Tizenöt éves A Tánc Fesztiválja

Beszélgetés Krámer Györggyel, a fesztivál művészeti igazgatójával

– Idén tizenötödik alkalommal rendezték meg A Tánc Fesztiválját Veszprémben. Milyen indíttatásból jött létre annak idején ez a fesztivál?
Vajdai Veronika | 12. 05. 29.

– Először is, álmomban sem gondoltam volna tizenöt évvel ezelőtt, hogy most itt fogok erről magával beszélgetni, mert az ember nem úgy áll neki valaminek, hogy évtizedekre előre tervez. Tizenöt évvel ezelőtt a veszprémi Petőfi Színházban Vándorfi László volt az igazgató, én pedig a vezető koreográfus, társulati tag. Az akkori Petőfi Színházra nagyon erősen jellemző volt a műfajok iránti nyitottság, de Vándorfi maga a saját művészetén belül, prózai rendezőként is erősen épít a színpadi gesztusra, a testbeszédre, a mozgásra mint erős jelrendszerre, színpadi kifejezési eszközre. Ezért lettünk barátok, és ezért hívott Veszprémbe. Az volt a közös vágyunk, hogy a színpadi táncművészetet mint önálló művészetet valahogy meghonosítsuk ebben a városban, ebben a színházban. Szerencsére ehhez sikerült felébresztenünk a társulatban is egyfajta alapvető kíváncsiságot a tánccal kapcsolatban. Már működött a veszprémi táncműhely, amikor pályázati lehetőség nyílt fesztivált indítani, és mi azonnal lecsaptunk rá. Ez a fesztivál őstörténete.

– Milyen volt ennek a kezdeményezésnek a fogadtatása?  

– A fesztivál első pillanatban elsöprő szakmai sikert aratott. Azóta sem tudom, hogy ennek mi a titka. Talán sokat számít az, hogy nincs hasonló a kortárs táncszínházi műfajban. Természetesen vannak fesztiválok, ilyen is, olyan is, mindegyikben van érték, és mindegyik hibádzik valamiben; de nincs köztük még egy ilyen, az egész szakmát átfogó seregszemle. Aztán azért is lehetett ez a rendezvény sikeres, mert a kigondolásában és a szervezésében azóta is társam egy műfajon kívüli ember, aki színházi művészként mégis közel áll a tánchoz. Talán emiatt nem lett ez a fesztivál belterjes, csoportérdekek mentén szerveződő összejövetel.

 

veszprem2

Vándorfi László és Krámer György - Fotó: Dusa Gábor

 

– Azért nem csak szakmai sikerekről van szó, a veszprémi közönség körében is nagyon népszerű A Tánc Fesztiválja.

– Igen, de ez nem volt mindig így. Nem a saját szándékaink és reményeink szerint, de egy természetes tempóban gyarapodott és kialakult a törzsközönség. Sajnos, most újra kezdjük érezni, hogy megcsappant a vásárlóerő, és ez nagyon nagy baj. Itt gyorsan meg is kell említenem, hogy ez a fajta seregszemle, fesztivál vagy együttlét nem valósulhatna meg például Budapesten. Ebben ma már biztos vagyok. Most nem a vidéki, túlzó lokálpatriotizmus beszél belőlem, hanem egyszerűen valahogy a lényegi elemévé vált ez az épített környezet, ez a méret és ez a fajta kisvárosi gondoskodás és szeretet, ami körülveszi ezt a fesztivált. Bizonyára az is közrejátszik a fesztivál sikerében, hogy a szakmai elismerés, illetve a lépésről lépésre megtalált veszprémi közönség érdeklődése ellenére sem kezdett el növekedni. Nem jártunk úgy, mint a kisgömböc, ami csak nyel befelé mindent, egyre nagyobb és nagyobb lesz, aztán szétdurran. Sok olyan kezdeményezés volt az életemben az elmúlt húsz-huszonöt évben, ami nagyon jól indult, aztán növekedési pályára állt, és ez jelentette a vesztét. Meg kell találni a határokat. Ez a fesztivál nem akarta kinőni a saját ruháját. Természetesen mi is szeretnénk bővíteni a fesztivált, nemzetközivé válni, rengeteg olyan eltervezett projektünk van, amire sajnos eddig sosem jut pénz.

– Említene néhányat?

