„Fecseg a felszín, hallgat a mély

Feledi Project – Szkéné Színház: Öngyilkos érzelmek

Feledi János munkásságában immár visszatérő témaként jelenik meg az öngyilkosságra készülő ember lelkivilága. A kényes kérdéskört boncolgató koreográfia alapját – Feledi első önálló művéhez hasonlóan – ezúttal is egy irodalmi és filmes gyökerekkel rendelkező történet jelenti: az Öngyilkos érzelmek Christopher Isherwood A Single Man című regényéből készült film táncszínpadi adaptációja.
Vajdai Veronika | 13. 10. 29.

Az előadás azonban nem tudta áthidalni a két műfaj kifejezéskészletének különbözőségéből adódó nehézségeket, és a történetmesélés kényszere kioltotta azt az emocionális hatást, melyet egy a magány különböző típusaiban szenvedő szereplők belső világára fókuszáló tánc kelthetett volna. Ilyennek indult Pazár Krisztina szólója, amely a ’60-as évek cigaretta-füstbe burkolózó díváit idéző antré-jával, és a Charlotte kibilleni készülő életét szimbolizáló fél pár magassarkú cipőben lejtett, esetlenül kecses mozdulataival érzékletesen ábrázolta azt a kétségbeesést, amellyel a magára maradt asszony minden vonzerejét bevetve próbálja elcsábítani homoszexuális barátját, csakhogy az egyedüllétet elkerülje. Ám a jól felépített, érzéki szóló atmoszférája azonnal megtört, amint átfolyt a főszereplőt alakító Bajári Leventével közös csábítási duettbe, és a kivetítőn felbukkant George halott kedvesének képe, csupán azért, hogy tudassa a nézőkkel, a férfi közben őrá gondol.

Az Öngyilkos érzelmekben nem születhettek meg azok a tiszta pillanatok, amelyekről a mottóul választott idézet szól, mert az előadást kísérő animáció nem engedte, hogy a közönség belefeledkezzen a táncba, hanem a főszereplő gondolatainak megjelenítésével végig kijelölte a nézői interpretáció irányát. Ennek legmarkánsabb eszközei azok az egyértelműen a filmre utaló vetített képek (az elvesztett társ üres tekintetű, halott arca, A Single Man flashback-jeit idéző nosztalgikus fotók, pisztoly, tengerpart) voltak, amelyek túlságosan konkrétan jelölték ki a film és az előadás közti kapcsolódási pontokat. Ilyen félreérthetetlen utalás zavarta meg a gyönyörűen megkomponált záróképet is, amikor a derengő kékes félhomályban, a táncos elmosódott alakját visszatükröző fényes háttér előtt zajló drámai „haláltánc” végén, Bajári mellett feltűnt a kivetítőn George kedvesének szellemképe, hogy átsegítse a túlvilágra a haldoklót, és patetikussá változtassa a tér, a fények és a mozdulatok festői szépségű elegyével megemelt halált.

 

feledi-szkene

Fotó: Mészáros Csaba (forrás:  Facebook)

 

 

A látottakban való elmélyülést a pergő ritmus sem segítette, hiszen az előadás alig egy órába sűrítette azt a történetben egy nap alatt zajló folyamatot, amelyben a főszereplő eljut az öngyilkosság szándékától az újrakezdés reményéig. Az egymást követő lendületes szólók és duók elsősorban a George döntését befolyásoló kapcsolatokra koncentrálnak, közülük is a Kennyvel való viszony került a középpontba. Az, ahogy a George-ot alakító Bajári Levente egyhelyben állva, távolságtartón figyelte az udvarlást, amit a fiatal fiút táncoló Feledi János berobbanó szólója fejezett ki; vagy az, ahogy a közös fürdőzéssel megtört ellenállás után a következő duettben egymásra hangolódtak mozdulataik, koreográfiailag pontosan leképezte kettejük kapcsolatának alakulását.

Ám ezeknek a viszonyoknak a dinamikája nem rajzolja meg azt az ívet, amely a filmben az érzékek felerősödésének hatását keltő technikák (lassított felvétel, nagytotál és különösen élénk színvilág) révén a világtól való búcsúzás különböző fokozataként jelenik meg. Ezeknek az állomásoknak az érzékeltetése fontos egy olyan előadásban, ami bevallottan az érzelmekre koncentrál. Ezeket a filmes technikákat egy táncelőadásban leginkább a világítás válthatja ki, akár egy olyan, a korábbi Feledi-produkciókban alkalmazott eszközzel, mint a sötétségből egy fénysugárral kiemelt mozdulat, de itt hiányzott ez az izgalmas fénykezelés, és a fényhasználat csupán a hangulatvilágításra korlátozódott.

Az Öngyilkos érzelmek az életről való lemondás szavakkal nehezen megragadható állapotának mozdulatokba fordítását célzó kísérlete tehát nem tudott kellőképpen elszakadni a filmes alapanyagtól, és ez megítélésére is erőteljesen rányomja a bélyegét. Az, aki nem ismeri a filmet, egy olyan előadást lát, ami a tánc értelmezését segítő vetítéssel mesél egy halálra készülő férfi utolsó napjának sorsfordító találkozásairól, aki viszont látta a filmet, joggal várhat a történetmesélésnél többet egy olyan műfajban születő alkotástól, amelyet az érzelmekre hatás tekintetében nem köt a verbalitás kényszere.

 

 

 

Feledi Project – Szkéné Színház: Öngyilkos érzelmek 

 

Díszlet: Minorics Krisztián

Jelmez:Napsugar von Bittera

Fény: Stadler Ferenc

Animáció:Juhász Péter

Dramaturg-rendezőtárs:Lisztóczky Hajnal

Rendező-koreográfus:Feledi János

Előadók: Bajári Levente, Feledi János, Pazár Krisztina

 

Helyszín: Szkéné Színház

Idő: 2013. 10. 18-19.

 

 

Más is látta:

Varga Kinga: George utolsó napja

 

Beszélgetés az alkotókkal

Fidelio

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK