Saját halál

Asagao – Szkéné Színház

A halál árnyékának völgyében egy hegedű, egy brácsa és egy bőgő húzza. Zsongás és húrtépés közepette elmúlásgyakorlatokat láthatunk. Kitépett méregfogú előadás az Asagao, mégis erős és nyugtalanító.
Fehér Anna Magda | 13. 05. 27.

A halál tétje bizonyosan a legnagyobb kockázat az ember életében. Meghalni a legelképesztőbb dolog, ami csak történhet velünk. Nevetséges is ecsetelni ennek a pillanatnak a jelentőségét. A japán kultúrában kialakult egy nagyon emberi, szép hagyomány: a haldokló búcsúverssel, egy utolsó haikuval zárta le életét. Érje az illetőt bármilyen halál, intézett ehhez a világhoz egy utolsó nosztalgikus fohászt, maga után hagyott egy ajándékot szeretteinek. „A dzsiszei a régi japán számára egy lelki gyakorlat kezdete, amelyben arra törekszik, hogy bensőjében a legnagyobb csendben és békében fogadja az elkerülhetetlent” – írja Végh József buddhista filozófus. A dzsiszei kötött formájú műfaj, a kalligráfia megrajzolása gyakorlottságot és szellemi frissességet, lelkierőt, higgadtságot és fizikai képességet kívánt a halálra készülőtől. Szamurájok a szeppuku, vagyis a dicsőséges halált hozó rituális öngyilkosság előtt is írtak búcsúverset, állítólag, aki saját vérével jegyezte fel a haikut, annak önuralmát sokáig magasztalták. Mások fiatalon, betegségtől sújtva írtak búcsúverset, vagy az öregség tompultságát, a fizikai hanyatlást kellett leküzdeniük. Ahány ember, annyi halál. Az előadást ihlető versgyűjtemény erejét nagyrészt az adja meg, hogy tudjuk egykor élt emberek utolsó sorait olvassuk, e versek visszahozhatatlan, megismételhetetlen és sorsdöntő pillanatot rögzítenek.

Az előadás a halált, a haldoklás utolsó tiszta pillanatát a maga valójában természetesen nem tudja megjeleníteni, arra azonban szolgálhat ez a játék, hogy átszakítsa a hétköznapok ködét, és a végső pillanatból visszatekintve mutasson rá az élet valóságára. Elgondolkozhatunk azon a kellemetlen kérdésen is, hogy vajon milyen érzésekkel, hittel és félelmekkel éljük majd meg az utolsó órákat, milyen türelemmel viseljük előtte a szenvedést? Az előadók ugyanis nem általánosságban beszélnek a halálról, hanem annyiban hűek tudnak maradni a dzsiszei lényegéhez, hogy mindhárman saját halált mutatnak be.

 

asagao-szkene

 

Dézsi Kata, Gemza Péter és a japán származású, de Mexikóban és Kanadában nevelkedett Ishii Junya bár duóban és trióban is táncolnak, de bemutatnak egy-egy szólót is. Ezek a koreográfiák saját mozgáskultúrájukból, saját érzelmeikből és valószínűleg saját emlékeikből épülnek fel. A tánc egyedisége és elmélyültsége állítja ezeket a szólókat a japán butoh tánccal rokonságba. Dézsi Kata tánca még abban is a butoh-t idézi, hogy jórészt földközeli mozgásokat végez, lábait maga alá húzza, majd kiszúr a levegőbe, mint macska mosdás közben. Magába zárkózik, rejtőzik a világ elől, lassan mozog, de olykor-olykor nagyokat rándul a teste. Gemza Péter – aki Nagy József orléans-i társulatának oszlopos tagja, annak a társulatnak, akiktől szintén nem áll távol a butoh – először a kézre, mint az írást végző testrészre helyezi a hangsúlyt. Saját halála férfias, viaskodó, görcsösen birkózik a végzettel. Ishii Junya halála kissé teátrális és komikus, hatalmas csapással súlyt le rá a vég, földre roskad, koncentráltan és fegyelmezetten várakozik a jól ismert japán ülőpózban, de ebből egy groteszk mozgás bomlik ki később, térdig felmarkolt nadrággal, nagy léptekkel járkál le s fel, szinte tántorog a fájdalomtól. Nem átall szinte nevettetni. Mindhárom táncos fentről érkező erős fényben adja elő szólóját, a fény mint ketrec szorítja már őket, a szólóik végén mind kilépnek a sötétbe, mozgásuk lelassul, megnyugszik, eltáncolták az utolsó költeményt, túl vannak az utolsó tiszta és teljes pillanaton. De ez még nem a haláluk, a sötétben pihegnek a véget várva, amely pontszerű, röpke gesztus, fehér fényes papírra fröccsen ki a vérük. Ekkor egy dallam közepén tűnik el a világ körülük, teljes lesz a sötétség.

