Új zenék szólnak

Ötödik nap: L1danceFest 2012

Az L1danceFest utolsó napján igazi kulturális válogatást kaphattak a MU Színházba látogatók, ráadásul a délután öttől késő estig tartó programok zöme ingyenesen zajlott. A kortárs tánc mellett ma a zenének is jelentős szerep jutott: volt itt látható meg láthatatlan dallamcsiholó, nem mindennapi hangkeltések, némán éneklő test, és az, aki bírta még az élménydömpinget, megismerkedhetett nyolc különleges japán zajzenésszel is. Egyelőre még csak filmen.
Kovács Emese | 12. 09. 25.

Persze a szemnek is akadt bőven feladata, nem csak a fülnek. Legelőször is megakadhatott az est házigazdái, Ladjánszki Márta és Ádám Andrea által viselt − fesztiválzáráshoz méltó, a héten a legextrémebb kivitelezésű (csupa szalagszerűségből álló) − „outfiten”, amit Mrs. Herskin kölcsönzött számukra. Aztán jöhetett a többi csemege, a Frissek Speciál blokkal indítva, ami Lengyel Katalin művészeti vezetésével (aki az L1 Egyesület rezidense idén) a Respect Art Project égisze alatt jött létre. Az általa meghívott „feltörekvő művészek” (bár ők nem szeretik ezt a kifejezést) körülbelül tíz perces bemutatkozásai inkább tűnnek még egy-egy munkafázisnak, mint kész műnek. Elsőként Dányi Kriszta (Morningdeer) búgja el új szerzeményét, kissé bátortalan hangon. Ám az általa indukált dobogásra emlékeztető digitális effektek, továbbá gitárjának és különleges zörgőkkel be-bekapcsolódó, doboló zenésztársának kíséretével a végére összeáll az egyedi zene. Buday Enikő performansza nincs még kiforrva, bár éppen aktuális témára, a nőkön elkövetett erőszakra reflektál. Nagy erőkkel akar hatni, talán túl erősen is, építkezés nélkül. Nyomasztó zenére, érdekes megvilágításban (a fény téglalapjában sokszor csak teste középső része látszik) először nagykabátjából, majd piros alsóneműjéből bújik ki, miközben kiabálja: „don’t fuck me”. Majd egy vízzel teli befőttesüvegből citromot vesz ki, s ráülve lába között eltünteti azt, hogy aztán a „push it out”-ra újra előkerüljön. Kertész Endrét látni nem látjuk, csupán halljuk Lunatic című előadását, melyben csellózik, fütyül, németül szaval, és a sötétségről énekel a sötétben, a borzongató légkört megidézve, de még nem megteremtve. Nagy Csilla és a Cipolla Collectiva (amit ez esetben ő és Bernáth Atom Tamás alkotnak) kezdeményezése tűnik a legígéretesebbnek, friss, humoros és sokszínű, egy tisztázást (például a projekció vagy a zöldruhás tánccal kapcsolatban) megejtve érdemes továbbvinni a koncepciót. Napjaink álkapcsolatait, szerelmét veszi témául, melyhez Atom dobozfúrással, a levegőből leakasztott gitárral, bugyborékolással szolgáltatja a hanganyagot. A piros esőkabátos, napszemüveges nő pedig párjával, Jánossal bemutatja nekünk a leghatásosabb párterápiát. A probléma ott kezdődik, hogy János leginkább „egy kőhöz vagy inkább döglött békához hasonlít”. A többit nem lövöm le előre, ha az alkotó terve sikerül, hamarosan kocsmákban találkozhatunk előadásuk továbbfejlesztett verziójával.

Az ezt követő nyitott beszélgetésen ezúttal nemcsak az alkotókkal folyt párbeszéd, de maguk a kérdezők is meg lettek szólítva: a fesztivál Dance Script néven futó, nemzetközi tánckritikai laboratórium résztvevői. Az általuk létrejött inspiratív együttgondolkodást kritikáról, színházról, kvantumfizikáról remélhetőleg hosszabb távú együttműködés, projektek követik majd.

