Ellenfény Online - Tánc - önálló Produkciók - Árnyék-testek

Árnyék-testek

Mindent akar a test – LöNöFö Kombinat produkt és a PR Evolution alkotóműhely

A MU Színházban két előadást mutattak be Mindent akar a test összefoglaló címmel. A címadó darabot Lisztóczky Hajnal koreografálta és Feledi János rendezte. A másik darabot A fátyol titka,… a-vagy illúzió címmel játszották, és a „mozgáskoordinátora” Nemes Zsófia, a „szakmai tanácsadója” Lisztóczky Hajnal volt.
Kimlei Katalin | 08. 07. 8.

Mindent akar a test

Hogy mi mindent, azt (sajnos vagy hál’istennek) nem igazán tudjuk meg az előadásból. Ahogy az a címből is kiderül, az előadás ráhagyatkozik a „test” szó tradicionális jelentésére, imigyen szellemi időutazásra invitál bennünket. Abba a világba, amikor még test és lélek kibékíthetetlen szembenállásáról szólt a fáma, amikor az előbbi minduntalan felmerülő vágyait utóbbinak kellett megzaboláznia. Ebben a kontextusban a testet bio-fiziológiai funkciók gyűjtőhelyeként gondolják el, melynek feltétlenül szüksége van egy okos és erényes irányítóra: a lélekre. Nagyjából ez a séma hámozható ki az egyik idézett szövegrészletből is.
Bár az előadást teljesen eluralta egy erős narratív szándék, a színészek által tolmácsolt szöveg és a koreográfia között mégsem tudtam felfedezni közvetlen kapcsolatot. A táncosok – úgy tűnik – különféle kapcsolatmodelleket vázoltak fel. A feketébe öltözött Lisztóczky Hajnal egy vadabb, agresszívebb nőtípust jelenített meg. Olyan viszonylatokban láthattuk, melyekben ő a domináns, az erőteljesebb fél, de előbb-utóbb partneréből is kihozta az „állatot”. Sajnos gyakran csak a színpad jobb oldalán kénytelen tétlenül várakozni, miközben féltékeny, vad pillantásokat vet a színpad közepén zajló események szereplőire. Nemes Zsófia szintén fekete ruhában egy másik nőtípust képviselt: gyengédet, odaadót, de a durvább bánásmódra ő is támadóan reagált. Egy fehér, szexi kezeslábasba öltözött, dekoratív hölgy is megkörnyékezte a fehér lovagot. Csábító mozgásával teljesen hatalmában tartotta a férfit: levetkőztette, majd mikor teljesnek vélte diadalát, megvetően faképnél hagyta. Nem tudni, mire szolgált ez a nem is oly rövid intermezzo, mindenesetre a hölgy „konzumtánca” meglehetősen hosszú ideig tartott, és sokkal inkább illett volna egy éjszakai szórakozóhely repertoárjába, mint egy táncszínházi előadás keretei közé.
Összességében a darab szerkesztése hevenyészettnek, koncepciótlannak hatott, az egyes elemek között nem lehetett felfedezni kapcsolat. A színészek szerepeltetése átgondolatlannak tűnt, sokszor egyenesen zavaró volt az előadásban. A mozgásinvenció vérszegény volt, a táncosok képességei kihasználatlanok maradtak. És az ósdi „mondanivaló” miatt is felejthető az előadás.

 

 

