Idealisták még mindig előnyben

City – Bloom!

Öt táncos, három náció, egy szerkesztési elv: a demokrácia. Isztambulban díjat nyert a City, az EU-s Prix Jardin d’Europe program jóvoltából a lendületes, fiatal spanyol-olasz-magyar csapat alkotói támogatásban részesül.
Gálla Nóra | 10. 11. 23.

Személyes hangon vallani az elidegenedésről, egyéni arcokat felmutatva ábrázolni a tömeg mechanikáját ambiciózus cél, és felettébb veszélyes. Különösen, ha tiszta, kompromisszumot nem ismerő idealizmus sejlik a színpadról – az ember már-már oda se mer nézni, fél, hogy (amint mifelénk mondják) végül még mi kérünk elnézést. Visszatartott lélegzet, negyvenpercnyi szurkolás és egy megkönnyebbült sóhaj: az idealisták ideje még nem járt le. A bennünk élő huszonéves pacifista-taoista kihúzza magát, és hízik egy kicsit. Nem baj, néha neki is kell.

Olykor megfeledkezünk róla, hogy a klisék agyonkopott alapigazságait valahol, valakik még mindig komolyan veszik. Hisznek benne, lévén igazak – üledékként rákövült társadalmi-etikai csakhogyok és hovatovábbok, mindenféle kifogás és nyafogás nélkül. A tánc felszabadít, a demokrácia jó. És működik. Hál’ istennek az alkotók a kicsi felől közelítik meg a nagyot, a rész felől az egészt. Ilyenkor jól jön a humor, az önirónia (példának okáért egy testetlen hang közli velünk, hogy a következő percekben táncot láthatunk az éhezésről és a globális felmelegedésről). Az élet nagy dolgai megfoghatatlanok, mégsem tagadhatjuk az összefüggést: a kirakós darabjai összeillenek. A pragmatista előveszi a sniccert, biztos ami biztos. Az idealista hisz. És néha bejön neki, szerencsére.

 

bloomcity

 

A már emlegetett géphang vezet be minket a City világába, hogy a szokásos mobiltelefonos narratíva után az öt táncos bevonuljon, kecmec nélkül ledobálja ruháit, és egy cirkuszi ízű entrée után (pucérságukban egyetlen öltözékük a hatalmas műmosoly) rövid bemutatót tartson arról, hogyan eredeztethető a színpadi tánc a hétköznapi gesztusok felnagyításából és a dinamikai-dramaturgiai hangsúlyváltásokból. A láthatatlan Nagy Testvér tovább osztogatja parancsait, a szereplők kezüket nyújtogatva mutatkoznak be: a jelentkezéses módszerrel a lelki tulajdonságoktól a szexuális preferenciákig sok mindent megtudunk róluk (vagy nem, hiszen a színpad az igazság negyedik dimenziója).

Egy fiút és egy lányt a végkimerülésig hajszol a hang; amikor az ellenőrzés egy pillanatra kicsúszik virtuális kezéből, a többieket uszítja a renitensekre. (Naná, azok ketten nem akarják abbahagyni a csókolózást.) A darab végén visszakapjuk a kiinduló formációt, ám a porond-zene egyre késik. A táncosok, egyik a másik után, szégyellősen felkapkodják a ruháikat, és eloldalognak.

A személyesség mellett plasztikus ábrázolást kap a manipuláció, mások fizikai erőszaktól sem mentes befolyásolása: a pontfényben lassított felvételben haladó alakot két társa lökdösi-akadályozza hosszú botokkal. A verbális terror legalább olyan erőt képvisel, mint a fizikális, a többiek közt meztelenül maradt nőalakra szenvtelen géphang okád végtelen szidalomtengert mássága, idegensége miatt – igaz, itt talán túl explicit módon fogalmazódik meg az idegengyűlölet, kevés teret adva a nézői reflexiónak.

A darab erőssége és egyben korlátja a demokratikus alkotói módszer, a másnemű részek makacs egyenrangúsága, amely azonban tökéletes egységben van a mondanivalóval: a demokráciáról alkotott szilánkos, skizofrén képünkről. A mozgás és verbalitás kettőssége emészthetővé teszi ezt az üzenetet, mintha a darab egyfajta beavatássá válna, ami közelíteni próbálja a mindennapi embert a mozgás lélekgyógyító, üdvözítő világához – a didaktikusság csapdáját nehéz elkerülni, nem is mindig sikerül, ám egy dolgot nehezen tudnánk elvitatni a Bloom! gárdájától: a lelkesedést és őszinteséget, amivel ezt az olykor naiv és kiforratlan, mégis vitathatatlanul megkapó vallomást elénk tárják. Olyan út ez, amin messzire lehet jutni.

 

 

City

 

Fény: Dézsi Kata

Grafika: Magyarosi Éva

Zene: Alberto Ruiz Soler

Alkotó-előadók: Dányi Viktória, Molnár Csaba, Sebestyén Tímea, Solinas Moreno, Igor Urzelai