– Nem tettem le például arról, hogy a társművészetek újra hangsúlyosabban jelenjenek meg a fesztivál programjában. Régebben voltak helyben festő művészek a fesztiválon, vagy éveken keresztül az elektrográfiával be volt csomagolva néhány épület Veszprémben. Ez egy összművészeti seregszemle volt, de sajnos anyagi okokból ez a képzőművészeti vonal jelenleg szünetel, és sajnos le kellett állnunk a szellemi műhelymunkával, a szakmai beszélgetésekkel is. A tervek között szerepel a dokumentáció fejlesztése is. Azt gondolom, hogy a fesztivált kísérő fotóművész barátainknál körülbelül ötszáz vagy ezer olyan kép, fotóművészeti alkotás van negatívokon, amiből csodálatos könyvet lehetne kiadni. Egyrészt a műfaj történetét dokumentálná, másrészt pedig kordokumentum, színháztörténeti dokumentum lenne és esztétikai gyönyör. Csodák születtek az elmúlt években. Egy ilyen könyv kiadását már az ötéves évfordulónkra is terveztük, a tízévesre is megpróbáltuk, aztán most már neki se fogtunk. Vannak elmaradt projektjeink, a fesztivál mégis él, bár a finanszírozást illetően már jó ideje nem tudunk érdemben előre lépni. De azért bízom benne, hogy helye és jövője van ennek a fesztiválnak.

Milyen szempontok szerint szokták válogatni az előadásokat a versenyprogramba? Vannak visszatérő társulatok, szempont-e például az, hogy ők mindig jelen legyenek ezen a fesztiválon?

– Igen, ez szempont. Van egy törzsközönségünk, amely igényli, hogy ezek az általuk is megkedvelt társulatok évről évre új produkciókat hozzanak a fesztiválra. A fesztivál programját én állítom össze, egyszerűen azért, mert úgy gondolom, hogy ez nem szavazás kérdése. Tudom, hogy vannak olyan fesztiválok, ahol bizottság válogat, és megy a nagy egyezkedés, hogy én támogatom a tiédet, ha te támogatod az enyémet. Szerintem ennek nem alkudozással kell eldőlnie. Nem tartom magam tévedhetetlennek, de két vagy három ember sem az, sőt ha úgy vesszük senki sem. Az elmúlt tizenöt évben közel kétszáz előadás fordult meg a fesztiválon, és voltak köztük olyanok is, amelyek nem nyerték el teljes mértékben a tetszésünket. Ennek ódiumát vállalom. Az is sokszor előfordult, hogy megbántódtak kollégák, elsősorban inkább együttesvezetők és koreográfusok, de hála istennek a rákövetkező évre elfelejtették, hogy meg vannak bántva. Végül is idővel helyre kerülnek a dolgok. Ugyanez vonatkozik a zsűri munkájára is. A záró napon, az eredményhirdetéskor mindig volt egy-két lángoló arccal távozó együttesvezető vagy koreográfus, akik aztán a következő évben már nem úgy távoztak.

A programot tehát én állítom össze. Nem döntök minden kérdésben egyedül, vannak barátaim, akiknek az ajánlására vagy értékítéletére adok. És olyan is volt, hogy Lacival megbízunk embereket, hogy válogassák össze az előadásokat, de az se volt jobb. Nem sértődtek meg kevesebben, és nem lett rosszabb sem a fesztivál; csak megnehezítette az életünket, mert a felkért hivatásos nézőknek, kritikusoknak, esztétáknak nincs elég ismeretük a dolgok gyakorlati oldalát illetően. Behatárolt lehetőségeink vannak színpadtechnikai kapacitásban, méretben, felszereltségben és pénzben is. Van olyan együttes, például a Szegedi Kortárs Balett, amit most anyagi okok miatt nem tudtunk vendégül látni. Ez tizenöt évvel ezelőtt nem volt ennyire éles. A fesztivál első nyolc-tíz évében az együttesek is meg tudták azt tenni, hogy áldoztak arra, hogy itt lehessenek. Ezt ma már nem tudja megtenni senki. Régebben olyan is előfordult, hogy Frenák Pál kifizette az együttes külföldi táncosának a repülőjegyét, csak hogy az itt lehessen. Ezt ma már nem biztos, hogy meg tudná tenni. De idén a Hymen például azért nem tudott eljönni, mert pillanatnyilag nincs Veszprémben olyan színpad, ahol elférne. Van az előadásban egy hatalmas medence a színpad közepén, ami még beférne, de azt sajnos körbe kell tudni járnia egy tolókocsis művésznek, és az egyszerűen nem fér el. Szoktam olyat kérni az együttesektől, hogy próbálják meg alkalmazni az előadásokat az adottságokhoz, de azért ebben is van egy bizonyos határ; nem várhatom el, hogy az az előadás minőségének rovására menjen. Ha mondjuk nincs száznyolcvan lámpa, mint a Trafóban, hanem csak nyolcvan lámpával kell megoldani, azt azért már el szoktam várni, és általában ez ügyben az alkotók is együttműködőek. De ha valami nem fér el, az nem fér el.