Forrás: MU Színház



A fátyol titka – a-vagy illúzió

Az est második darabja az elsőhöz hasonló problémával küszködik: tematikai szegénységgel. A műsorfüzet szövegének tanúsága szerint a külső és belső világ közötti határt feszegeti az előadás. „Képeket aggatunk magunkra, beilleszkedünk a trendszerbe, illúzió-köröket futtatunk, igazoljuk létünk igazságát…hol van valóságunk?...aki nem a tükörből néz vissza, hanem a tükröt nézi,…és mosolyog…” Úgy tűnik, gondolkodó emberként csak a „tükröt néző” személyt tarthatjuk valóságosnak. Ugyanis ha azt tartanánk valódi énünknek, akivé a „trendszerbe” való beilleszkedés tesz bennünket (vagyis a „tükörből visszanézőt”), akkor létünkre vonatkozó kérdések eleve fel sem merülnének bennünk: ebben az esetben a társadalmi önobjektiváció megoldaná minden problémánkat. Vagyis most sem jutunk sokra, ha a „mondanivalót” feszegetjük: nézzük inkább magát az előadást.
A két darab közti szünet végén egy fehér ruhás és csuklyás alak (Lisztóczky Hajnal) járt körben a MU Színház fogadóterében. Néhány néző fülébe súgott valamit titokzatosan, majd némán a színházterembe invitált bennünket. Velünk együtt foglalt helyet a nézőtéren, ünnepélyes, szertartásos komolysággal. Mindvégig megőrizte méltóságát, mintha a többieket érintő eseményeken kívül állna, sőt, irányítaná is azokat.
Diszkózene fogadott minket a színházteremben. Egy rugóra járó, ütemre mozgó színes, dilis parókás fiúkat, lányokat látunk – engedelmesen járták táncukat, akár a beprogramozott robotok. Időnként bemerevültek egy adott pózba, majd tovább folytatták kényszeres mozgásukat. A fogyasztói társadalom engedelmes bábjai, a reklámok ideális célközönsége lehetnek ők. De az is lehet, hogy csak madártávlatból, felületes szemlélő számára tűnnek ilyennek. Kiszaladtak, majd színes paróka nélkül jöttek vissza a táncosok, magányosan bolyongtak a félhomályos térben, mintha tanácstalan teremtmények lennének, akik nem találják a helyüket a világban. Az előbbi, ütemre rángatózó csoport mintha most emberi arcát mutatta volna: az egyénítettet, a differenciáltat, vagyis azt, amelyet akkor látunk, ha nem általános ítéletet akarunk alkotni róluk.
Az egyik jelenetben fiú és lány látványosan egymást keresik az üres térben. Mikor végre egymásra találtak, megszállottan próbálták a másik lényét „inni”, beszippantani. A szerelmesek már csak ilyenek. Vagy az is lehet, hogy ők pusztán a szerelem szerelmesei? Kétségbeesetten keresik a megittasulás, a másikban való felelőtlen és maradéktalan feloldódás lehetőségét, s mikor megtalálták, igazából ezt a vágyukat elégítették ki? Egy másik pár egymásba fonódva tekergőzött. A fiú hamar eltűnt, de a lány egyedül is tovább folytatta a párban megkezdett mozgást – észre sem véve, hogy már nincs hozzá partnere. Egyre hisztérikusabban dobálta, földre vetette magát. Az érzéshez – lám – még partnerre sincs szükség: amint otthagyta a fiú, a lány egyedül is hódolt a kellemesnek tűnő lebegésnek. Egy másik színben az átellenben lévő falnál tapogatózott egy fiú: egyre kétségbeesettebben kereste, de nem találta a kijáratot, a kiutat. Valószínűleg egy nehéz élethelyzet pozitív megoldását kutatta. Nem tudjuk az előzményeket, azt sem tudjuk meg, mi lesz a végkimenetele. Valójában az is rejtély, hogy egyáltalán mi bánthatta hősünket.
Az utolsó képben magányosan és reménytelenül vergődő alakokat láttunk. Egymás mellett, de egymástól elszigetelten tombolták ki magukat. Egyszer csak megállt a zene és megmerevedett a kép. A fehér ruhás, csuklyás alak belépett az állóképbe, és mindenkit megérintett. Ez az érintés – úgy tűnik – varázsütésként hatott rájuk: mindannyian lassú, összehangolt szinkronmozgásba kezdtek egy éteri zenére. Szép forgásokat, széles, kecses karmozdulatokat láthattunk. Végezetül ismét egy képbe álltak össze egy fénykörben, és esztétikusan hullámzó test- és karmozgásokkal zárult az est.
Nehéz értelmezni, hogy vajon milyen változás zajlott le a fehér csuklyás lény beavatkozása révén a többiekben. Talán meghaltak és megüdvözültek volna? Talán egy angyali érintés varázsolt volna harmóniát az életükbe? Az sem derült ki számomra, hogy tulajdonképpen ki is volt az a „személy”, aki a többi szereplő számára láthatatlanul és érzékelhetetlenül fejtette ki hatását. Bizonyára egy természetfeletti jelenség, aki az időn kívül áll, sőt talán rendelkezik is vele.
Ez az előadás az est első darabjához képest számos értékkel rendelkezik. Szép pillanatokat láthattunk, melyekben a táncosok kifejezetten jó teljesítményt nyújtva prezentálták az élvezetes mozgásanyagot. Szintén előnyére válik a másik darabbal szemben, hogy nem keverte a prózát a mozgással. A mozaikszerű felépítés azonban szétforgácsolta az előadást, kiemelve annak narratív kényszerességét és dramaturgiai gyengeségét.


Mindent akar a test……

Zene: Pusker János

Koreográfus: Lisztóczky Hajnal

Asszisztens: Nemes Zsófia

Rendező: Feledi János

Előadók: Nemes Zsófia, Lisztóczky Hajnal, Göllei Zsuzsanna, Dányi Krisztián, Miskovics Róbert

 

A fátyol titka,…a-vagy illúzió

Jelmez: Feledi János

Fény, hang: Payer Ferenc

Zene: montázs

Mozgáskoorditátor: Nemes Zsófia

Szakmai tanácsadó: Lisztóczky Hajnal

Előadók: Balkányi Kitty, Ujszászi Dorottya, Feledi János, Nemes Zsófia, Kalmár Attila, Lisztóczky Hajnal

Helyszín: MU Színház