Néptáncon (és Káinon) innen és túl

Táncfarsang 2012 – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza: Mindnyájan Káin gyermekei vagyunk – Szabolcs Táncegyüttes

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház által szervezett Táncfarsang harmadik napján a Szabolcs Táncegyüttes lépett fel, s töltötte meg a kamaratermet – ami az előző napon Mándy Ildikó Társulatának nem sikerült maradéktalanul. Mindkét előadás megnyerte magának saját közönségét, ám tagadhatatlan, hogy egy néptánccsoport sajátságos, előre nagyjából kiszámítható formanyelvvel és hatásmechanizmussal dolgozik.
Sándor Zita | 12. 02. 15.

A Szabolcs Táncegyüttes egyrészt hagyományőrző szerepet tölt be a megyében – több más, hasonló együttessel együtt eredeti forrásokból táplálkozó néptáncot, folklórt tanít és táncol. Másrészt – talán a nagy helyi kínálat miatti kényszerű választás, életben maradás végett – a hagyományos népi, paraszti stílusokból kilépő, azokat némiképp utánzó, de egy történet, látványos megjelenítés érdekében megváltoztatott, népiesnek ható, akár egészében kitalált motívumokat felhasználó táncokat is létre hoznak. Ebből a néptáncosnak teljesen nem mondható koreográfiákból láthatott most a Táncfarsang közönsége négy eltérő minőségűt és tematikájút.

A huszonöt fős csoport tagjai hibátlan precizitással táncolják végig a valamivel több, mint egy órás előadást. Már a belépőnél szembe tűnő a táncosok egymásra hangoltsága, pontossága. A finom és puha mozdulatok az erőteljesektől, indulatosaktól való éles elválasztása egyik jellegzetes tulajdonsága az egész estének, mely érezhetően kitartó és komoly munkát igényel, s ez a befektetett energia, az összehangolt tömeg, a kimunkált látványvilág és a jelmezek határozott egyszerűsége adja a Szabolcs Táncegyüttes működésének, előadásának robosztus szépségét.

 

kain-gyermekei-szabolcs-te-fel

 

A végrehajtás, a tánc maga hibátlannak tűnik, s különleges hatása van ilyen sok ember egymásra hangolt, lendületes munkájának a színpadon, ám az este „elméleti” elgondolása, szerkesztési módja problémásabb. Tulajdonképpen az 1970-es évekből átmentett koreográfiák követik egymást, s felmerül a kérdés, hogy miként érdemes egy akkoriban a néptánctól teljesen eltérőnek ítélt irányzatot, melynek mostanra a néptánc mostohagyermekének jutó pozíció marad, egy az egyben feleleveníteni. S ha már színházi helyzetbe hozzuk ezeket a koreográfiákat, akkor mindenképp el kell gondolkodni azon, hogy vajon ezek a táncok, a negyven évvel ezelőtti gondolatok és mozdulatok hogyan, miként hatnak, állják meg a helyüket ma. Ha már ilyen komoly technikai felkészültséggel bíró csapat, és egy történetiséget átlátó, azt némiképp megélt művészeti vezető (Bíró József) összekerül, akkor az egyszerű visszajátszás, újraélesztés helyett egy reflektáltabb, minket foglalkoztató, mai perspektívákat kínáló előadás is létre hozható lenne az adott elemek eredeti módon történő összeillesztésével.

Örök érvényű problémát, aktuális kérdéseket boncolgat az est címadó koreográfiája, jó érzékkel lett tehát kiemelve a harmadik szekvencia, ám a címadás és a nézők székein hagyott szöveges magyarázat mégsem passzol, talán pont ehhez, a néptáncos alapoktól leginkább elszakadó, mondandójában rétegzett koreográfiához a legkevésbé. A színpadon egy fiatal és egy idős férfi párharcát látjuk: az idősebb férfi erejét megfeszítve, fizikai lehetőségei végpontjára érve, kínzóan reménytelenül igyekszik „sikeres lenni”, tükörképet kicsalni a tükörtől; míg ez egyszerűen és könnyedén sikerül a fiatal férfitáncosnak. Pontosság, határozottság és büszkeség sugárzik a trió táncából – hiszen a tükörképet egy harmadik táncos játssza el. A férfiak mozgása küzdelmük puszta kifejezőeszközévé válik, s egyfelől a generációk harcát, a fiatalok idősek feletti könyörtelen, megismétlődő győzelmét mutatja, másfelől a tehetséges és tehetségtelen művész kínzó, emberi idegeket maga alá gyűrő szembenállásnak keserű kettősét, egy ilyen kapcsolat parafrázisát jelentheti.

Az előadás másik három koreográfiáját a néptánchoz szorosabban kötődő motívumok és színpadkép jellemzi, a közösség hatalma, gyermekek ártatlan játékának és a felnőttek kíméletlen világának ütköztetése hatásosan eltáncolható témák. A negyedik koreográfiánál azonban szerkesztésbeli meggondolatlanságot látni: ez a szekvencia montázs technikára épül, egymáshoz nem illő elemeket mos egymásba (vagy legalábbis a mai néző számára már annak tűnőeket), az eltérő hangulatú táncok és hanghatások halmozása egy erős jelenléttel bíró, a kellemetlenség határát súroló, kisebb káoszba torkollik. Az össze nem illő elemek csoportjába tartozik a négy önálló tánc közötti átöltözés, átdíszletezés idejét kitölteni hivatott Cseh Tamás-dalok éneklése (Vannai László) is. A dalok a táncegyüttes hitvallásának is tekinthetőek, bizonyosan a csapat nagy részének ízlését tükrözik, táncuk hangulatához, kifejezési módjukhoz illeszkedőnek érzik, ám mégsem kapcsolódnak igazán szervesen a koreográfiákhoz, szervetlen töltőanyagok inkább.

A Szabolcs Táncegyüttes magas fokú technikai felkészültségéről tett tanúságot a vonalzóval húzott egyenesek és körzővel rajzol körök valamint a csoport ritmikai egymásra hangoltságának bemutatásával, koreográfiáik szerkesztési elve azonban átgondolást kíván. Nyíregyházán mindenesetre közönségcsalogatóak, hiszen egyrészt helyiek, másrészt a néptánc és a néptáncszerű alkotások esetében igyekszik a néző legkevésbé történetet, megérteni való anyagot keresni egy-egy előadásban – s paradox módon ebben a műfajban törekszik talán leginkább az alkotó egy-egy történet elmesélésére, noha maga sem azt tartja a legfontosabbnak.

 

 

Mindnyájan Káin gyermekei vagyunk

 

Művészeti vezető: Bíró József

Művészeti asszisztens: Orosz László, Ágoston Ildikó

Közreműködő (gitár, ének): Vannai László

Előadók: Ágoston Emese, Ágoston Ildikó, Barta Patrícia, Bocskai Nóra, Boros Kitti, Csontos Dóra, Dalanics Regina, Főző Vivien, Fülöp Csilla, Juhász Katalin, Kuzma Odett, Linzenbold Anikó, Ágoston Csaba, Ágoston Gergely, Ágoston László, Ágoston Szabolcs, Bartucz Krisztián, Bíró József, Gergely Richard, Gerzsenyi Bence, Harsányi Zoltán, Ignácz Gergő, Nyúzó Tamás, Orosz László