Újramesélve

Feledi János–Puccini: Le Villi (Lidércek)

Puccini első operája, a Le Villi (Lidércek) ugyanazt a legendát dolgozza fel, mint a Giselle című balett, így bárkinek, aki kicsit is érdeklődik a tánc iránt, ismerős lehet a cselekménye. A történetből számos modern feldolgozás készült, a legújabb magyar változatot Feledi János készítette el.
Megyeri Léna | 12. 12. 2.

A villik nem mások, mint az esküvőjük előtt elhagyott fiatal lányok, akik belehaltak a szerelembe, ám fájdalmuk miatt haláluk után sem nyugodhatnak. Éjjelenként visszajárnak kísérteni, és ha férfiemberrel találkoznak, halálba táncoltatják. A legenda nem csak romantikus baletthez jó alapanyag, hanem modern értelmezésekhez, átiratokhoz is, többet láthattunk már magyar táncszínpadokon is. A harmadik egész estés koreográfiájával jelentkező Feledi János Puccini librettóját és csodás zenéjét használja saját verziójához, ráadásul első osztályú táncosgárdát sikerült toboroznia mindehhez. Minden adott tehát egy nagyszerű produkcióhoz, kár, hogy erre az erős alapra nem sikerül építkeznie a koreográfusnak.

A színpadkép egyszerű, letisztult: néhány kopár, vékony fa jelöli a teret. Ide érkezik három feketébe öltözött lány (a színvilágukban szintén letisztult, de fazonjukban rafinált kosztümök Napsugar von Bittera munkái), majd hamarosan, mintegy ellenpontjukként a fehérbe öltözött főszereplőnő (a Puccini-librettó szerint Ana) szerelmével, Robertóval. Az első rész cselekménye meglehetősen szegényes, inkább csak hangulatfestő jeleneteket látunk, a szerelmesek kettősét, a falusi lányok háttértáncát. A legnagyobb probléma azonban nem ez, hanem hogy a koreográfia teljesen érdektelen: inkább modernkedő, mint modern, mindenféle invenciót vagy egyediséget nélkülöz, ráadásul nagyon hamar önismétlésbe csap át. Feledinek hatalmas szerencséje van főszereplőivel, elsősorban az Anát táncoló Barta Dórával, aki a legközhelyesebb mozdulatba is képes annyi szépséget és pluszt vinni, hogy az értelmet nyerjen. Partnere Bajári Levente, aki bár elsősorban az Operaház magántáncosa, de számos modern koreográfiában is bizonyított már, és ezúttal is hozza a lehetőségekhez képest a maximumot. Erőteljesen megkérdőjelezhető ugyanakkor Ménich Gábor színpadi jelenléte (Ana apját alakítja), akinek nemcsak mozgásanyaga, de szerepe is kidolgozatlan és felületes.

 

feledi-villik

 

A történetet a Puccini-operából átvett szöveges narráció viszi leginkább előre, amelyből megtudjuk, hogy Roberto elhagyta jegyesét a környéken jól ismert „szirénért”, aki számos férfi fejét elcsavarta már, és bűnös orgiákba csábította őket. Ana egy ideig várta hűtlen szerelmét, végül belehalt a fájdalomba. A mesélő előrevetíti a második felvonás cselekményét is: Roberto végül elhagyja a szirént, és bűnbánóan visszatérne szerelméhez, csakhogy ehhez már túl késő. Bánatában az erdőbe zarándokol, ahol összetalálkozik a villikkel, akik bosszúból halálra táncoltatják.

Miután ily módon előre értesültünk a darab végéről, visszatérünk a közepére, és végre személyesen is megjelenik a csábító szirén, vagyis Jónás Zsuzsa. Külsőre és karakterre is tökéletes ellentéte Barta Dóra Anájának, és Bajárival is egészen más, mégis pont ugyanannyira izgalmas párost alkotnak. Sajnos az ő kettősükben rejlő lehetőséget sem sikerül kihasználnia a koreográfusnak. Erotikusnak szánt duettjük közben Ana feldúltan járkál fel s alá, míg végül a felvonás végén fájdalmában tör-zúz a színpadon.

A második felvonás legemlékezetesebb elemei a villik arca elé „szerelt” furcsa maszkok (Erdei Ildikó Virág alkotásai). Ezen kívül mindannyian kaptak egy hintát is, amelynek semmilyen szerepe nincs azon kívül, hogy a leányok azon ücsörögnek az idő jelentős részében. A középpontban ezúttal Roberto bűnbánata áll, aki az erdőbe megérkezve szembesül villivé vált menyasszonyával. Ebben a részben már Bajári Levente sem tud mit kezdeni szerepével, magára hagyottan téblábol (sokszor szó szerint) az esetlen koreográfiában. Ana szerepe pedig arra korlátozódik, hogy vádlón szemléli egykori szerelme vergődését. Végül beteljesül Roberto sorsa, bár – hogy mégis legyen valami meglepetés – nem az előre beígért módon: halálra táncoltatás helyett a lidérc lányok halálra dobálják, rugdossák, majd mintha felfalnák a hűtlen szeretőt.

A produkció legnagyobb kérdése, hogy mi érdekelte a történetből leginkább a koreográfust. Láthatóan próbált elszakadni az egyszerű cselekményes balettől és absztraktabb síkra helyezni az előadást, de ennek az eredménye csak kusza dramaturgia és felületes történetmesélés lett. Ugyanakkor ennél több nem is történt, hiszen Feledi semmit nem tett hozzá a történethez, nem értelmezte újjá, sőt egyáltalán nem is értelmezte. Megmaradt az érzelmek puszta ábrázolásánál, amiben segítségére lett volna a zene, ám a koreográfiát nem sikerült összhangba hoznia vele. Így gyakran inkább csak szépelgés, mint valódi drámai erő jelent meg a színpadon. Mindeközben a három kiváló főszereplő mellett még a mellékszerepekben is olyan táncosnők láthatók, mint Balássy Szilvia, Lázár Eszter és Horváth Zita. Kár értük, hiszen sokkal többet tudtak volna mutatni, mint amire lehetőségük volt.

 

 

 

Feledi János–Puccini: Le Villi (Lidércek)

 

Díszlet: Matisz Gábor, Feledi János

Jelmez: Napsugar von Bittera

Maszk: Erdei Ildikó Virág

Fény: Vajda Máté

Dramaturg, rendezőtárs: Lisztóczky Hajnal

Rendező-koreográfus: Feledi János

Szereplők: Barta Dóra, Jónás Zsuzsa, Bajári Levente, Ménich Gábor, Balássy Szilvia, Lázár Eszter, Horváth Zita

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

Bemutató: 2012. 11. 28.

 

Fotógaléria:

kni