Térfélcserés támadás

Ladjánszki Márta: Sisterhood; Bakó Tamás: Szerenád; 1:1 – Tünet Együttes

A 7. L1 Kortárs Táncfesztivál hat napja nem kényeztetett el bennünket hazai bemutatókkal. A mundér becsületét Berger Gyula Én-ek című duója mellett Ladjánszki Márta külföldön már díjazott, ám magyar színpadon eddig be nem mutatott produkciója mentette meg. Ugyanakkor balgaság lenne fanyalogni a premierek számán, hiszen kulturális közállapotunkat szemlélve már az is nagy szó, hogyha lehetőség nyílik az amúgy is kis szériás kortárstánc-darabokat újrajátszani. Az idei L1-feszt igazából erre volt jó alkalom.
Králl Csaba | 08. 04. 6.

 

Hihetetlen, de tény: dugig volt a MU Színház papírlampionos előtere a rendezvénysorozat zárónapján, aminek igen profán a magyarázata. Egy tekintélyes létszámú, csivitelő lánycsapat, a Budapest Tánciskola növendékei kifejezetten Bakó Tamás Szerenádjáért jöttek. Az Artus frontembere által koreografált darabban a Tánciskola növendékei léptek fel – hét fiatal srác. Már csak a túlfűtött várakozás miatt is e bájosan naiv rutinmunka vitte a prímet ezen az estén (negligálva azt az amúgy logikusan felteendő kérdést, hogy Bakó darabja idevaló volt-e egyáltalán). A szervezés szeszélye folytán Ladjánszki Mártának a „bemelegítés”, Szabó Rékának a „levezetés” jutott, függetlenül attól, hogy ki milyen stílust és értéket képvisel. Meg kell hagyni, nem voltak könnyű helyzetben: tudomásul kellett venniük, hogy a publikum többsége számára még nem ők (Ladjánszki) vagy már nem ők (Szabó) az érdekesek. Az eltérő hangulatú, fajsúlyú és technikájú előadások különös keveréket alkottak az L1 Fesztivál utolsó napján.

Kezdjük a közepén: Bakó Tamás „vizsgaelőadásként” már bizonyított produkcióját először tavaly a Budapest Tánciskola rendes évi bemutatkozásakor láttam a Trafóban. Abban az izgatott, iskolás közegben, ahol a szülőktől, rokonoktól kezdve a portás bácsiig mindenki drukker – tényleg üdítően hatott. Egyáltalán nem mellékesen pedig tanítványbarát ellenpontja volt Hód Adrienn affektáló és Vass Imre „halálosan komoly” (dance macabre) koreográfiájának. A MU-ban összébb kellett húznia magát, emiatt kicsit át is szerkesztődött, s bár a koreográfus a lehető legfrappánsabban átmentette korábbi ötleteit, néhány jelenet kétségkívül megsínylette a változást. Azt azonban így sem tudta feledtetni, hogy Bakó nagyon ért kamaszkorú növendékeinek nyelvén: olyan személyre és testre szabott, vállaltan szentimentális miniszólókból álló mozgásfüzért készített a számukra, amely érzelmileg is telibe találta őket. A hét fiú egymást szinte túllicitálva lubickolt a szerepében. Mégsem könnyű értékelni a darabot. Hiszen igencsak elszoktunk már a megunhatatlan, ám ezerszeresen lenyúzott téma – mint a szerelem – kissé színpadias, heves érzelmű ábrázolásától, még ha a belefecskendezett nagy adag eredeti poén és keserédes irónia árnyalja is valamelyest a képet. Minden fiú más-más karaktert húz magára, és egy pillanatig sem lennék meglepve, ha ez az életben is illene rájuk. Van köztük félénken befelé forduló, macsósan hódító, szentimentálisan repkedő, vagányan áldozatkész és mindenre elszánt – ahány fiú, annyi szokás, stílus, öltözet, mobil-csengőhang, lábméret és szívzörej, de nem is ez a fontos, hanem hogy a szerelem hullámvasútján föl-le bukdácsolva is csapatot alkotnak, összetartanak, örömük és bánatuk közös – ahogy a zsebkendőjük is az.

 

Bakó Tamás: Szerenád - Fotó: Sulyok László

 

Ladjánszki Márta minden alkalommal bizonyságot tesz arról, hogy az egyik legkiismerhetetlenebb hazai koreográfus-egyéniség. Nem lehet rá felkészülni, és nem lehet rá címkét aggatni sem. A recenzensek átka. Ugyanakkor nem sztár, nincsenek sikerdarabjai, csendben, szinte megszállottként, a háttérbe húzódva dolgozik – annak, aki látni akarja a munkáit, általában ki kell kutyagolni érte a Bakelitbe. S bár koreográfiái többnyire vázlatosak, színvonaluk egyenetlen, és azt az érzetet erősítik, mintha csak tanulmányok lennének egy talán soha el nem készülő „nagy” műhöz – Ladjánszki mégis kihagyhatatlan, megkerülhetetlen alkotó, aki rendületlenül új formák után kutat, és akinek majd’ minden bemutatója szellemi kihívással jár. Mintha személyiségjegyéhez tartozna ez a tapasztalatról tapasztalatra lépegető töredékes építkezés a testről, a testiségről, az intimitásról és érzékiségről. S ahogy halad előre sajátos testlaboratóriumi kísérleteivel önmaga felfedezésében, úgy haladunk mi is vele együtt: részekből, skiccekből, karcolatokból összerakva magunknak e zavarba ejtő és néha provokatív testtapasztalatot.

