Szintváltások, vertikálisan és horizontálisan egyaránt

IX. Magyar Táncfesztivál – 1–2. nap

Kilencedik alkalommal ad helyet Győr a Magyar Táncfesztiválnak. A június 17–23. között megrendezett programsorozat első két napján a helyi erők: a Győri Balett, illetve nyolc színházi tánckar mutatkozott be egy gálaműsor keretében.
Sándor Zita | 13. 06. 20.

A IX. Magyar Táncfesztivál első napja főként a helyi művészek bemutatására helyezte a hangsúlyt, „több szinten köszöntötte” a Győrbe látogatókat, mint ahogy ez jópofa módon el is hangzott a fesztivál első programján, Lakatos Gy. László kiállításának megnyitóján: a Győri Balett számára is plakátokat készítő grafikus a Múzeumház melletti várfal tetejéről hallgatta a lenn, az utcán elhangzott beköszöntőt, és nézte Bódi Bianka táncát. A második emeleti kiállítótérbe felvonulva Kiss János, a Győri Balett igazgatója a város iránti elkötelezettségét kiemelve köszöntötte a 70 év 70 alkotása című tárlat műveinek szerzőjét. Góbi Rita Társulata közben elkezdte utcaszínházi produkcióját Győr belvárosában. A magasított sarkú cipőkbe, erőteljes színekbe öltözött, mesebeli vagy cirkuszi figurákra emlékeztető alakok vonulása, az Ünnep furcsa, groteszk karneváli hangulatot közvetített, mely ötletes felvezetéséül szolgált a fesztiválnak.

A fő műsorszám a Győri Balett két egyfelvonásos balettjének, az Áttörésnek a bemutatója volt. A Kodály műveiből készült válogatásra komponált első rész hatásosan, ugyanakkor finoman és érzékenyen bánik a színpadra és a táncosok testére vetülő színekkel. Az elegáns, aprólékosan kimunkált fehér ruhákban táncoló nőket (Jelmez: Baracsi Orsolya) kezdetben éppen csak súrolja a fény, ruhájuk sarkai hideg, kék árnyak körvonalaivá válnak, majd hirtelen vörös környezetbe kerülnek. Velekei László precízen szimmetrikus és a szimmetriát határozottan meg-megtörő koreográfiát állított össze, a táncosok pedig pontosan és könnyeden, a formába belesimulva adták elő a bonyolult és szinkron mozgásokat is. A nők és a férfiak egymással folytatott játékai komplex érzéki élményt nyújtottak nemcsak a nagyszerű dinamika, az eltalált váltások, hanem a gondosan megtervezett színpadkép (Vidos Tibor) miatt is, melyet egy egyszerű, jól kihasznált rámpa és a színpad felett folytonosan, de nem hivalkodón lebegő füstgomolyag tett kompletté.

 

kodaly-gyori-balett

 

Míg az Kodályban egy rendkívül törékeny, finoman hajladozó balerina, Matuza Adrienn, addig Az üvegházban egy sokkal keményebb, olykor maga körül törő-zúzó karakter kapta a főszerepet. Gyurmánczi Diánanak kifejezetten vadnak kell lennie az előadásban, mely a táncosok technikáját nézve ugyanúgy, koncepcióban viszont kevésbé sikerült az előző produkciónál. A látványos kompozíciók olykor túlhajtódnak, ami nem tesz jót a tánc egyébként jelenlevő tisztaságának, kimunkáltságának. Leo Mujić koreográfus szükségesnek gondol néhány „magyarázó” jelenetet beiktatni, a főszereplő dühös sikongatása és rohangászó függönytépkedése, vagy az ölelkező párok hangos lihegése megtöri az előadás dinamikáját és hullámzását, és mintha a díszletekből is a kelleténél több lenne. Szép a két ellentétes női karakter kidomborítása, de sajnos a második felvonás kevésbé jó arányérzékkel dolgozik, mint az első.

A szünetben, a Magyar Mozdulatművészeti Társulat kiállításának megnyitóján, a Mozdulatművészet 100+ molinókból és képernyőre kivetített archív fotókból álló gyűjteménye mellett Pálosi István és Fenyves Márk mutatott be friss és készülőben lévő produkcióikból egy kis részletet, kár, hogy a tér miatt nehezen voltak láthatóak, befogadhatóak. A szabadtérben záruló első nap megtekinthettük Smile to the World – Mosolyt a világnak nemzetközi projekt azonos című kisfilmét, melynek nagykövete Hozleiter Fanny „Mosolyka”, akit idén Kiss János a fesztivál védnökének kért fel. A két projekt, a mosolygás és a tánc összefonódása ilyen módon összekapcsolódik, ebben az esetben egy kerekesszékes lány közvetítésével.

