Nők labirintusa

Psix Project: 11– Szkéné Színház

Körülbelül a múlt század első harmadától kezdődően tartja lázban a világot az a csendes őrület, ami a Psix Project színpadra állított előadását, a 11 – fabula fatalis-t is hatalmába kerítette, és ami a női lélek bugyraiba kíván alászállni. Akár az útvesztőben szokás, szívesen kóborol benne az ember, fedezi fel az apró titkokat, ismeretlen kiskapukat, csapásokat és passzázsokat – ha ugyan akadnak még.
Komjáthy Zsuzsanna | 13. 11. 11.

Kevés az olyan előadás, ahol az ember ennyire izgulna a táncosokért, és ilyen intenzitással rágná a körmeit amiatt, hogy egy-egy szituációból milyen megoldással lendülnek majd át a következőbe. A 11 biztonságos, mégis rizikós koreográfia: az a fajta, ami fölöttébb adekvát, ennek ellenére tág teret hagy a rágódó, makacsul jelentéseket kereső néző számára. Minden szakasza, mozdulata és eltáncolt gesztusa egy olyan határon imbolyog, melynek egyik oldalán a „semmitmondó”, másik oldalán a „túlsokat-mondó” farkasa fenyeget. Hiszen kicsit túl egyszerű és túl szimbolikus minden. Üres, hűtlen, megközelíthetetlen, ugyanakkor zsúfolt, konzekvens, kiszámítható. De vajon mit jelent mindez?

Nem is olyan régen történt, hogy egy francia tudós kijelentette: „A Nő nem létezik.” A szinte szállóigévé vált mondat természetesen óriási port kavart a gyengébbik nem gondolkodói körében, és sebesen cáfolni igyekezték a roppant súlyos és kínos állítást. Felháborodásuknak pedig joggal adtak hangot, még ha el is ismerték, a nagybetűs Nő mint a hatalom szimbolikus megtestesítője, mitikus csodalény csupán. Nem valóságos. Nem lehet valóságos. A harc mindenesetre kiéleződni látszott, feminizmusként pedig csakhamar elhíresült. A Psix Project Molnár Péter jegyezte rendezése tulajdonképpen ehhez a diskurzushoz csatlakozik, mikor előadását a női hisztéria, a szerelmi mámor és gyász oltára elé cipeli, vagy mikor a női attribútumok feltérképezésére vállalkozik: például az üresség és zsúfoltság, az ismétlés és örökkévalóság megjelenítésére.

 

psix11

 

A színpadon fehér téglatest, ez lesz a díszlet: az ágy, a fal, a kanapé, minden. Rajta fekve bánatosan szegezi tekintetét a nézőtérre Jantner Emese, a Nő (bocsánat, a nő), aki saját sebeit nyalogatja, és képzeletbeli kirándulásra hívja közönségét. Az előadás további szakaszaiban a nagybetűs Férfihoz (Feicht Zoltán) való viszonyáról mesél: a boldogságról, a túlfűtött szerelmi szenvedélyről, a dacról, mellyel a nő a Férfi törvényei ellen lázad, zendülése leveréséről és következményeiről. Egy tipikus kapcsolat lehetséges állomásairól, tündökléséről és bukásáról. Rezdüléseihez simulva kíséri végig a koreográfiát Anez zenéje, hol csendes, hol dübörgő dallamaival.

Nem szükséges kifejteni, maga a cím milyen asszociációkat kelt a nézőben (1 meg 1), ahogyan az sem érdemel külön eszmefuttatást, hogy Jantner milyen könnyedséggel formázza meg a fatális asszony szerepkörét. Sokkal érdekesebb annál a végzetesség azon fajtája, ami az előadás felépítését jellemzi: a koreográfia ugyanis strukturálisan is női jegyeket hordoz. Kicsit ugyan elnagyolt formájukban, de az alávetettség, a hasonulás és kiszolgáltatottság alakzatai uralják a színpadot; elhatalmasodnak a megjelenített motívumokon (néha a kelleténél talán jobban is), befolyásolják Jantner játékát, és meghatározzák a jelenetek konstrukcióját. A 11 különálló fejezetekből áll, minden egyes fejezet világos alaphelyzetből indul ki. A konfliktust pedig ennek az egyszerűségnek a túlburjánzása jelenti, az ugyanis, hogy mindent túlzásba visznek a szereplők, addig a pontig, ahonnan a józan ész határain belül nincs visszaút. Nem csoda hát, ha ebben a fűtött, telített kontextusban egy idő után a nő tudattalan oldala, a Nőiség (Szalai Anesz) is megtestesül, és hátrahagyott, traumatikus szólamként kíséri, kommentálja Jantner további sorsának alakulását. A jelenetek ugyanakkor többször járják körbe ugyanazt a problémacsokrot, ciklikusan térnek vissza egy-egy kérdéshez, állítást tesznek a casus belli örökkévalóságáról is: hiszen végül minden a saját kezdetéhez ér, a zárójelenetben ugyanúgy, mint a kezdet kezdetén, kiterítve fekszik előttünk a nő, aki minden jel szerint csatát vesztett.

Harca mégsem volt hiábavaló, Jantner figurája ugyanis – minden látszat ellenére - kitör abból a szerepkliséből, ami régóta fogságában tartotta a nőket. Passzivitása ugyan megadásban és lemondásban ér véget, de legalább ellenállt annak a csábításnak, aminek oly könnyedén és örömmel szoktak engedni a nemtársak. Mindegy is, milyen oknál fogva (félelem, régi emlékek stb.), de hallgat arra a belső hangra, aki nem engedi, hogy szuverenitását feladja, és behódoljon az Egy törvény előtt. A nő tehát fellázad a férfitekintet uralma ellen, meglehet nagyon is kényelmes annak fényében sütkéreznie: jutalma móka, kacagás, intenzív, vad együttlétek.

Az előadás további érdeme, hogy utat mutat a nő saját vágyának közhelyei irányába, vázolja, amit annak idején a már említett francia tudós is hiányolt. Megbotránkoztató, ezért csak zárójelben jegyezném meg, annak egyik lehetséges magyarázata, miért nem sikerült ténylegesen erre az ösvényre lépnie a 11-nek, talán a meztelenség hiányában (is) keresendő. Ez az előadás ugyanis szomjazza a pőreséget, méghozzá azon változatát (már ha van ilyen), ami a természetes álcázás és konvenciók – többek közt a ruházkodás, szexuális szerepkörök – ellen küzd. A Nőiség például eredendően csupasz attribútum. Szalai Anesz alakja azonban így is üdítő: testét vesztett Echoként lép színpadra, aki Nárcisz után maradt üresség heterogén emlékeként befolyásolja a történet alakulását. Nárcisz pedig Bódy (avagy aktuálisan Molnár) öntörvényű szereplőjeként igézi meg partnerét, a nőt, talán csak azért, hogy végül legigázhassa.

 

 

 

Psix Project: 11

 

Látvány, rendező: Molnár Péter

Tánc, koreográfia: Jantner Emese, Feicht Zoltán

Ének: Szalai Anesz

Zene: ANEZ

Jelmez: Fazekas Endre

Animáció: Tzafetaas

 

Helyszín: Szkéné Színház

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK