Együttlét

A csend szigetei – Duna Táncműhely

Két esetben válhat igazán nehézzé egy előadás reflexiójának megírása. Egyfelől, ha a mű kevésbé nyeri el a néző tetszését, másfelől pedig akkor, ha a befogadó valami kiemelkedő dolog megszületésének lehet tanúja. A Bethlen Téri Színházban bemutatott A csend szigetei esetében vitathatatlanul a második eshetőség áll fenn. A Duna Táncműhely új darabja kiemelkedő táncelőadás, és nem pusztán a kortárs színpadi néptánc elkötelezettjei számára.
András Felícia | 13. 04. 11.

A Duna Táncműhely 1999-ben alakult azzal a céllal, hogy a kísérletezés, az újítás színtere legyen, kortárs táncelőadásokat hozzon létre. A néptánc nyelvét felhasználva egy egyéni mozgásnyelv kialakítását tűzték ki célul az alapítók, és erre tesz kísérletet Juhász Zsolt új darabja is. A csend szigetei három, élesen nem elkülönülő, de egymástól jól elhatárolható részből áll. A térbe belépő nézőket egy, a színpadon elfektetett nagybőgő várja. Már ez valami megmagyarázhatatlan, bensőséges hangulatot teremt. A hangszer formája egy nő sziluettjét idézi a befogadó emlékezetébe. Elsőként Juhász Zsolt nyit a férfi szólójával, akit Szalay Tamás kísér az immár funkciót kapott nagybőgővel. A jelenet nagyon dinamikus, szinte érzelmi hullámvasút. Különösen izgalmasan hat az erőteljesebb részek mezítlábas kivitelezése.

 

csend-szigetei-duna-2

Bonifert Katalin, Juhász Zsolt - Fotó: Dusa Gábor

 

Megvan a mindent elsöprő, férfias energia, amit el is várunk egy néptánc előadás esetében. Jól hallhatóak az erőteljes csapások, de ezúttal az éles, ritmikus dobogás elmarad. A lábak csak lágyan, finoman érintik a földet, és ez még jobban erősíti az elementáris energiák létét. Egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg, hogy itt egy férfiról van szó, holott az energikus részeket gyakran váltják finom mozdulatok. A kortárs néptáncra jellemző, különösen izgalmas, elfojtott mozdulatok, a végpontot el nem érő, finom lejelölések teszik izgalmassá nemcsak a műfajt, de az előadást is. Juhász Zsolt színpadi jelenléte párját ritkítja. Végre egy olyan férfit látunk a színpadon, akinek nem kell erőszakosnak, asszertívnek, fizikálisnak lennie ahhoz, hogy valóban férfinak tekintsék. Úgy lesz az, hogy közben finom, lágy is tud lenni. Paradox módon, de semmiképp sem meglepően, éppen ezzel születik meg a valódi férfi benyomása. A szóló mozgástere a fekete színpad közepén elhelyezett fehér körre korlátozódik. Azon belül van kibontakozási lehetőség, ezt jól jelzik a fényviszonyok is, de abból kilépni nem lehet. A külső tér egy egészen más világ. A zenei kíséret egyáltalán nem törekszik klasszikus értelemben vett harmóniára. Sőt, nem is kíséret, inkább önálló entitás, ami a tánccal „pusztán” fuzionál.

Az erőteljes férfi önkéntelenül aktiválja a nézőben az igényt a nőre, aki még egy jó ideig nem jelenik meg. Hamar kiderül, hogy érdemes volt várni rá. Bonifert Katalin nagyon nőies, finom. Olyan, amilyennek egy archetipikus nőnek lennie kell. Szólóját Pribay Valéria kíséri csellón. Ez a nő nagyon visszahúzódó és elegáns, de egy-egy pillanatban azért megvillantja, hogy a mélyben erőteljes indulatok rejtőznek. Nem egy érzelemmentes, konfliktuskerülő porcelánbabáról van szó. Ő is csak a kijelölt részen mozoghat, a fekete tér nem evilági.

 

csend-szigetei-duna-3

Bonifert Katalin, Juhász Zsolt - Fotó: Dusa Gábor

 

A harmadik jelenet a talán leginkább várt találkozás. A férfi és a nő végre együtt, egy időben és helyen. A zenészekhez itt már csatlakozik Bakai Márton is (hegedű), és a zene egyre inkább a színpadon zajló jelenetek felerősítésének a szerepét kapja. Nehezen indul ez a találkozás, a dacos vagy talán csak önmagát kicsit kérető nő újra és újra elrántja a kezét, de párja nem adja fel. A férfi és a nő a táncnyelv segítésével többször szinte összeölelkezik. Sosem érnek egymáshoz valójában, mintha ezúttal is csak lejelölnék a történést, de kifutás előtt elfojtják a mozdulatokat. Mégis ez az előadás legmeghatóbb része, mert a nem sikerült érintés közel sem fájdalmas, hanem emberfeletti. Világosan üzeni, hogy a két embert összekötő szövetséghez nincs szükség szavakra, de még érintésre sem. Külön kiemelendő, hogy mindkét művész jelenléte bámulatos. Úgy tudnak együtt létezni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a köztük lévő, már-már anya-gyermek szimbiózist idéző kapcsolat, ahol nincs szükség semmire a kommunikációhoz. Akik valóban értik egymást, azoknak elég „pusztán” együtt létezni a csendben. A találkozás mélységét olykor egy-egy humorosabb rész könnyíti, mely nem nélkülözi a szexuális utalásokat sem. Az előadás záróképében a pár egyre erőteljesebb forgásokkal kikerül a védett körből. A veszélyes, külső tér fenyegetését a zajzene is erősíti, mely a már szinte az elviselhetetlenségig fokozódó erejével jelzi, hogy valami nagy baj van.

A darab egésze kiemelkedő technikai tudásról tesz tanúbizonyságot. Itt megvalósul az, ami sok előadás esetében csak cél marad. Nem a technikai kivitelezésen van a fókusz. A hibátlan technika csak egy eszköz, egy belépő szint ahhoz, hogy valami igazán különlegeset lehessen közvetíteni a nézők felé. A letisztultság, a jó értelemben vett egyszerűség megjelenik a jelmezekben is. A zenészek ugyanúgy a darab részei, mint a táncosok, ez a jelmezükön is látszik. Minden résztvevő a vörös és a fekete kombinációiban pompázik. A darab hatására az előadás végén a közönség önkéntelenül visszavágyódik egy preverbális világba, ahol megélhető ez a szimbiózis, ez a közös létezés. Oda, ahol minden magától értetődő és természetes. A Duna Táncműhely új előadása ezt az elvesztett édent tárja elénk, fellobbantva bennünk a jóleső irigységet a színpadon mindezt átélő kiválasztottak iránt.

 

 

 

A csend szigetei 

 

Látvány és fény: Lendvai Károly

Jelmez: Pirityi Emese

Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt

Előadók: Bonifert Katalin, Juhász Zsolt

Zenei kíséret: Bakai Márton (hegedű), Pribay Valéria (cselló), Szalay Tamás (nagybőgő)

 

Helyszín: Bethlen Téri Színház

Időpont: 2013. 04. 06.