Posztit és pink-telenség

Negyedik nap: L1DanceFest 2011

Ladjánszki Márta saját koreográfiája mellé egy különösen izgalmas német alkotást választott az L1DanceFest negyedik napjára. A két előadás két véglet: a német koreográfia a jól megtervezett mintakövetés kiszámolt megvalósítása, Ladjánszki darabja ezzel szemben maga az intuitív anarchia.
Ádám Kata | 11. 09. 27.

Barbara Fuchs előadása egy „kiposztitezett” térben történik, a mintegy 1500 libegő kis papírfecniből kirakott padlóminta egyszerre monumentális és ironikus. A sárga papírszeletek mindvégig következetesen teremtik a teret és képezik a szimbólumtár alapját. Olykor maga a minta ad igazodási hálót a lépésről lépésre kiszámolt ide-oda közlekedéshez a térben. Máskor kijelölő funkciót töltenek be, ahogy a táncos lassan vázolva a tényállást, megrajzolja általuk a nemek átmeneteinek lehetséges keresztmetszetét. Az egymásba ragaszthatóság és sorba illeszthetőség adta lehetőségek is felvillannak megsokszorozva a lehetséges variációkat. Így az egyes kis négyzetek felváltva jeleznek női melleket, férfi vagy éppen női nemi szerveket, koronát, nyakéket, szakállat és ezek megannyi kombinációját.

A táncos a darab elején szürke térdig érő bő szoknyát viselve szökdel ide-oda, számolgatja ráérősen a fecniket, rakosgat, lépeget mint egy kisgyerek. Kisgyerek, mint akinél még másodlagos a nemi jelleg. A szorosan mintához igazodó kiszámolt lépések ritmustöréseiben fel-felnéz, előre, oldalra pillant, mint aki visszaigazolást, jóváhagyást vár, hogy rendben halad. (A háttérre rajzoldó árnyéka leginkább a mesehős Hosszúlábú Apu alakját idézi.)

 

L1-barbara-fuchs

Barbara Fuchs: IT – solo for one body / AZ – szóló egy testre

 

A háttérhangok eleinte halk zajok, cseppenések, súrlódások hangjaival teremtettek atmoszférát, majd egyszerre szövegrészletek, mondattöredékek hallatszanak női, férfi és gyerek hangon. Először úgy tűnhet, a posztitekre felírható emlékeztető szövegek, üzenetek, figyelmeztető szavak hangzanak el, de hallottak egyre inkább távolodnak a papírfecnikre szánt szövegek jellegétől. Velősnek szánt mondatokat hallunk, melyek szövegkörnyezettől függően lehetnek egy dalszöveg részletei, idegen nyelvi tankönyv oktató mondatai, nagymama szájából származó egyetemes érvényű tanulságok, káromkodások angol, francia és német nyelven.

A cetli-szedegetés folytatódik, az összegyűjtött papírok hiánya egy kört formáz. Ebben a körben aztán egy lenyűgöző izom-tánc, pózolásokból összefűzött mozdulatsor kezdődik. A vékony, szikár női testen egyszerre valószínűtlen izmok domborodnak. Mozgása darabos, férfiasnak gondolható, majd ahogy a mozdulatsor ismétlése nagyon lassan gyorsulni kezd, egyre gördülékenyebbé és simábbá, lágyabbá és nőiesebbé válik. Az átmenet annyira észrevétlenül zajlik, hogy alig tetten érhető, mikortól érezzük a korábban férfias mozgást egy nő táncának.

Majd a bal oldalon lévő körből a figyelem a jobb oldali kapszula alakú formába helyeződik. Ha az előző a méhet szimbolizáló női űr-forma, akkor ez a második falloszt idéző férfi idom. A fekvő táncos nagyon lassan legördíti magáról ruháját, a „kapszulában” egy nemiség szempontjából meghatározhatatlannak tűnő meztelen test fekszik. Vékony, sima, izmos. A két, posztitek hiánya kirajzolta forma egy horizontális tengely mentén fekszik, ezen a vonalon kezd lassan végiggördülő mozdulatsorba a táncos. Ahogy összekuporodva, guggolva, testét kettéhajtva végigkúszik a színpadon, végig szembetűnő a bőr fedetlensége, az egész test védtelen és kitárulkozó mezítelensége, miközben a nemi identitást meghatározó része, az öl és a mellek mindvégig a mozgás árnyékában maradnak.

Megérkezve a körbe újra a már korábban feltűnt szoknya koreografálja a táncot. A meglepően nyúlékony alakú ruhadarab a test különböző részeit fedi, mérete folytán mégis nyilván csak adott testfelületet képes elrejteni. Így lesz a ruhadarabból egymásután felsőrész, nadrág, a rugalmas anyag variálásából meglepő eredményként akár apácaruha, végül egy bravúros ide-oda bújtatással a kifeszített anyag képes az egész testet elfedni a nézők elől.

