szép elrendezésre: inkább a kialakult kompozíció alakítgatásán dolgoztak, mintsem egy-egy meglévő helyzet továbblendítésén vagy egy új elem bevezetésén – igaz, az improvizáló zenészek közreműködése sem segítette igazán munkájukat. Bátorság és kreatív ötletek ügyében a 2008 óta improvizációs műhelyet vezető Grecsó Zoltánt kell kiemelni – közbeavatkozásai többször is megmentették az ellaposodó helyzeteket. Energiája, kísérletező kedve a produkció végére a kilenc táncosból álló csoport többi tagjára is termékenyen hatott, s a közönség a humoros szkeccseken való szórakozás mellett megtapasztalhatta, hogy az improvizációs munkamódszer mennyire élő kapcsolatot alakíthat ki előadó és néző között. A táncosok számára érzékelhetően tanulságos volt a találkozás: eltérő munkamódszerek, attitűdök ütköztek egymással, s ha talán kicsit nehézkesen, de végül átadták magukat a szabad formáknak, sikerült a közönség figyelő tekintete helyett egymásra koncentrálniuk.

Paulo Ribeiro koreográfiájához Jim Morrison zenei és költői világát használja támasztékul – s a támaszték sokkal erősebbnek bizonyul, mint maga a rá épített mű. A The Doors a 60-as éveket meghatározó, emblematikus ritmusai és apatikus-szenvedélyes szövegei ma sem hagyják hidegen a hallgatókat, s ehhez a már önmagában komplex jelenséghez a Jimben egy túlságosan sokat akaró, de végül nagyon keveset elérő, csüggesztően nagyszámú mozgásetűdből összeállított sorozat társul. A táncosok hosszan tartó, hullámzó, gumiszerű mozgása, bizonytalankodásukban is egységes lépéseik néhány emlékezetes pillanatot és képet kínálnak a nézőnek, ám ezek a részletek túlhajtottá válnak: kényszeresen csípőt és feneket tekergető, fölöslegesen padlót ütögető, mélyenszántónak vélt gondolatokat intonációs hibákkal mikrofonba mondó és félmeztelenre vetkőző alakok kínosan elnyújtott gyakorlatává válik az előadás. A kiüresedés és a reménytelenség számtalan (túlságosan sokféle, kapcsolat nélküli) módon jelenítődik meg, a szilárd anyagok és támasztékok elfolynak, a táncosok lépései bizonytalanná, mozgásuk szinte folyékonnyá válik, ugyanakkor fel-feltűnik a kígyózó testek találkozása alkalmával a szexuális vágy. Ezek a motívumok ismétlődnek másfél órán keresztül, a feszültség egy végtelenbe vesző egyenes vonalon stagnál, a színpad néha elsötétül, s a hosszú, süket másodpercek leginkább távozásra sarkallják a nézőtér rapszodikusan felgyulladó fényében ülő közönség tagjait. Nagyszerű alapanyag mind a zenét, szöveget és mind a megkapó jelenléttel bíró táncosokat értve, de strukturális-ritmikus hibák és a már egyszer megkoreografált szakaszokról lemondani nem tudás teljesen megfosztja a feszességtől az előadást, mely így érdektelenségbe fullad.

 

zagrab2

 

A Cooling Down Signs viszont nagyszerű ritmusérzékkel, kitűnő táncosokkal, okosan és jó arányérzékkel létrehozott előadás – szinte súrol valamiféle törékeny, emberi léptékkel elérhető vagy felfogható tökéletességet. A Beyond Front@ együttműködés keretén belül egy európai nyitott felhívást követően választották ki a portugál koreográfusnőt, a táncosokat Szlovéniában, Horvátországban és Magyarországon tartott meghallgatásokon válogatták – a magyar résztvevőt ugyanaz a partnerszervezet, a Pro-Progressine küldte, mint a Tánc Kommunikációs Labor magyar tagjait.

A kölyökarcú és aprólékosan megcsinált, göndörített és tupírozott, feltűzött hajat viselő Teresa Noronha Feio nyugodtan és lassan lépdel, pillantásai alig mérhetően, de mégis észrevehetően hosszabbak a szokásosnál. Egy mikrofonállványt vesz elő, s gondosan elhelyezi, majd elfoglalja saját helyét a térben. Kis idő múlva visszatér a mikrofonállványhoz, áthelyezi, s ő maga is újra helyet foglal. Ezt a tevékenységet többször és megfontoltan megismétli, míg egyszerre rájövünk: testével, felvett pozícióival a mikrofonállvány alakját, aktuális helyzetét utánozza; nyugodt és szinte pedáns mozgása, lassú, semmibe meredő pillantásai a tárgyra jellemző belső ürességet jelölik. A következő szakaszban egy kis kék kabátban jelenik meg, ekkor teste egy könyvvel azonosul. Az olvasó (Anis Habibović) letelepedik a könyvvel, elkezdi lapozgatni – Teresa Noronha Feio nem utánozza a lapok alakját, mozgását, hanem a színtér közepére került mikrofonállványra erősített mikrofon által kihangosított papírsercegés, hosszan elnyúló lapozás, egymáshoz dörzsölődő papírfelületek zaja által vezetve mozog. Az utánzástól így egy erősebb, ugyanakkor áttételesebb kapcsolat alakul ki a könyv és a táncos teste között, mely kapcsolat a levegő rezgései segítségével, szinte metafizikus régiókban köttetik meg. Egy hirtelen váltást követően Varga Boglárka és Maja Kalafatić gyors és pontos – a megelőző, nyugodt szakaszok után húsdaráló tempójú – duettjét látjuk, a vörös hajú lányok monoton, gyorsuló zajra táncolnak.

