Verselemzés

Nagy Andrea: Fehér madarak csupasz ágakon

A fesztiváloknak – pontosabban, annak, hogy egymás után több előadást néz az ember – megvannak a jó és rossz oldalai. Jó, hogy a befogadás időbeli és térbeli izoláltsága miatt csupán önmagára vonatkozó, intakt alkotói tettek ebben a helyzetben óhatatlanul kinyílnak, egymásra kezdenek utalni, esetenként egészen inspiráló kapcsolatba kerülhetnek egymással. Rossz, hogy nem mindig sikerül már sokadszorra is arra az intellektuális gerjedelmi szintre tornázni magunkat, ami nélkül legalábbis csorbát szenvednek a fesztiválok késő esti darabjai.
Török Ákos | 07. 12. 30.

A II. Gesztus Fesztiválon Nagy Andrea Fehér madarak csupasz fákon című bemutatóját a Finita la Commedia Haru Spexe után néztem meg. Talán még sosem voltam ennyire fáradt. Végletesen kifacsart intellektussal, szórványosan is csupán halovány szikrát vető neuronvégekkel ültem be.

Néhány perc volt az egész, maximum húsz, de annyi nem is. Két kicsike, törékeny, gyönyörűszép leányalak egy a fehér padlózatra stilizált csupasz fát jelző fényábrán egy nagy, feketeséggel övezett térben. Hosszú, vékony, inas lábaik minden erotikától mentes természetességgel meztelenedtek elő a szinte combtőig kurtított fehér ruhaanyag alól. Csak a mozgásukra emlékszem, és a csendre. Tudom, hogy nem volt csend, mert olvasom, hogy Gergely Attila volt a zenei munkatárs, és hogy Norbert Stein zenéje szólalt meg, de csak a csendre és a zörejekre emlékszem. Nem újdonság, hogy van olyan zene, ami csend.

Nagy Andrea és Góbi Rita úgy mozdultak meg, hogy mozgásuk egyszerre mondott sokat emberről és madárról. Úgy mozdultak meg először, mint ahogy madarak mozognának, ha hirtelen embertestbe kényszerülnének. Madáremberekként: madárlétet önmagában és az emberben lévő madárlétet egyszerre leleplezve. Ez a gesztus uralta az egész, költői vénával megkomponált koreográfiát. Ettől csupán néhány mozdulat erejéig tért el Nagy Andrea, amikor jellegzetes madárgesztusokat, madárhelyzeteket mutatott nekünk. Vagyis madarakat mintázó embereket, embermadarakat. Mindezt szintén poétikus tisztasággal, messze bármiféle illusztratív, pantomimes utánzójátéktól. Külön-külön mindkét kép érvényes, azonban ezek a madárlét-rajzok a korábbi – és későbbi – madárember portrék egyszerű, lételméleti súlyú igazságához mérten csupán mozgásos csuklógyakorlatoknak érződhettek, rövid időre megtörve az alkotói nézőpont egyszerű szépségét.

Egy idő után arra gondoltam, vajon sosem fognak repülni? Vajon miféle nagyszerű gesztussal fognak elemelkedni a földre árnyékolt, lombját vesztett fáról? Mert hogy ősz van, ideje indulni. Aztán kikapcsolták a fényeket, melyek a fát vetítették a földre, és a két fehér figura ugyanúgy állt az immár homogén-szürkés padlón. Madarak. Ők így repülnek. Aztán elkezdtek körbe-körbe futni, miközben lassan teljes sötétbe borult a játéktér. Már csak egyre szaporább lihegésük és a lábaik dobogása hallatszott. Ahogy futnak, ahogy repülnek, madarak, emberek.

Volt abban valami megkapó, ahogy a meghajlásnál Nagy Andrea óvta-vigyázta Góbi Ritát, miként tette azt a koreográfiában madárként is. Ekkor olyanok voltak, mint két, a repülés szépségéből kizuhant, viharvert kismadár. Se nem szépek, se nem csúfak… – kis verebek.

Az előadás kommunikátorai ebben az esetben nem nyilatkoztak: a bevezetőkön csak annyi állt, hogy „Költői kép”, és a cím: „Fehér madarak csupasz ágakon”. Mivel hogy ez egy költői kép arról, amint fehér madarak vannak a csupasz ágakon. Ha nem akarjuk, és amikor nem akarjuk, tud nagyon egyszerű is lenni ez a világ. Szerencsére.

 

 

Nagy Andrea: Fehér madarak csupasz fákon

 

Jelmez: Kasza Emese (Hepp)

Fény: Nagy Zoltán

Zene: Norbert Stein: Railships to Rabat, White birds on bare trees

Zenei munkatárs: Gergely Attila

Koreográfus: Nagy Andrea

Előadók: Góbi Rita, Nagy Andrea

 

Helyszín: Sín Kulturális Központ