Az előadás hangzásvilága végig érzékenyen, alig észrevehetően, mégis velejéig meghatározóan kíséri a mozgást. A koreográfus a jelmez és a díszlet minimálisra szorított elemei közt minden darabnak messzemenőkig kihasználja a lehetőségeit. Minden a színen megjelenő tárgynak, mozdulatnak, szimbólumnak, utalásnak jól meghatározott célja vagy oka van. Ez kölcsönöz az előadásnak meglehetősen feszes keretet, miközben rendre váltják egymást a lassú, elmélázó vagy darabosan dinamikus részek.

A koreográfia alapjául szolgáló nemi hovatartozás, férfi-nő marginalitás és a lehetséges átmenetek keresése végig egy köztes semmilyenség kérdését járják körül. A testi, gondolati és érzelmi feminin vagy maszkulin jelleg bemutatása végig a neutralitás irányába dolgozik. A határvonalak keresztmetszete egy olyan állapot, mely egyszerre jelenít meg egy tátongóan üres, bekebelezésre éhes Semmit, valamint a mindent összegző és homogenizáló, a sokszerűt és sokszínűt magába ölelő Mindenséget.

 

 

L1-2011-ladjanszki

Ladjánszki Márta: (YES SIR, I CAN’T) BOOGIE

 

Egy órás szünet és az alkotóval folytatott beszélgetés után következett a Ladjánszki Márta koreografálta (Yes Sir I can’t) BOOGIE címet viselő darab, mely különösen az őt megelőző szigorúan átgondolt jelentésességgel bíró előadás után egy egészen eltérő alkotói attitűddel szembesítette a fesztivál nézőit. Ahogy a cím is jelezte már első pillantásra, a produkció egy 1977-es diszkó slágerre, a Baccara Yes sir, I can boogie című klasszikusára reflektál.

Az első pillanatokban minden szálában csillogó-szikrázó-átlátszó diszkó-szerelésben feszítő (későbbi) billentyűs „díszdzsoké” köszönti a nézőket, majd a színpad bal oldalán elhelyezett DJ-pult mögé vonulva rázendít a félreismerhetetlen slágerre olyan szívszaggatóan, hogy még napok múlva is ez a dallam cseng a fülemben. A jobb oldali fehér függönnyel keretezett dobogón közben megjelenik a két énekesnőt imitáló táncosnő, és a „világ minden problémájára tudom a megoldást” mosollyal tekergetni kezdi a csípőjét.

Majd hirtelen megszakad a dobogói idill, és teljesen koordinálatlan zűrzavar veszi kezdetété a koreográfiában. A táncosok olykor repetitív mozgásba kezdenek önmagukba fordulva, önmaguk körül pörögve, olykor összekapaszkodva, majd menekülve. Ki-be járnak a színpadon, mikrofont ragadnak és monologizálnak, apró rögeszmés mozdulat-szösszeneteket ismételgetnek (mellet lötyögtetnek, hajat birizgálnak), majd újra nekilódulnak, és valamiféle narkózisban próbálják uralni a teret. Az anarchikus áradást egy helyütt megszakítja egy prózainak mondható jelenet. Az egyik táncos, neccharisnyás buliszerelésének magára öltése közben mikrofont ragad, és fejtegetésbe kezd a kortárs táncról. Az elbeszélés egy kislány balett tanulmányainál indul, ahonnan kövérsége folytán eltanácsolják, ellenben ajánlják neki, hogy nézzen utána a „kortárs tánc” nevű jelenségnek, ahol nincs semmiféle rózsaszín a színpadon, nincs zene, de vannak meztelen férfitestek.

Nem annyira az internacionalitás érzését, mint a kaotikus felhangot erősítik a franciául, angolul és németül megszólaló szövegek, melyek hangzása olykor hasonlóan természetellenes jelleget ölt, mint a spanyol énekes-páros fülsiketítően raccsoló angolja. Az eredeti dalszöveg végül önmaga ellen fordul, és a végén az egyik táncos „yes sir, I can’t boogie” szövegének elhörgésében tetőzik. Az egész előadás egyetlen szürreális és örvénylő kavalkádja nyelvnek, táncnak, szövegnek, zörejnek, mozdulatnak, szatírának és melankóliának. Szakadatlanul zúdul a nézőre valamiféle anarchikus sokk, az értelmezés hiánya és maga az értelmezhetetlenség. Nem könnyű az előadást bármilyen létező rendszerben elhelyezni, bármilyen bevett módon megragadni és elemezni.

Ahogy a két koreográfia gyökeresen más módon közelít a dramaturgiához, az előadás szövetéhez, magához a tánchoz, ugyanígy a befogadás jellege és az elemzés-értelmezés metódusa is eltérő viszonyulást kívánnak. Jó párosítás, ha a cél a kortárstánc horizontján két fényévekre levő pont távolságának bemutatása.

A sok kísérő programmal és happeninggel tarkított fesztivál erre a napra is tartogatott műsoron túli eseményt, performanszt, fotókiállítást, szervezői divatbemutatót. Egyedül a meghirdetett programhoz képest becsúszott egy órás késés szükségtelenül nyomasztó hatása rontotta a hangulatot és fárasztotta a fesztivál közönségét.