„A tánc... az egy nagyon-nagyon szomorú dolog""

Fodor Zoltán: Gospel

Dávid király extatikus tánccal köszöntötte az Urat, hogy kifejezze hódolatát; egyes tudósok szerint a krétai labirintus alaprajza nem más, mint egy, a csillagok mozgását utánzó kultikus tánc parkettjének alaprajza; afrikai törzsek szimbolikus mozdulatokkal előtáncolják az elvégzendő munkát... - azaz a kozmikus rend és harmónia a tánc révén nyerhet legegyszerűbben formát a földi dimenzióban.
Szoboszlai Annamária | 08. 10. 9.

A mai, ködös, gondolatilag agyonterhelt, nyomasztó, gyakran csak a felületes esztétizálásig jutó, céltalanul vetkőző testekkel sűrűn ellátott és harmóniát alig-alig mutató kortárs előadások közt lélekmelengetően hat Fodor Zoltán hatásvadászattól, ego-gondozó magamutogatástól, világfájdalomtól, depressziótól mentes örömtánca, mely címében is - Gospel, azaz evangélium, „jó hír, „örömhír" - sajátos, színpadi formát öltő hitvallást sejtet. Akárcsak a néger keresztény spirituálé, ez a gyorsabb, sodróbb stílusváltozat, a gospel is vallásos gyökerű, de Fodornál mégsem Isten vagy Jézus dicsőítésére csendülnek fel Mahalia Jackson, a Harlem Gospel Singers, és Aretha Franklin dalai...

A kezdőkép felderengő színpadfényében tizenkét emberalak körvonalazódik, meztelennek tűnnek a rájuk feszülő ruhadarabokban. A sötéttől arctalan fekete testek az első felcsendülő taktusokra belebújnak emberbőreikbe - a fiúk fekete nadrágjaikba-zakóikba, a lányok könnyű, fehér, apró mintás ruháikba -, hogy a rövid, lírai bevezetőt mielőbb a jazz, a blues taktusain nevelt fékezhetetlenség és életöröm követhesse. A lány- és fiúcsoportok egymást váltó táncaiban, a közbeékelődő érzékeny szólóban, a duettben egész a fináléig, a kifulladásig tart a „hír": hogy a jazz, az örömteli tánc, és az örömmel teli táncos él, virul még ebben az önmagát búskomorságra kárhoztató kortárs közegben is. Hogy nem ciki populáris, magas szakmai színvonalú show-t létrehozni.

Fodor pedig végre nem a történetácsolással, nem a narráció színházszerű kidolgozottságával bíbelődik, mely egészen elnehezítette korábbi, Didó címet viselő koreográfiájának legsikerültebb pillanatait is. A Gospelben enged a csak-tánc csábításának, meg mer bízni a saját s a tánc nem-verbalizálható, absztrakt kifejezőerejében, nincs semmi figyelemelterelő látványosság vagy díszletelem, csak a tánc. Pontos, határozott belső szándéktól vezérelt mozgássorokat épít, a testek mintha láthatatlan erővonalak mentén haladnának, csavarodnának, nyúlnának. Klasszikus baletten iskolázott igényességére és a jazz-alapokra ráépülő jótékony modernsége elegáns összhatást teremt, a különféle stíluselemek kiérlelt, letisztult, egyedi táncnyelvben szervesülnek. Semmi elkentség, lazaság.

 

 

fodor_zoltan

Forrás: Nemzeti Táncszínház

 

Megkockáztatom, hogy a Gospelben, ebben az ujjongó, gyönyörű íveket író, a nemrég elhunyt Mester, Jeszenszky Endre és a jazz előtt tisztelgő munkában helyenként épp a precizitás és pontos kitáncolás nehezíti meg a teljes odaadást, az észvesztő, valódi transzállapotszerű jelenlétet, a zenében, jazzben való visszavonhatatlan feloldódást. Az afféle átszellemülést, amivel a bibliai Dávid király járhatta táncát az Úr előtt...

Egyfelől Fodor nem kíméli a táncosait, mindvégig olyan feszített tempót diktál, olyan látványos ugrásokat és olyan gurulásokat tűz a koreográfiába, hogy nem csoda, ha a fináléra némiképp apad a kezdeti vehemencia. Másfelől, bár a tánc mozgásanyaga, a kosztümök egyértelműen jelzik, hogy Fodor a Gospelben nem a fehér bőrt sötétre kozmetikázni vágyó alkotó és táncos szerepét ölti magára, az egyébként szép és mosolygós, jól teljesítő lánycsapatban elkelne valamivel több „dög", egy cseppnyi fekete vér a báj mellé... Mert a magas hőfokon izzó, lüktető zene elbírná a kicsit „piszkosabb", de talán vérbővebb kivitelezést, mint ahogy a lányok egyforma, világos formaruhái is visszafognak valamennyit a színpadra tett jazz-életérzés szabad áramlásából. Persze nem kizárt, hogy mindez egy előzetes, némileg stilizálásra törekvő rendezői koncepcióból adódik - ezáltal magyarázatot nyerne a cipőt viselő fiúkkal szemben, a lányok mezítlábassága is -, és talán az sem véletlen, hogy tizenkét táncos/tanítvány van jelen a színpadon, a „tanítás" legfiatalabb letéteményeseiként. „Csak" táncolniuk kell.

Talán a hang az egyetlen kritikus pontja az előadásnak, mivel az egyes zenei részletek furcsán-kurtán végződnek, nem hagyva kifutást a ritmusnak, egy-egy pillanatra megakasztva a magával ragadó sodrást, de még ez sem tud belekavarni a Gospelt látván bennem kelő örömbe, ami minduntalan Jeszenszky mester egy másik tanítványának ironikus félmondatát juttatja eszembe, hogy „a tánc az egy nagyon-nagyon szomorú dolog."

 

Gospel


Kosztüm: Gombár Judit
Fény: Stadler Ferenc
Zene: spirituálé válogatás (Mahalia Jackson, Harlem Gospel Singers, Aretha Franklin)
Koreográfia: Fodor Zoltán

Szereplők: Balkányi Kitty, Czédulás Eszter, Stáry Kata, Németh Viktória, Piros Xénia, Újszászi Dorottya, Fodor András, Tuza Tamás, Soja Ádám, Fodor Zoltán, Majer Gábor, Csere Zoltán

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

 

Az előadásról még nem olvasható másfajta megközelítés neten.