Ébresztő

Nagy Zoltán: Szolgáló

Április közepén láthattuk a SIN Kulturális Központban Nagy Zoltán művének premierjét. A tánc-mű forrásai Akutagawa Rjúnoszuke A vihar kapujában c.  novella- gyűjteményének megindító képzetei és képisége. Itt találkozott a koreográfus a szolgaság mélyebb értelmezésével, amely lehetőséget kínált neki és táncosainak arra, hogy a maguk eszközeivel a katarzis „szolgálják”.
Bajna Zsóka | 10. 04. 30.

 Egyszerre három síkon létezünk. De melyik szolgálja a másikat: a test, a lélek vagy a szellem? Valójában egyik sincs meg a másik nélkül. Hármas házasság, szentháromság. Így működik ez a természetben, a makro-és a mikrokozmoszban, illetve minden emberi kapcsolatban. Minden „frigyben” akkor van egyensúly és harmónia, ha egymást szolgálják, és nem egymáson uralkodnak a felek (a részek és az elemek). Ebből fakadóan a Szolgáló c. tánc-műben nem szerepeket jelenítenek meg a táncosnők, hanem több szinten is értelmezhető állapotokat.

Kezdetben a tér sötét és majdnem üres. Jobboldalt, elöl, egy jókora üvegdoboz, rajta víz-reflex játszik. Ezen ül, nekünk háttal egy fehérruhás alak. Sziluettje lágyan, lassan, alig felfoghatóan mozdul, hátán vér csurog vékony sugárban. Lábunk előtt, a hosszan elterített, keskeny termőföld-csíkon barna ruhás alak ül. Kezében apró monitor, rajta egy aranyhalat figyel. A japán fuvola hosszan elnyújtott, rebegőn hajlított, trillázó hangjaira és hosszú, mély csend-szüneteire a fehér figura leomlik a földre és csipkéibe habarodva begurul az üvegkalitkába, míg a barna rongybaba ülve átvonszolja magát a lesimított földsávon.

Az egymástól függetlennek tűnő két lét-emiszféra mozgás-rendje látszólag nincs kölcsönhatásban egymással, a figurák mintha nem is tudnának egymás létezéséről, pusztán önmaguk kifejeződései. Míg a fehér lény mélytengeri némaságban apró életjeleket ad terráriuma falai mögül, addig a föld-szülötte bábu dinamikus és repetitív lendületével poronddá tágítja az űrt. A küzdő-terén a sorjázó mozdulat-asszociációk, mint valami álom-repeszek, apró lyukakat ütnek az értelmezés szokott-szürke falán, és folytonos kihívás elé állítják a nézőt.

Pedig maga a táncnyelv ismert: a kortárs táncok megszokott módján kecses, de töredezett is. A sétáló-futkosó, váratlanul dobbantó, lóduló, gördülő vagy elakadó mozgássorok monoton egyenletességgel, mégis dinamizmust sugárzó erővel épülnek egymásra. Nem szokatlan, meglepő formák vagy mintázatok ötvözését, netán öncélú csinnadrattáját látjuk. Ehelyett azt sejtjük, hogy a forma itt alárendelődik a gondolatnak, s a strukturált improvizáció mögött letisztult szellemi váz feszül.

A föld medre a víznek, a hang tagolja a csendet. A szolga ura a dolgának, az úr szolgálja az utat, amit mindannyiunkért bejár. Kölcsönösség és halk tisztelet, visszafogottság árad a szimultán megnyilvánuló lét-féltekék irányultságából – egyikük sem létezhetne a másik nélkül.

Várakozásunk beteljesül és meglepetést is okoz: a két világ találkozik, a két lény az utolsó pillanatokban megmutatja lényegük és kapcsolatuk valódi természetét.

Olyan világban, ahol a „vállalkozás” vállalás, az „elhivatottság” szívügy (felemelő kötelesség) a „szolgálat” nem rabszolgaság, hanem önkéntesség. Az „ígéret” pedig beteljesülés. Itt talán nincsen is szükség a művészet gondolkodásra ösztökélő erejére. Egy etikailag kifinomultan működő világ nem indukálja és nem predesztinálja a lelket ilyen irányú katarzis-vágyra, hiszen működése teljes és harmonikus.

De egy olyan a világban, amely mindennek majdnem a teljes ellentettje, igencsak szükség van a lélek gondolkodására. Arra a művészi intencióra, amely az asszociációk, hangulatok, a hasonlatok és a sugallatok erejére támaszkodva megindíthatja a nézők szemléletét a rég nem látott vagy a ritkán tapasztalt irányba.

 

 

Nagy Zoltán: Szolgáló

 

Zene: Japán népzene, David Jisse

Videó: Sarkadi Nagy Balázs

Rendező-koreográfus: Nagy Zoltán

Előadó: Dányi Viktória, Sebestyén Tímea