Ellenfény Online - Tánc - önálló Produkciók - Egy Előadás Két Arca

Egy előadás két arca

Fehér Ferenc: villanyszék trónusán

Fehér Ferenc először június elején mutatta be a villanyszék trónusán című koreográfiáját a MU Színházban. Ha akkor készült volna egy rövid jegyzet, valami olyasfélét vetettem volna papírra, hogy kevéssé értem, miért került az előadáshoz fűzött ismertetőbe mottóként Pilinszky Sheryl Sutton színésznőnek ajánlott Bűn és bűnhődés című verse, s ennek révén, áttételesen, Dosztojevszkij.
Szoboszlai Annamária | 08. 09. 19.

Ködös, hogy mi a szerepe a moccanatlan, zöld selyemtengerből krinolinszoknyás, kötélketreccel határolt nőalakká magasodó, majd a formátlan anyagiságába visszaolvadó Simon Juditnak, mivel a rá osztott passzivitás folytán felesleges, túlrajzolt dekorációként csüng az előadás testén, s ezt a toldalék-szerepet csakis valami furfangos, a darab lényegéből fakadó szükségszerűség indokolhatja. S az is kérdés, miféle asszociációtól vezetve mászkál például egy óriás légy újra s újra a színpad hátfalára vetített lány képén, miközben Fehér Ferenc megint végigtekereg-izzad egy újabb, fizikailag bravúros és elképesztő, bár elemeiben jól ismert fehérferis szólót. Ösztön-állatból s bohócból gyúrt, a régebbi Kaspar-variációkat idéző figurája, a korábbi darabok ismerőinek mozgásanyagában túl nagy meglepetést nem okozva, jótékonyan megtelepedik, eluralkodik az értelmezendő jelek, motívumok kusza halmán, mely egyszerre rejtheti magában egy férfi-nő kapcsolat zárványát s a halálra ítéltek elektrosokk keltette utolsó képeit. Kinek-kinek vérmérséklete szerint.

Őszintén bevallom, első alkalommal - talán Fehér lény- és légyszerű, földhöz közel, hason araszoló mozdulatainak, az elektromos zajhatásoknak és a hovatehetetlen „emberi díszletelemnek" a hatására - valami ez utóbbi felé hajlított. Csak a darab befejeztével vettem először kézbe a hozzá rendelt ismertetőt s a Pilinszky idézetet. Így fordult elő, hogy Simon Judit megmagyarázhatatlan jelenlétét magamban végül Fehér agyának gigantikus kivetüléseként értelmeztem, a köteleket pedig a halálraítélt fejére tett rácsos sapkaszerűségként! S hogy Fehér mindezt színpadra tette ebben a realista (és egyben szürrealista) formában... - annak a gondolatnak az itthon szokatlan blődsége elgyönyörködtetett.

A szeptemberi előadás után, nem csupán a vers ismeretében, kénytelen vagyok mindezt felül írni. Fehér Ferenc kevésbé meggyőző arcát mutatta a MU Színház gyéren megszállt nézőtere felé, így felnagyítódtak a villanyszék trónusán gyengéi: az összefűzetlen, reflektálatlan részletek, az esetlegesnek tűnő megoldások, a ki nem érlelt irodalmi utalások és azok illusztratív színpadi megjelenítése - feledtetve a korábbi morbid felvetést, miszerint Fehér egy villamosszéken töltött utolsó pillanatról, az agyhalál pillanatáról mesél hatvan percen keresztül a színpadon.

 

villanyszek

Fehér Ferenc - Fotó: Dusa Gábor

 

Az előadást a színpad hátsó falának jobb sarkába projektorból vetített, a régi némafilmek fekete-fehér, szaggatott-tört mozgású világát idéző nőalak, Simon Judit képe vezeti fel egy művi képzajos videórészletben. A kezeivel végzett rövid jelzéssor egymás utáni bejátszásaiban mintha a Pilinszky-vers felszólításának - „ereszd le jogarod, királynő" - tenne eleget, mímelve, legalábbis ezt sejtem a mottó függvényében. Merthogy a szöveg hiányában a fenti képsor értelmezhetetlen momentum marad, még ha a földről felegyenesedő Simon a darab jelen idejében meg is megismétli a kézjeleket egy dramaturgiailag kiemeltnek szánt helyen. Fogódzónak mindez kevés. Ettől még nyugodtan jöhetne a villamosszék, mert rezzenéstelen, semmibe merített arcáról távolság, elérhetetlenség és szenvedés olvasható le. (Akárcsak egy megszemélyesített emberi agy...)

Ez a passzivitás, ez a földről felálló és oda visszaroskadó minimál mozgássor azonban nem tud eléggé jelentéses lenni ahhoz, hogy Fehér Ferenc figurájának erős ellenpólusát képezze, vagy hogy megidézze Sheryl Suttont - nem mintha erre szükség lenne... - , aki egy időben Pilinszkyt ápolta. Földgömbnyi, dús, szemet vonzó ruhájában, kötélkalitkájában a nő statiszta, dekoráció marad. Ezért lóg ki kínosan a lóláb, mikor Fehér és Simon az előadás vége felé farkasszemet néznek egymással, amiből nekünk nyilván meg kellene sejtenünk valamit, többet, mint egy verssor, vagy akár egy (metaforikusan, szerelem által) halálra ítélt villanyszék-élmény.... De míg Fehér figurájának komolyság és inverz bohócság egyidejűleg sajátja, addig a női oldal valójában nem létezik, még ha jelen is van a színpadon. Kettejük közt bármiféle kommunikáció csak az abszurd mezején szökkenhetne szárba, ellenkező esetben az eredmény egy patetikusan szenvelgő pillanatba zsugorított szerelemdráma lesz.

Mindezek ellenére és mellett még mindig jó látni a táncost, Fehér Ferencet...

 

 

Fehér Ferenc: villanyszék trónusán

Fény: Bánki Gabi
Zene, videó, koreográfus, rendező: Fehér Ferenc
Látvány, előadók: Simon Judit, Fehér Ferenc

Helyszín: MU színház