Színház vagy sem?

Második nap: L1 danceFest 2012

A második napra a Bakelit Multi Art Centerbe költözött az L1danceFest, a házigazdák, Ladjánszki Márta és Ádám Andrea pedig ezúttal a Manier szalon ruhakölteményeiben várták a vendégeket.
Megyeri Léna | 12. 09. 22.

Az este első előadása A hang közepe volt a Zéró Balettől. Az európai kortárs táncszínpadról továbbra is kiirthatatlan a kelet-mánia, a Zéró Balett azonban egész működését kelet és nyugat találkozásának jegyében folytatja. Nevük az Indiából származó zéró, vagyis a mindennek a kezdetét, kiindulópontját jelentő misztikus középpont princípiumára utal.

Ennek megfelelően A hang közepe is tele van keleti motívumokkal a zenétől kezdve a mozgásanyagig. A középpontban egy tucatnyi piros bot áll, amelyet minden elképzelhető módon kihasznál a három előadó (Nemcsók Nóra, Sarlós Flóra Eszter, Szabó Ágnes Réka): táncolnak velük, (ál)harcművészeti elemeket mutatnak be, ütemes kopogással ritmust adnak maguknak. Sajnos az előadást eléri azon alkotások gyakori hibája, amelyek egyetlen kellékre, ötletre épülnek fel: hamar kiszámíthatóvá válik, miközben semmilyen tekintetben nem hatol igazán mélyre. A nem túl bonyolult, inkább a botok minél kreatívabb és sokfélébb kihasználására koncentráló koreográfia (Berger Gyula és a társulat munkája) pedig nem tudja elfedni az előadók tánctechnikai hiányosságait. Hármójuk közül Nemcsók Nórának a legkimunkáltabbak a mozdulatai, ő vállalja a legtöbb akrobatikus elemet is, és az ő figyelme a legkoncentráltabb.

 

l1-2012-zero-hangok-2

A hangok közepe (Zéró Balett)

 

A Bakelit Stúdiójából a Hangárba átsétálva már vár minket a Németországban élő japán művésznő, Naoko Tanaka A fényszórónő című performanszával. A darab eredeti német címének (Die Scheinwerferin) első tagja látszatot is jelent, és valóban ez az egyik központi motívum a rendkívül alaposan átgondolt és felépített, többrétegű előadásban. A főszereplő tulajdonképpen egy installáció, amelyet első látásra egy gyerekszoba játszósarkának is gondolhatnánk, ha a kisasztalon, babán és vonatsínen túl nem lenne tele mindenféle merőben szokatlan tárggyal – evőeszközökkel, filmszalagokkal, Starbucks-pohárral, papírszatyorral. Miután elsötétül a színpad, Tanaka egyetlen fényforrással indul felfedezőútra az installáció világában. A háta mögött háromszögben záródó két vászonnak köszönhetően minden, amit megvilágít, árnyékként születik újjá, és nyer új értelmet. Az asztal alatti bonyolult szerkezet például sűrű erdőként kel új életre a vásznon. Aláfestésként hétköznapi zajokat hallunk (érkező metró hangja, vonatzakatolás, utcai zsivaj), amelyek a sötétben sokszor kifejezetten nyugtalanítóan hatnak.

 

l1-2012-noko-tanaka-2

A fényszórónő (Noako Tanaka)

 

Habár az installáció maga és az árnyjáték is sokféle interpretációra ad lehetőséget, Tanaka segítséget ad ahhoz is, hogy közelebb kerüljünk az ő eredeti elképzeléseihez is, egyrészt a székünkre készített bonyolult rajzzal, másrészt az előadás utáni alkotói beszélgetésen elmondottakkal. Ezekből kiderül, hogy Tanaka számára a darabban használt fényforrás a szemet jelképezi, és hogy gyerekkora óta nagyon érdekli a látással és az azzal kapcsolatos érzékeléssel való kísérletezés. Felfedi továbbá, hogy tinédzserkorában étkezési zavarai voltak, és nagyon nehéz volt számára elfogadni és megérteni, hogy a saját teste miért tartozik hozzá. Ezen információ birtokában rögtön világossá válik, hogy miért hasonlít az installáció kisasztalán elhelyezett baba megszólalásig az előadóra, és miért pásztázza azt a fényforrás – Tanaka „szeme” – mintegy kívülről figyelve saját magát. A Szoboszlai Annamária által moderált beszélgetésen Tanaka elmondta, hogy ő elsősorban vizuális előadóművésznek tartja magát, és A fényszórónőt múzeumokban is előadja, ennek ellenére úgy gondolja, a darabnak teljes létjogosultsága van egy színházi térben is – az előadás őt igazolta.

 

l1-2012-naoko-tanaka

A fényszórónő (Noako Tanaka)

 

Hogy mi az, aminek viszont sokkal kevésbé egyértelmű, hogy van-e létjogosultsága a színházban, arra a chilei-holland színekben érkező Rodrigo Sobarzo de Larraechea szolgáltat ékes példát. Mining című darabjának első felében egy hosszúra nyúlt epilepsziás rohamot prezentál – ütemesen kántálva és különböző pózokban rángatózva jut el jó 25 perc alatt a színpad egyik végéből a másikba. Mindeközben még arra is marad ereje, hogy néhány pulóvert lefejtsen magáról. Habár az „alakítás” kétségkívül kimerítő lehet, annál kevésbé ízléses. A rohamnak végül az előadó egyik levetett pulóverében megcsörrenő telefonja vet véget. Ezután de Larraechea a hátára szerel egy hosszú deszkalapot, néhányszor fenyegetően meglengeti a közönség felé, majd levetvén azt egy állványzatra helyezi, és a megfelelő előkészületek megtétele után baltával akkurátusan kettévágja.

 

l1-2012-rodrigo-sobarzo

Mining (Rodrigo Sobarzo de Larraechea)

 

Az előadás jobb híján dadaista performanszként értelmezhető, amennyiben a tökéletes kontextus-nélküliséget és a köznapi dolgok művészi térbe emelését tűzi zászlajára. A műsorfüzetben egy Henri Bergson- idézettel biztatnak minket: „Erő kell ahhoz, hogy a haszontalanban értéket lássunk, és akarat ahhoz, hogy álmodjunk.” Nos, bennem ezen az estén nem volt meg az erő, hogy meglássam az értéket de Larraechea darabjában.