Mik a kilátások a jövőre nézve?

– Nagyon bízom benne – nem tudom miért, érvelni nem tudok, csak a reményemet tudom kifejezni –, hogy belátható időn belül enyhül a finanszírozási nyomás. Minden ennek ellene hat, de én úgy gondolom, muszáj, hogy valami javuljon ez ügyben. Tudom én is, hogy válság van, meg hogy sok mindenkitől vonnak el pénzeket, de abban bízom, hogy két-három esetleg négy-öt év múlva megváltoznak a dolgok. A következő évben még valószínűleg szűkölködnünk kell, és a helyszínekkel is gondjaink lesznek. Az, hogy most a Petőfi Színházba visszakerültünk néhány előadás erejére, megmentette a fesztivált. Eredetileg ugyanis úgy volt, hogy a mi bázisunkat, a SÉD mozit el kell hagyni április végéig, mert elkezdődik a felújítása. Ez egy nagy beruházás a városrehabilitációs program keretén belül, felújítják, átalakítják és modernizálják az épületet. Addig kellene kihúzni, amíg ez elkészül, és ott remélhetőleg majd újra felfelé fog ívelni a fesztivál. Abban bízom, hogy a 2013-2014-es szezonra ígért új épület önmagában tudni fog mindent, ami a fesztivál méltó körülmények között történő lebonyolításához kell technikai, infrastrukturális és esztétikai értelemben is. Arra készülök, hogy akkor újra elindulhatunk majd a fejlődés útján; visszakerülhetnek a kísérőprogramjaink: szakmai beszélgetések, utcai megmozdulások, koncertek, és a képzőművészeti vonal is újra elindulhat.

– Az is nagy teljesítmény, hogy ilyen körülmények között is életben tudott maradni ez a fesztivál.

– Ezt gondolom én is, és ezért igen nagy hálával tartozunk a városnak. A legkorábban tudott támogatási szándék mindig a várostól jött. Míg a pályázataink – most is van még i függőben lévő pályázat – az utolsó pillanatban vagy az utolsó utáni pillanatban derülnek ki; addig volt olyan időszak, amikor Veszprém városa három évre előre vállalt támogatást a fesztivállal kapcsolatban. Az idei fesztivált illetően is már tulajdonképpen december óta tudjuk, hogy kitart emellett a szándéka mellett. Decemberben a pályázati eredmények még ködfoltokban sem látszanak, adott esetben még ki sincsenek írva. Nem tudom, hogyan kéne csinálni, de a jelenlegi pályázati rendszer így, ahogy van, nem jó. Nyilván nincs olyan pályázati rendszer, ami mindenkinek elnyeri a tetszését, de az biztos, hogy lehetne ennél jobb, ez látszik. Azt gondolom, hogy cizelláltabban kéne kezelni az egészet. A fesztiválok esetében vannak olyan dolgok, amik évekre előre láthatóak, de olyan pályázati alap nincs, ahol két-három évre előre lehetne valamiféle minimális garanciát kapni a működésre.

– Van-e olyan dolog, amit már most elterveztek a jövő évi fesztivállal kapcsolatban?

– Egy dolgot szoktunk elintézni minden záró ceremóniára: meghirdetjük az időpontját a következő fesztiválnak. Ezt Vándorfi Lászlóval közösen szoktuk eldönteni. Most például szombaton délelőtt, amíg a zsűri vívódik, hogyan döntsön, mi leülünk a jövő évi naptárral a kezünkben, és kikeressük a következő fesztivál időpontját.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK

  • I. Országos Kortárs Tánc- és Mozgásművészeti Találkozó - Veszprém 1998