 

l1-2012-ligia-manuela-lewis-2

 

Mert mi is a színház? Akár egyetlen időben kifeszített pillanat. Ligia Manuela Lewis szólója a fesztivál egyik legkülönlegesebb alkotása. A Sensation 1 több mint húsz percének néma csendjében egy csupasz test nem hallható, ám mégis torokszorító hangokat szül. A finoman változó reflektorfényben a táncosnő sokáig csak áll, karjait lassítva emeli és leengedi, kézfejét ökölbe szorítja, majd kifeszíti, lábujjai elemelkednek a padlóról. Néha rázkódik az erőfeszítéstől, nyakán dagadnak az inak, izmok, ahogy préseli ki magából a levegőt. De elég csak az arcának táncát figyelni: ahogy tárul a száj, húzódnak vonásai. Fejét fordítja, szemei pislognak, nyála csordul. Előttünk egy tökéletes test torzul a feszültségtől, az igyekezettől, emberfeletti munkát végez. Szenvedésnek láthatjuk, ha nem tudjuk, hogy minden porcikájával énekel. Az első pár percben még zavaró a csend, ám hamarosan megszűnik az időérzékünk, részeseivé válunk a hang belső képződésének megismételhetetlen pillanatának. Végül a sötétben felhangzik Whitney Houston mindent betöltő I will always love you-ja. A hozzá hasonló énekes dívák kultusza és gesztusai ihlették a táncművészt. Első állomása ez sorozatának, melyben a hatáskeltés, a meggyőzés testi eszközeit járja körül. Célja, hogy vele együtt éljük át a felnagyított fizikai érzést, jelen esetben a hangzó test élményét.

 

l1-2012-maik-riebort-1

 

A Manuela Lewishoz hasonlóan szintén Berlinben tevékenykedő Maik Riebort szólója is a közönség bevonásához nyúl, bár ő sokkal konkrétabban teszi ezt. A MU előterében álldogáló tömeg közt cédulákat, rajtuk feladatokat oszt ki. Például: olvasd fel hangosan a következő szöveget a szomszédodnak (Yvonne Rainer No Manifesto kiálltványát, melyben a táncot demisztifikálta a posztmodern tánc vezető egyénisége); ülj, feküdj le; emeld fel a kezed háromszor; lépj hátra hármat; tapsolj amíg jónak látod; mondd hangosan: „I am Yvonne Rainer, this is postmodern, this is Trio A, this is 1966”. A cédulát aztán add valaki másnak. Közben felborulnak az asztalok, székek, a söröskorsók a földre kerülnek, a káoszban pedig az eleinte húzódozó közönség egyre jobban belelovallja magát a játékba. Ennek ellenére marad valami erőltetettség a dologban. A kiindulópont, hogy mi is alakítjuk az előadást, a történéseket, akár csak Riebort ihletőjének, Rainernek Trio A című művében anno. Mert rajtunk áll, mit teszünk, vagy nem teszünk. A közös játékot azonban kénytelenek vagyunk megszakítani, és a színházterembe tódulunk. A német előadó el is táncolja nekünk az eredeti koreográfiát, meztelenül, fejére egy saját készítésű kamerát applikálva, mellyel az idejétmúlt, precíz mozdulatok végzése közben koncentráló arcát a hátsó falra vetíti. Azon kívül, hogy mindez viccesen hat, és néha érdekes látványt nyújt a vetített kép, az élő test és az árnyék összefonódása, a mű nem vezet sehová. Hiába tesz még egy gyenge kísérletet a közönségbevonásra Riebort, konfettis zacskót nyomva egy első sorban ülő néző kezébe. Kevésnek bizonyul csupán azt vizsgálni, mennyire aktuálisak ma Rainer felvetései, anélkül, hogy hozzátennénk eredeti, saját gondolatokat.

Az este azonban még tartogatott kellemes meglepetéseket, vetítéssel folytatódott ugyanis. Előbb két rövidfilmet (Yukari Uto és Csernák Boldizsár műveit), majd Cédric Dupire és Gaspard Kuentz nyolcvan perces dokumentumfilmjét láthatják a kitartó ottmaradók.

 

 

 

A We don’t care about music anyway (ami Godfrey Regio Koyaanisqatsi című művét is eszembe juttatja a modern világ kiábrándító képeivel) nyolc elképesztő japán zenész munkáját mutatja be, akik Tokió nagyvárosi zajait, csellót, szívhangot és mindenféle digitális eszközt felhasználva új értelmet adnak a zene fogalmának. Reméljük teljesül az Ádám Andrea által megfogalmazott kívánság, és a jövőben egyikükkel élőben is találkozhatunk majd. A fesztiválszervezők kitartó és konstruktív munkáját ismerve ez nem kétséges.