Ez a néhány perces felvezetés az a mag, amit az előadás pontosan és fokról fokra bont ki. Szinte tárgyszerűvé üresített testek a környezetükből származó impulzusokra és információkra – egyetlen felerősített hangra vagy számtalan hang erősödő dübörgésére – reagálnak, vagy egyáltalán nem reagálnak. Teresa Noronha Feio visszatér a kék kabátban; teste csúszik, ugrik, pattan, ahogy az olvasó lapozgat, tépked, a borítót piszkálja, vagy a könyvet húzgálja ide-oda a padlón. A kitépett lapokat füldugóvá alakító táncos szabadon mozog az erősödő zajban, ám a füldugó kihullása után testét újból a levegőt kegyetlen élességgel hasító papírsercegés irányítja. Később már sem az olvasót, sem a könyvet nem kell látnunk, teste úgy jelzi a tárgyat, hogy a jelölt érzékelésére már nincs is szükségünk: Teresa Noronha Feio helyett azt nézzük, hogyan járnak és tépődnek ki a könyv lapjai. Ez az erős tranzíciós jelleg motívummá válik, egyre nagyobb és nagyobb ívvel és éllel tér vissza – mintha a hiány koreográfiáját látnánk.

Az ötfős csoporttáncból kikopnak a már jobban ismert szereplők, három lány marad a színpadon – szinte ugyanazt a helyettesítő, kiüresedő folyamatot látjuk, mint az előbb, csak éppen élő testekkel: Varga Boglárka és Maria Duenas Lopez hosszú perceken keresztül dobálják Maja Kalafatićot. A táncosnő teste alig ér földet, ha mégis, akkor rendkívül kényelmetlen helyzetben, miközben a másik kettő taszítja, húzza. Maja Kalafatić egyedül maradva mechanikusan és szenvtelenül, egyetlen arcrezzenés nélkül megismétli az előzőleg látott mozdulatokat, csakhogy segítők nélkül; így önjáróvá vált teste érezhetővé teszi a másik két táncos hiányát az egyre hangosodó, szinte már elviselhetetlen monoton zajban.

A harmadik szakasz, Maria Duenas Lopez magánszáma teljesíti ki a kiüresedés és a hiány motívumát. Feltűnően apró termetű, fehér ruhájában rendkívül törékenynek tűnő táncos egy, a természet szeszélyeinek kiszolgáltatott, gyenge, ugyanakkor hajlékony és szívós nádszálhoz hasonlatosan mozog: tántorog, hajladozik, zuhan, de ugyanazzal a lendülettel igyekszik felállni (az előadás talán egyetlen aránybeli tévesztése, ez a szakasz túlságosan hosszúnak tűnik). A külső erők szűnni nem akaró térbe tolulására, a kívülről érkező információk megállíthatatlan özönére csetlő-botló módon válaszoló test egy pillanatban megmakacsolja magát. A tárgyszerűvé, sőt szoborszerűvé üresedett Maria Duenas Lopez akkurátusan vetkőzni kezd: leveszi fehér pólóját (mely alatt egy másik fehér póló található), s puhán maga elé ejti a ruhadarabot. A tér egy másik pontjára sétálva leveszi és maga elé ejti a következő réteg fehér pólót – így megy ez egészen addig, míg egyetlen fekete alsóneműben nem áll előttünk. Márványszerű, picike teste megdöbbentően kidolgozott, mint egy aprólékos gonddal kifaragott műalkotás, kockás hasa, csontjain megfeszülő szálkás, szinte rostonként megfigyelhető izmai arányos, szabályosan kidolgozott, ugyanakkor finom, érzékeny testet tárnak elénk. A táncosnő rituálészerűen, a megfelelő sorrendben visszatér a levetett ruhadarabokhoz, s a vetkőzés mozdulatainak pontos megidézése helyett (melyre a földön heverő anyagok emlékeztetnek) nehéz balett-pozíciókat vesz fel és tart ki. Meztelen bőrén apró remegések figyelhetőek meg, a pozíciók felvételéhez szükséges izomzat mozgósítása a szemünk előtt zajlik, erőlködést mégsem látni. Egy finom anyagból szőtt primadonna áll a színpad közepén, egy elmélyült válasz a monoton dübörgéssé váló információözönre, mely egyben hommage-t állít magának a táncnak is.

 

zagrab

 

Vânia Gala egy letaglózóan precíz, pontosan átgondolt, az érzékekre és az intellektusra egyaránt intenzíven ható koreográfiát állított össze. A tompultság, a túltelítettség kérdését vizsgálva komoly szellemi és fizikai munkát kívánó kutatást követően egy érvényes és őszinte, a jelenségek mögé látó választ adott: az örökösen alkalmazkodó, alakot változtató test helyett a belső kiüresedés szabadságot adó, önmagába merülő útját mutatja meg. Az előadók rendkívül pontosan, egymásra odafigyelve táncolnak, a nehéz és látványos elemek sorozata csak azért nem válik trükkök céltalan felmutatásává, mert érezni mögötte az átgondolt és mélyrétegekig átrágott tartalmat. A Cooling Down Signs lecsendesített, szinte meditatív testei még sokáig velünk maradnak.