Más testébe bújva

Harmadik nap: L1 danceFest 2012

L1danceFest néven még csak a második, de az L1 által szervezett nemzetközi kortárstánc fesztiválok sorozatában immár a tizenegyedik az idei. Egyre nemzetközibbé és sokrétűbbé válik az esemény az évek folyamán. Nem csak a táncra összpontosít, de ezt a tendenciát fedezhetjük fel magukban a kortárs előadásokban is. A műfajok közti határok elmosódni látszanak. A harmadik napon meggyőződhettünk róla, hogy nem kell hagyományos értelemben vett táncművésznek sem lenni ahhoz, hogy valakire egy táncelőadás épüljön.
Kovács Emese | 12. 09. 23.

A Ladjánszki Márta (aki az L1 Egyesület elnöke és a fesztivál művészeti vezetője is) által készített portréelőadás, a Josha főszereplője, Joanna Leśnierowska például eredetileg dramaturg, kurátor, s bár már szerepelt színpadon és koreografált is, nem tanult táncolni. Ahogy ő mondta az előadást követő beszélgetésen, nagy küzdelmet jelentett számára, hogy engedje magát teljesen alávetni a koreográfus elképzeléseinek. Alapanyaga legyen saját arcképe elkészítésének, ami aztán – magának az alkotónak jellemvonásait is magában hordozván − egyre inkább önálló életre kel, fiktív karakterré válik. Egy szereppé, amibe már bele kell bújni. Ezt korábbi, az előadáshoz fűződő élményeimhez képest is tapasztalom (a márciusi magyarországi bemutatót láttam és írtam is róla). Bár a táncos jelenléte ezúttal is száz százalékos, tekintete, mozdulatai azonban már kevésbé az önfeltárást sugallják. A Josha − személyes és intim hangvétele ellenére − sokunk portréja. Ezt hangsúlyozza a világítás is. Az erős narancssárgás reflektorok a háttérből ránk világítanak, minket is színpadi szereplőkké avanzsálva. Josha a bátor, aki felvállalja a küzdelmeket: a testi elégedetlenséget, a szépség utáni sóvárgást, a szégyent, a magunk „lépéseire”, hangjára találást. A hangsúlyosan szép világítással (Tomáš Morávek munkája), az élő gitárzenével (Varga Zsolt előadásában), Joanna jelenlétével, testi tudatosságával, természetes vonalaival, finom mozdulataival (melyekben ötvöződik saját és koreográfusa Horton alapú formanyelve), Ladjánszki Márta átfogó tekintete alatt egy egységes és beszippantó atmoszférájú, átgondolt előadás született. Érződik, amit el is mondtak az alkotók: egy kis család lettek ők a közös munka folyamán, akik félszavakból is értik egymást.

 

l1-2012-josha

 

Azért hangsúlyozom az egymás megértését, mert a mai nap mindkét előadása egy-egy szóló, amit koreográfusa táncosa testéből, személyiségéből kiindulva készített. Ehhez pedig elengedhetetlennek tűnik a teljes egymásra hangolódás, a másik nyelvének, világának, fizikalitásának és szándékainak kölcsönös ismerete − gondolnánk. Vannak azonban alkotók (a kísérletező létből is fakadóan), akik nem osztják meg „eszközükkel” teljes belső motivációjukat, és talán a maguk számára is nehezebben definiálják azt. A közönség majd megfejti a saját megoldását. Az alkotó azt mondja csupán: csináld ezt!, és a táncos/előadó teszi a dolgát. Hasonlóan dolgozhatott Daniel AlmgrenRecén koreográfus és Rafał Dziemidok is. Rafał szintén nem egy klasszikus értelemben vett táncos alkat, bár ő Joannával ellentétben főfoglalkozású előadóművész, koreográfus. Nem hiába kerülhetett egymás mellé e női és férfi szóló az estén: mindkettő mintha az előadójára koncentrálna, majd kiderül, nem csak erről van szó. Rafał bejön civilként, köszönti a közönséget (egyre gyakrabban fordul elő ez a kezdés kortárstánc-előadásokban), majd fokozatosan, testsúlyáthelyezésekkel és karevezésekkel, lebegtetésekkel elkezd táncolni. Egyre nagyobb teret jár be, mozdulatai is egyre intenzívebbek, szélesebbek. Komikus hatást kelt, ahogy próbál balettozni, kecses lenni, máskor Limón technikát, szteppet, társastáncot kever egyedi módján. A zene saját lihegése. Előbb közönyt mutatva járja, majd erőfeszítése fokozatosan kiül az arcára. Saját fizikai kvalitásának határára érve visszacsendesedik a mozgása, már csak mellkasát izolálja. Lemerül, kimerül. Fújtatása azonban hamarosan hörgésbe csap át. Az esztétikumra, a lelketlen formára törekvő mozdulatokat felváltja az imbolygás, az esetlenség, majd egy electric boogie-s, robotos, harcost imitáló játék, végig kísérve a saját maga által kiadott hanghatásokkal. Önnön világába merülő nagy gyerekké válik, aki nem vesz tudomást semmi másról. Végül megáll, és ránk néz (miközben a nézőtérre is fény vetül), majd patetikusan felfelé tárja karjait. Azt gondolnánk, a második részben végre önmaga lehetett, élvezhette is a mozgást. Később az alkotókkal való beszélgetésen kiderül, az élvezet is csak egy feladat, amit a koreográfustól kapott, valójában az egész előadás egy erős fizikai megterhelés, amit „túl kell élni”. Ő az anyag az alkotásban, akin keresztül a mű megvalósul. Neki nem szükséges értenie, mi miért történik, csak visszaadni, amit kérnek tőle. Egy színpadi kontextusba helyezett test, akibe belelát a koreográfus valamit, kísérletezni kezd vele. Jelen esetben a tér megmozgatása és a szegycsontból való mozgás volt a kiindulópont. De nem ez adja a lényeget. Sem az, hogy Rafał, mint táncos, mint személyiség, hogy van jelen a műben. A kérdés az, mit látunk mi ebben a testben.

 

l1-2012-rafael

 

A test érzékelésével foglalkozik a Me and the Machine csoport installáció performansza is, melyet 20-án és 21-én lehetett kipróbálni, 22-én pedig workshopot tartanak a kíváncsiak számára. Bár én személyesen nem tapasztaltam meg az élményt, csupán az általuk készített videón láttam, milyen érdekes kísérletezést folytatnak is ők, hogyan játszanak érzékszerveinkkel. Képzelt világba csöppen a látogató, egy speciális szemüvegen keresztül mindent másnak látva, mint amilyen a valóságban, beleértve a saját testét is. Mozognia kell, de mintha valaki más bőrében tenné azt, az ő testrészeit pillantja meg, ha magára néz. Testtudat tréningnek kiváló, koreográfusoknak kifejezetten ajánlott.