Ami marad

MU Terminál A est

Kár tagadni, intimitás és nyilvánosság egyazon papírlap két oldala. Egy lapé, mely a MU Terminál A estjének két bemutatójában, a Kulcsár Noémi koreografálta Origamiban és a Barta Dóra-féle Oversharingben mégis úgy tűnik, azonos vonalak mentén, különböző formákra hajtogatott.
Komjáthy Zsuzsanna | 12. 12. 11.

Saját célkitűzése szerint a MU Terminál társulati struktúra kialakítására törekszik, olyan műhely megvalósítására, mely a képzés mellett teret enged táncosainak, teret a művészi kibontakozásra. Nos, annyi bizonyos: az elmúlt évek tapasztalatai szerint a rajtvonal jócskán a hátuk mögött már. A Terminál rendszerint olyan produkciókat mutat be ugyanis, melyek maguk mögött hagyják a vizsgaelőadások mellékutcáit. Igaz ez az A esten bemutatott Origamira és az Oversharingre is; továbbgondolásuk jogosan vethetné fel a beavatószínházi igényt.

Az él, mely az est mindkét oldalát szegélyezi, viszonylag egyértelműen hajtott: egyenes, határozott. Nincsenek felszínén különösebb csorbák vagy bizonytalankodó melléhajtások, melyek a vonalat gyengítenék. Az jól látható és követhető irányt szab, mely tulajdonképpen a magán- és a közszféra képlékeny kapcsolatát választja el és köti össze a maga szigorúságában. Lényegét tekintve ez Kulcsárnál a személyesség objektív határaival, Barta estében a tárgyiasság szubjektív korlátaival megegyező. A téma – mi tagadás – fölöttébb aktuális.

Az előadások közös jellemzője, hogy a teret egyenként a virtualitás bebarangolhatatlan útvesztőibe helyezik, igaz, annak más-más szegleteibe. Az Origami a fantázia egyéni síkján, az álmodozásban, vagyis alapvetően egy teremtő tudatban zajlik, míg az Oversharing a kollektív képzelet egy közösen létrehozott, kombinatív valóságában, a kibernetikus térben. A terek különbözőségei szerkezeti különbségeket is rejtjeleznek. Kulcsár előadása összetett, egyszerre több jelentést magába sűrítő, alakváltó és absztrakt, Barta koreográfiája narratív vázú és lineáris, egyszerre provokatív és humoros, mely egyértelmű konklúziókat tartalmaz.

Az Origami kiindulása a testrészek és testek hajlékonysága, melyekből a tudat virtuóz alakzatokat kreál. Hősnője (Hoffmann Adrienn) mintegy a testekre vetíti félelmeit, vágyait, melyeket három, helyenként négy különböző női alak szimbolizál. Megszólal ezekben az erotika, a szerelem, a féltékenység is. Hoffmann időnként belefolyik, majd kivonja magát e fantáziafoszlányokból, hol ellenszegül, hol együttműködik a képzelt papírgráciákkal. A tét viszonylag egyértelmű: a birtoklás. A vágy, hogy kisajátítsa a másikat, a férfit (Ruzsom Mátyás), és a vágy, hogy saját uralma alá hajtsa képzelt valóságát. Hoffmann precíz magabiztossága erőt kölcsönöz a koreográfiának, és masszív lendülettel itatja át a bizonyos papírlapot.

Kulcsár előadásában tehát a magánszféra, a gondolat válik nyilvánossá, mintegy dokumentációja lesz a legbelső képzelgéseknek. Szerkezetében így nem is tehet mást, a vágy rapszodikus direktíváit követi, mely ellenőrizhetetlen, asszociatív struktúrákhoz, laza egymásutánisághoz és veszélyes kettőződésekhez vezet (főleg ami a fény-árnyék hatásokat illeti).  Az Origami tulajdonképpen a tudattalan mozgásának ad nevet, és tárgyiasítja mindazt, ami személyes.

 

MU_Terminal_A_est_2012_-_Kulcsar_Noemi_Origami_Barta_Dora_Oversharing

Fotó: Jókúti György

 

Az Oversharing pedig célkitűzése szerint ezt az utat radikalizálja: abból a szituációból indul ki, melyet az Origami teremtett. Egy világból, ahol nincsen már egyén, nincsen gondolat, nincsen saját sem, csak account, smiley és like létezik, csak a külvilág. A magánügy nyilvános közhellyé lett, sztorivá, az árnyalt kifejezés pedig sablonos kommentté. Baudrillard-elgondolta realitás ez, melyben úgy tűnik, nincs tettvágy sem, megszűnik a cselekvőképesség. E tekintetben különösen jól sikerült jelenet Fekete Blankáé, aki virtuális támogatásért könyörögve hápogásig ismétli a Help! Help! felkiáltásokat. Mindent a látszólagosság ural. Mindent a hiány: a tartalom hiánya.

A történet viszonylag egyszerű: adott a cybertér, a mindent és mindenkit elnyelő Facebook, és adott két ember, egy fiú (Katonka Zoltán) és egy lány (Barabás Anita), akik a maguk módján igyekeznek felvenni a harcot vele szemben. A közösségi hálózat azonban mindenkit bekebelez, előbb-utóbb a saját rabszolgájává tesz. A kérdés valójában annyi, mikor és milyen mértékben. Az előadásban megjelenő alakok ezen állomások egy-egy illusztrációi. Megtalálható itt az accountok minden archetípusa: a bulizós, a ribancos, a csábos-kacérkodó, a rezignált és a poénos. A legkülönösebb sors Barabás Anita figurájának jutott, a lánynak, aki része is, ellenlábasa is a Nagy Testvér uralmának, attól függően, hogy éppen milyen az adott szituáció. Barabás játéka mindenesetre üde színfoltja az előadásnak, ösztönös józansága és tépelődése szinte az egyetlen, ami valós.

Barta előadásának az erőssége azonban egyben a gyengéje is: illusztris, üzenete el nem véthető, témájából fakadóan kissé sablonos és ízetlen. Ha úgy tetszik, a reprezentatív nyilvánosság egy tortaszelete, mely kevéssé az emberekért, mint inkább az emberek tekintetének kereszttüzében demonstrál valamit. A demonstráció azonban a felszínen marad, nem merül alá a tudat mélységeibe. Lázadást mutat be, de maga nem lázad. Igaz ugyan, hogy az olyan virtuális terekben, mint a Facebook, nincs tartalom, melyben merítkezhetne, de talán a közönség tekintetében, a nézői percepcióban még van. Vagy nincs, ki tudja. Az Origami tanúsága szerint, mint minden, ez is objektivizálódik. De akkor mi marad?

 

 

 

Kulcsár Noémi: Origami

 

Díszlet : Csere Zoltán

Jelmez : Hoffmann Adrienn

Videó : Gaál Mariann

Fény: Katonka Zoltán

Zene : montázs

Koreográfus : Kulcsár Noémi

Előadók: Barabás Anita, Csongor Nóra, Fekete Blanka, Hoffmann Adrienn, Ruzsom Mátyás

 

 

 

 

 

Barta Dóra: Oversharing

 

Jelmez : Hoffmann Adrienn

Fény: Katonka Zoltán

Zene : montázs

Dramaturg: Réczei Tamás

Koreográfus: Barta Dóra

Előadók: Barabás Anita, Csongor Nóra, Fekete Blanka, Hoffmann Adrienn, Ruzsom Mátyás

 

 

Fotógaléria:

Jókúti György

   Oversharing

   Origami