A Sisterhood (Testvériség) című duóban Ladjánszki egy kapcsolati viszonyon keresztül ellenható műformák, a teatralitás és az absztrakció ütköztetésével kacérkodik. A darabnak – amely díjazott volt a prágai Jarmila Jerabkova (2006) és a belgrádi Koreográfiai Miniatúrák (2007) versenyen – a színlap szerint két változata van: az egyikben két nő, a másikban egy nő és egy férfi szerepel. Noha csak az első verziót láttam, felteszem, hogy két különböző nemű előadó esetén erőteljesen átértelmeződik ugyanaz a koreográfia, és már nem is annyira a testvériség lesz benne a domináns.

A két előadó, Lakat Andrea és Ladjánszki jelenlétét előbb érzékeljük füllel, mint szemmel: a sötétben kutyamódra ugató, nyüszítő táncosok a fény lassú feljövetelekor kezdenek a földön kúszva egymás felé közelíteni. A magány, az otthontalanság szinte centiméterről centiméterre sodorja őket egymás oltalmába. Az egymás felé nyújtózó nyakak, fejek, csupasz felsőtestek egyszer csak összeérintődnek, egymáshoz simulnak. A fényváltást követően viszont már testüket befedő, szocializált emberlények elfogadás-gyakorlatát látjuk: és ha a darab eleje formailag stilizált, hangban pedig realista volt, akkor most némileg érzelgőssé válik. A harmadik harmad – részint – dinamikus mozgásképe meglehetősen borúlátó véget sejtet. Az egyik figura szegregálódik és bezárul, míg a másik „tombolni” kezd: Ladjánszki tétován megindul a színtér hátfalától kolomppal a kézben, rázza, csapkodja a levegőben, miközben stílust, energiát ad a hangoknak. Egyre dühödtebben közeledik túloldalon megbújó társa felé. Súlyos, elemelt vég ez, mégsem mehetünk el szótlanul amellett, hogy összességében bántó a sokféle nyelvezet okozta tarkaság, amely a látványvilág mellett végső soron az olvasatot is hektikussá teszi.

 

Ladjánszki Márta: Sisterhood - Fotó: Sulyok László

 

Szabó Réka más tájakon barangol. Szász Dániellel táncolt improvizatív kettősének erőssége – a már saját stílusjegyeként üdvözölt – kreatív játékosság. Mindez azonban inkább a körítésre igaz, mintsem magára a táncra. A Millenáris Park Action programsorozatában 2006 nyarán már bemutatott 1:1 című duó, amit a színlap jópofán „bizonytalan kimenetelű mérkőzésnek” titulál, talán épp az előbb említett kettősség miatt szerfölött tanulságos is. Jól modellálja ugyanis azt a helyzetet, amikor egy alkotó, aki pályáját koreográfusként kezdte, ám főleg színházi jellegű munkákkal ért el szakmai sikereket – nem a test, hanem a színház felől közelít a tánchoz, ha koreografál. Szabót sem most, sem a legutóbbi munkája (Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok) során, amikor pedig kifejezetten táncos darabot készített, elsősorban nem a test kifejezőereje, a mozgásnyelv autentikussága, és vele közölhető tartalom izgatja-izgatta, hanem a táncot magába fogadó közeg megteremtése, a darab vizuális nyelve, és az az apropó, ötlet, geg, dramaturgiai szál, amire az egész előadás felfűzhető. Ezt látva a színháziak feltehetőleg elégedetten dőlnek hátra, míg a táncrajongók valószínűleg fészkelődnek a helyükön.

Az improvizáció elő- és utójátéka sportos keretet ad a táncosok barátságos mérkőzésének: WC-papír csíkkal két részre osztott játéktér, a szólógitárján élőben játszó Kelner Krisztián mint bíró, aki pénzfeldobással dönti el kinek melyik térfél jut, majd a végén bizonytalan ölelkezés és mezcsere, akár egy sportmérkőzésen. A táncban ez a fajta ötletesség már csak szórványosan van jelen. Az improvizatív játékból nem alakul ki igazi, egymással feleselő, egymásra reflektáló, mozdulati szinten megvívott színvonalas meccs. Szász Dániel szuggesztívabb, kiforrottabb játékát szívesen elnézem, Szabó Réka serény akarását már kevésbé.

Úgyhogy mégsem döntetlen a végeredmény.

 

 

Sisterhood

 

Kosztüm: Pillangó

Fény: Bánki Gabi, Thomas Moravek (CZ)

Zene: Jan Hanus (CZ)

Koreográfus: Ladjánszki Márta

Előadók: Lakat Andrea, Ladjánszki Márta

 

Szerenád

 

Zenei szerkesztő: Málits Attila Ferenc

Koreográfus: Bakó Tamás

Előadók: Cserepes Gyula, Kelemen Krisztián, Mádi László, Mikó Dávid, Molnár Zoltán, Négyesy Attila, Varga Péter

 

 

1:1

 

Előadók: Szabó Réka, Szász Dániel

Zenész: Kelner Krisztián