Így szól Sunao 1926-ban, 39 évesen írt búcsúverse:

„Kiköpött vér, mi

tisztít valóságot és

álmot egyaránt.”

Haláltáncukban nincsenek egyedül a szólisták, körbeveszi őket három zenész, a banda húzza el az utolsó nótájuk. Az előadásnak nincs rendezője, nincs koreográfusa, és nincs hierarchikus viszony a zene és a tánc között sem. Nem feltétlenül kell ennyire konkretizálni, nevén nevezni, de a zene és a tánc viszonyát a haldokló és halál ellentétpárjával tudom leginkább érzékeltetni. Míg a táncos egy személyiség, a zenészek hárman alkotnak egy egységet, és muzsikájuk közeget biztosít a táncosnak, segítő és fenyegető, megszabadító és idegen is egyben ez a hangkulissza. Az előadás kezdetén a három zenész a falnál ül, míg kettő a ritmust adja, addig a harmadik egyedi kompozíciót játszik. Mezei Szilárd kezdi, népzenei elemek derengenek fel az elmaszatolódó, zsibongó-zsongó brácsa játékban, épp olyan ez, mint mikor az ember előtt ájuláskor elsötétül a világ. Márkos Albert dühösebben, kibicsaklóbban folytatja a csellón, a kortárs zene vergődése vadabban szól. Kovács Márton végül tisztább, éles, sikító hangon szólaltatja meg a hegedűt, végigvisz egy-egy a magyar és japán népzene határán egyensúlyozó dallamot. Talán ez a zenészek saját halála, de ők mégis inkább amolyan hitodama szerzetek, lidércek, halott lelkek, akik a nyitányt játsszák. Mikor megérkeznek a térbe a haldoklók, más hangvételű lesz a zene, a búcsúversekben olvasható hangokat utánozzák, recsegnek a fák a téli erdőn, kakukkol a cselló, süvít a hegedű, mint a szél. Ahogy kibomlanak egymás után a szólók, a zenészek finoman körülállják a táncosokat. A hátuk mögött, egyedi mozgásukra reagálva játszanak. Egy utolsó hasonlat: a táncos a szamuráj, aki hasfalába döfi a rövid kardot, a zenész a kaisekunin, a segéd, aki egyetlen mozdulattal lecsapja a fejét, hogy megkímélje a további szenvedéstől. Az általam látott előadásban Dézsi Kata egy hirtelen mozdulatával majdnem kiütötte Kovács Márton kezéből a hegedűt, a zenész lassan visszafogta a hangszert, és finoman csatlakozott a játékhoz. Ritkán látni, hogy ennyire testközelben születik meg a zene és a tánc, ez a koncentrált jelenlét figyelemreméltó és megismételhetetlen.

 

 

Asagao

 

Jelmez: Keszei Borbála

Fény: Payer Ferenc

Előadók: Dézsi Kata, Gemza Péter, Ishii Junya

Zene: Kovács Márton – hegedű, Márkos Albert – cselló, Mezei Szilárd – brácsa

 

Helyszín: Szkéné Színház

Idő: 2013. május 23.

 

 

Más is látta:

Kutszegi Csaba: Japán tiszavirág