Nyers anyag

Nagy Zoltán: Branković könyvtára – II. Gesztus Fesztivál

Eleddig még nem került a kezembe Milorad Pavić szótárformában írt lexikonregénye, a Kazár szótár, melynek nyomán Nagy Zoltán mutatta be új koreográfiáját Branković könyvtára címmel a II. Gesztus Fesztivál nyitónapján.
Králl Csaba | 08. 01. 2.

Nem tudom hát eldönteni, mulasztásom mennyiben gátolta a darab „átlátását”, ugyanakkor nincsenek illúzióim egy posztmodern, keresztutalálos „regény” átültetése felől. Hiszen Pavić nem kevesebbre szánta el magát, minthogy filológiai pontosság és fantasztikum, valódi és kitalált források összeérlelésével, a hitelesség és fikció határán egyensúlyozva háromféle nézőpontból (keresztény, iszlám, zsidó) rekonstruálja a X. századra datált kazár hitvitát. Annyit viszont Pavić nélkül is látni vélek, hogy a háromszereplős mozgásjáték túlságosan kíméletesen bánik az emlékezetünkkel. Mintha nem lenne benne elég hely kiemelkedő színházi pillanatok raktározására.

Pedig milyen szimpatikus kis csapat. A szőke, alacsony termetű Kopeczny Kata, akinek rutinjára minden kortárs koreográfus bátran építhet (sok épít is), a tánc iránt elkötelezett, kellemes megjelenésű Sebestyén Tímea, az erős fizikumát jámbor tekintettel ellensúlyozó Lipka Péter, akihez szerintem jobban passzol a vegyes műfajú Artus, mint a (csaknem) tiszta tánc, ám ettől még kivételes egyéniség. És a koreográfus Nagy Zoltán, aki kiáll a publikum elé, és elnézést kér a közel másfél órás csúszásért (a Gesztus Fesztivál első kihagyhatatlan gesztusa), majd hozzáfűzi, ez számukra főpróba, ám mi annak tekintjük az előadást, aminek jónak látjuk.

Nagyon rendben van a tér és a fény is; a Sín Kulturális Központ színházhelyisége amúgy is nagy belmagasságú, levegős és széles terem, mutatja magát benne a tánc, nem érzi úgy az ember, hogy cipőkanállal gyömöszölték bele a koreográfiát. A fehér táncszőnyeget háromlábú faállványokra fixált üresen ásítozó, egyforma képkeretek határolják. A rajzbak tánctérben szokatlan szerkezete, kellemes melegbarnája, a keretekbe majdan befüggesztett apró papírkivágatok (különféle figurák, tárgyak, formák) finom lengése és az egészet egybefoglaló világítás egy szimbolista költemény melankóliáját idézi. Időnként a táncosok egyesével kihátrálnak a reflektorfényből, és egy – kamerát is rejtő – fedeles dobozkából függeszthető, mini papírbábokkal (ezek lennének a „szócikkek”, „magyarázatok”, „jelzetek” képi megfelelői?) aggatják tele a képkereteket. A kamera a „bábszínházi” mozgást egy hatalmas projektorra közvetíti. Installációból jeles.

A koreográfia viszont szemet szúróan rapszodikus és zavaros. Olyan, mint egy hordalékot sodró patak, nehéz belátni, honnan indul, és meddig ér, kavarog benne minden: stilizáció, absztrakció, gesztus és elvont mozdulat. S noha ott toporzékol benne a közlésvágy, mégsem képes érdemleges és kifejező mozgásnyelven megszólalni. Nincs arca, nincs rendszere, meg van spékelve műidegen pozitúrákkal, amivel nem lehet mit kezdeni, úgyhogy kis idő múltán már csak a frissen vasalt, katonai gyakorlókra emlékeztető „zubbonyjelmez” khakizöldje és a merev ruhaanyag surrogása „cseng” vissza abból, amit az imént a színpadon láttunk. „A koreográfus valódi feladata a tér élővé tétele” – fogalmazta meg táncideáját már a XIX. században Théophile Gautier, aki írásaiban először használta a dance pure terminológiát. (Fuchs Lívia: A színház határesete: a dance pure. Látvány/színház (Performativitás, műfaj, test). Szerkesztette: Mestyán Ádám és Horváth Eszter. L’Harmattan Kiadó, 2006, 101 p.) Itt is él a tér, csak nem attól, amitől kellene. Azaz: nem a tánc mozdítja be. A szereplők látványosan keresik a helyüket: kihez, mikor és hogyan kapcsolódjanak. Felemészti őket, hogy nagyobb baki nélkül letudják az estét. Az előadásmód finomságára, a pontosságra és az átélésre már nem futja erejükből. Legkevésbé persze ők tehetnek e furcsa koreográfiai torzóról.

 

 

Nagy Zoltán: Branković könyvtára

 

Zene: montázs

Koreográfus, fény: Nagy Zoltán

Szereplők: Lipka Péter, Kopeczny Kata, Sebestyén Tímea

 

Helyszín: SÍN Kulturális Központ