A második napon a Győri Balett és a Győri Nemzeti Színház többször is hangsúlyozott összefogásának lehettünk tanúi: az idei év meglepetése, hogy különböző színházak tánckarai is bemutatkoznak egy-egy produkcióval. Mint ahogy Forgács Péter is említette bevezetőjében, a tánckari pozíció mostoha, a képzett táncosokból álló együtteseknek az esetek többségében kiszolgáló szerep jut, egy-egy zenés, esetleg prózai előadásba segítenek be. Az első napon megemlített szintek közötti váltás ezen a gálán is érvényesülni látszott, csakhogy nem fizikailag, hanem minőségileg.

Felsorolni túl sok lenne minden produkciót, így inkább a két végletet említem. A szolnoki Szigligeti Színház nem a megfelelő részletet küldte a fesztiválra, hiszen Bicska Maxi dalában a tánckar tagjai nem csinálnak mást kabátlevetéseken és néhány póz felvételén kívül, amit jóindulattal is nehéz táncnak nevezni. A veszprémi Petőfi Színház tánckara sokat mozog a nem véletlenül központba helyezett, nagyszerű hangú Halas Adelaida körül, de nagyon egyszerű mozdulatokat ismételnek, feladatuk a sötétben való aláfestés, s a leginkább egy ügyes szalagavatóra hasonlító előadásuk a jelmezek miatt válik emlékezetessé; szemben a soproni Petőfi Színházzal, melynek tánckarából négy fő érkezett, akiknek egyszerű jelmezben előadott koreográfiájuk csupán nagy erőfeszítésekről tesz tanulságot, egyelőre másról nem. A másik oldalon a Madách Színház tánckarának a Tornja áll, mely önálló produkcióként teljesen helyt álló, pontos, látványos, gyors és lassú részeket jó ritmusban előadott, belső energiákat is megmozgató tánc – a minőségre a közönség is vevő, egyedül őket tapsolták vissza. A duplázó Madách másik előadása profi (de ez esetben nem több), a Budapesti Operettszínház Balettkara lehengerlő előadásmódjával, önbizalmával és ötletességével tűnik ki.

A gálaest tanulsága, hogy fontos lenne a tánckarok valamilyen formában megvalósuló találkozója, mustrája. Fontos lenne, hogy az ország különböző pontjain (bizonyos mértékig mindenképp elszigetelten), eltérő környezetben dolgozó tánckarok találkozzanak, megnézzék egymást – hogy egy nagyobb kontextusba tudják helyezni saját munkájukat, tanuljanak, új lendületet kapjanak. Mert képzett táncosokról van szó, s nekik és közönségüknek is jó, sőt kifejezetten szükséges lenne, ha nem süppednének bele egyféle munkamódszerbe. Van mit tanulniuk egymástól, s ha van alkalmuk rá, meg is teszik: a finálé, a győri workshopon létrejött össztánckari zárótánc fergetegesre sikerült.

 

feledi-le-villli

 

A keddi nap a Győri Filharmonikus Zenekar szabadtéri koncertjével párhuzamosan futó Le Villi (Lidércek) előadásával zárult. Feledi János rendező-koreográfus és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója Puccini első operáját választotta témájául. A felvételről bejátszott zene olykor néhány másodpercre megakadt, a történet egyes elemeiről a háttérbe vetített, felolvasott mondatok segítségével értesültünk; az ily módon átszerkesztett opera hosszú maradt. Krausz Alíz levegős táncot lejt, majd egy szerelmi árulás áldozataként, figurája halálát követően, lidérc-énje szenvtelenül és hirtelen mozdulatokkal táncol tovább. Mozgására, mint ahogy Bajári Levente tipikus latin szeretőt hozó táncára is egy idő után az ismétlés, a formákból és ötletekből való kifogyás jellemző. Nem az opera egészéért, hanem bizonyos, jól eltalált szakaszok miatt született meg a produkció, s a maradék időben jobb híján ismételnek, az énekeseket „szinkronizálják” a táncosok, négy lidérclány fenyegető akkordok alkalmával fel-felbukkan a színpadon.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK