Dunában nyargaló férfifogat

Táncfarsang 2012 – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza: Metszetek – Duna Táncműhely

A Táncfarsang minden napjára egyetlen táncelőadás jut (kétnapnyi kivétel akad ugyan), így sem mindig egyszerű megtölteni nézővel a Móricz Zsigmond Színház Krúdy Kamaratermét. A negyedik napon Tasnádi Csaba igazgató kockáztatott: míg a Nagyszínpadon a beavató színházi foglalkozással előkészített és előadás utáni feldolgozó beszélgetéssel kísért Shakespeare mesék ment a Közép-Európa Táncszínháztól, addig a kamarateremben a Duna Táncműhely adott elő.
Sándor Zita | 12. 02. 16.

Érzésem szerint a kockázatvállalás ez alkalommal bejött, egy eredményesen előkészített, igényesen kidolgozott ifjúsági előadáson vehetett részt több művészeti és nem művészeti iskolából érkezett osztály – és persze rajtuk kívül minden más érdeklődő –, s a Krúdy Kamarateremben eltáncolt előadás is jó emlékű marad a közönség, az előadók és a színház számára egyaránt. A negyedik nap bizonyíték arra, hogy lehet és érdemes táncelőadásokat kínáló fesztivált szervezni, akár vidéken is.

A Duna Táncműhely egy régen táncolt koreográfiával, a Metszetekkel érkezett. Az előadás egy trilógia 2008-ban készült darabja, mely a nőiességet középpontba helyező első részt követően a férfiasságról gondolkodik, annak mélyébe, titokzatos rejtelmeibe és bonyolult szerkezetébe igyekszik belelátni és beleláttatni, olyan idegvégződéseket letapogatva és megérintve, melyek létezéséről inkább csak elképzelése van az embernek, mintsem élménye. Nehezen és ritkán elérhető tapasztalatokat kínált ezen az estén a Duna Táncműhely, s ha csak percek erejéig is, de mélyég és magasság összeérni látszott, s ennek részese volt táncos és néző.

Ahogy időben halad előre az előadás, úgy növekszik a feszültség és az intenzitás. A kezdő kép a háttérfalra vetített nagyvárosi kereszteződés (Oktogon, ami Nyíregyházán kevésbé lehet referencia, inkább klisészerű utalás) néma nyüzsgése, ez előtt jelenik meg és köszön be a maga jellegzetes, későbbiekben kibontott mozdulataival a négy férfi. Elsőként Vámos Lászlóé a tánctér, aki szinte lassan belenehezül a férfiasság egyedüllétébe, pontos és súlyos mozdulatai levegőbe vágnak és a földdel keményen ütköznek – önmagában táncol, egy nagyobb, közösségibb eseményt vezet fel; egy felfelé vezető lépcső építője, építőköve. Vámos László tulajdonképpen „belenosztalgiázik” az előadásba, hiszen hosszabb kihagyás után most csak a Metszetek miatt tért vissza – így vált kiindulóponttá, egyfajta előkészítő figurává.

 

metszetek-fel

 

A következő metszetben Soós András és Bednai Nikolett kettősét látjuk. Egy finom, érzékeny, ám ugyanakkor erős kötelékben álló pár tánca ez, melyben a férfi megtalálja kiteljesedésének egy lehetőségét, női karokba lágyulása nem jelenti férfiasságának feloldódását. Bednai Nikolett könnyű kendőanyagból és ezüstösen csillogó díszekből álló jelmeze tündérszerű, a földet csak alig észrevehetően érintő alakot takar, nagyrészt lábujjhegyen és Soós András karjaiban tölti idejét. A férfi szilárd és határozott, szálkás teste és tagjai az egymás felé hullámzó karokhoz hasonlóan ruganyos tartóoszlop és hajlékony társ-inda egyszerre. A kettős tánca a kidolgozott puha harmonikusság csapdájában önmagát ismétlővé nyúlik, különösen a megelőző szóló rövidségével, tömörségével szemben.

A harmonikus, visszafogott tánc két félmeztelen, félig befestett testű férfitáncos duettjébe vezet. Antonopoulos Georgios és az újonnan csatlakozó, a csoportban feltűnően fiatal Kolumbán Norbert (aki a már hazájába visszatért görög táncost, Charitonidis Charitont helyettesíti meggyőzően) tánca közben éri el az előadás a csúcspontját. A két férfi izmos és kidolgozott teste lényegi teret hasít ki a színpadból, jelenlétük és táncuk kegyetlen szembenézés önmagukkal és egymással. Mozdulataik lendületesek, erősek és fájdalmasak, mintha egy tragikusságában önkéntelenül is esztétikumba forduló útra vinnének el minket, mely önmagunk és elődeink szellemeivel megtöltött, kifelé nyíló, a végtelen mélységeibe és magasságaiba vezető ősi ösvény leképezése. Ezt a táncosok technikai felkészültsége, plasztikus mozgása, az archaikus néptáncból eredő mozdulatok, illetve a koreográfus-rendező formaérzékenysége együttesen teszi lehetővé.

Juhász Zsolt jó érzékkel, figyelmesen válogatja és rendezi össze az előadás elemeit, a kivetített nagyvárosi kép helyébe meghatározott pontokon a táncosokról élőben készített videofelvétel lép, mely másodperc-töredéknyi késéssel követi a táncost, szellemekkel táncolóvá téve mozdulataikat. Ez a technika leginkább Vámos László szólója alkalmával hatásos, a férfiak kettőse esetében szinte el is felejtkezünk a háttérben a szövetcsíkokon megjelenő képekről, az elevenen mozgó testek annyira lefoglalnak, és elsőbbséget követelnek magunknak. A középső szekvenciában, a férfi-női páros táncakor a harmonikus együttlét alá illesztett háttérzaj ellenpontként szolgál, a tömeg mindennapi lármájából, annak monoton zúgásából kiemelődik a pár meghittsége, míg az utolsó páros esetében a dübörgő zene ráerősít a testek közvetítette mozgásbeli intenzitásra és a belső küzdelem felfokozottságára.

Juhász Zsolt Metszete szépen ívelő munkaként mutatkozott be Nyíregyházán, a lassú indulás, majd a visszafogott, meg-megtorpanó továbbhaladás, végül a csendes robbanás stációit végigjárva. A harmadik szakasz személyességével, a közönséggel való kapcsolattartásából fakadóan is kiemelkedik, az első két metszet önmagába forduló koreográfiáival ellentétben az utolsó szakaszban a néző tisztán látja a táncosok arcát, szemük villanásait. Illő folytatás lenne, ha jövőre Juhász Zsolt egy újabb koreográfiája is helyet kapna a Táncfarsangon.

 

 

Metszetek

 

Látvány: Lendvai Károly

Jelmez: Túri Erzsébet

Koreográfus-rendező: Juhász Zsolt

Szereplők: Vámos László, Soós András, Bednai Nikolett, Antonopoulos Georgios, Kolumbán Norbert

 

Videó:

youtube