Feltárulkozó testek

SzólóDuó Fesztivál 2008

Új fejezetet nyitott élettörténetében az idén kilencedik évébe lépő SzólóDuó Fesztivál. Strukturáltabbnak, vagyis hivatalosabbnak tűnt ugyanis minden eddiginél. A tavalyi, szűk körben zajló megnyitót a szervezők barátságos hangulatú szakmai estre cserélték, ahol olyan táncosnők (Réti Anna, Nagy Andrea, Gold Bea, Anna Piotrowska) vendégjátékát láthattuk, akiknek pályája során fontos szerepet töltött be a fesztivál.
Barta Edit | 08. 02. 4.

Ezzel a gesztussal a táncesemény saját történelmére is reflektált. „Az együttgondolkodás és nem a verseny, az elhivatottság és nem a hivatalosság fontos számunkra. Többre értékeljük a művészi élményt, mint ha csupán technikailag hibátlan egy produkció. Az eredetiség és a frissesség elkötelezett hívei vagyunk”. E szempontok szerint formálja a kezdetektől fogva a fesztivál arculatát az Orkesztika Alapítvány és a nemzetközi szakemberekből álló zsűritagok. (Idén a svéd Bengt Andersson, Fenyves Márk, Lőrinc Katalin, a cseh Marta Trpisovska és az angol Tamara McLorg alkotta a zsűrit.)

A 2005 óta nemzetközivé bővült seregszemlének ma Varsóban és Prágában két társrendezvénye is akad, ez az egyik oka annak, hogy a 9. Szóló és 7. Duó Fesztiválon több külföldialkotó vett részt, mint magyar. A fesztivál jellegzetességét éveken keresztül az adta, hogy a koreográfiák előzetes szűrés nélkül kerültek a közönség elé, melynek következtében a versenyprogramban eltérő képességű előadók munkáit láthattuk. Az utóbbi években azonban – részben a külföldi résztvevők miatt – megduplázódott a jelentkezők száma, így tavaly óta a szervezők munkáját egy táncosokból, esztétákból álló előzsűri segíti. Nekik köszönhetjük, hogy a 2008-as fesztiválon látott előadások színvonala magasabb volt a korábbi évekhez képest.

A hetvenöt jelentkező produkcióból harminc került a versenyprogramba – köztük tizenegy magyar –, s bár a fellépők skálája a pályakezdőktől a már (el)ismert alkotókig terjedt, a produkciók színpadképessége egységesebb képet mutatott. Ennek egyik oka, hogy idén több, hasonló képzettségű táncossal találkozhattunk. Mindezek ellenére – vagy épp emiatt? – a versenyprogramban kevesebb egyéni hangvételű koreográfiával, ám annál több, technikailag korrekten kivitelezett alkotással találkozhattunk.

 

Fotó: Sulyok László

 

Akik frissességet és eredetiséget hoztak a fesztivál és a kortárs tánc iránt érdeklődők életébe, azok neve mind szerepel a zsűrizettek listáján. A díjazottak gálaestje közvetlenül a versenyprogram után, január 15-én volt látható a Millenáris Teátrumban. Jó hatással volt a helyszínváltás a díjazott munkákra, a Millenáris hatalmas terében igazi előadásokká váltak a MU Színházban főként munkabemutatónak tűnő alkotások. Ez leginkább az egyik különdíjas, Kateřina Korbova Szétválasztani című szólókoreográfiájában mutatkozott meg. Korbova előadása élő példája volt annak, hogy mekkora hatása van az előadó koncentrált jelenlétének egy koreográfia sikerességében, a kifejezni kívánt érzelmek közvetítésében. Amitől az előadóművészetté válik. A cseh lány vasárnap este kénytelen volt háromszor nekifutni szólójának, miután több alkalommal is rossz zenét indítottak el a darabjához; az általa készített koreográfiát végigtáncolta, de előadása nem volt több puszta mozdulatok láncolatánál. Vasárnap és két nappal később, kedden ugyanazt a formát láttuk, de közel sem ugyanazzal a tartalommal; a lány teste zsinórként húzta magával s vezette végig figyelmemet a fénysávban, amire korábban képtelen volt. A lánynak a buddhista templomok gongjának ütemére végzett lassú mozgásában zene és tánc nem szétvált, hanem szorosan összefüggött egymással. Hatalmas fekete szoknyájának redőiben mintha tudás és szakralitás rejtőzött volna. Korbova az Orkesztika Alapítvány különdíjában részesült – a fesztivál „mozdulatművészethez legközelebb álló” produkciójaként.

A legjobb szólótánc díját idén a japán Chikako Kaido Táncszólója nyerte, a tajvani Tsai-chin Yu előadásában. A kevés mozdulatból építkező koreográfia eseményei leginkább az előadó belső világában játszódnak, ezért bemutatása hatalmas fegyelmezettséget igényelt előadójától. Ugyanis a darab első perceiben látszólag semmi nem történik. A földön egy félmeztelenül ülő testet látunk, akiről még azt sem tudjuk eldönteni, melyik nemhez tartozhat. Meztelen felsőtestét teljesen elfedi hosszú haja. Derekán szoknyára emlékeztető fekete ruhadarab, mely végeérhetetlen hosszúságban és formában tekeredik lábai körül. Percek telnek így, a mozdulatlanságban. A táncos első, görcsös mozdulatait kezeivel végzi, mintha a levegőt akarná ujjaival felfejteni és széjjelhasítani. A színpadon (és a nézőtéren) vibráló feszültséget csak tovább növeli, ahogy a földön elterül, s lábfejét íjként megfeszítve vágja a talajba. Csak akkor pillanthatjuk meg gyereklány felsőtestét, amikor felemelkedik, s széttárt karokkal hirtelen szembefordul velünk. Teljes erőből vágja kezét combjába. Hosszú haja úgy csapódik selyemszerű szoknyáján, mintha szamurájkard pengéje hasítaná a levegőt. Többször, egymás után, katatón módon végzi újra és újra ezt a mozdulatot, míg össze nem rogy. Harakirit, magányos rítust láthatunk, vetkőzést és lelki mezítelenséget.

Legbensőbb félelmeink és ösztöneink feltárulkozása Claudio Stellato 240d című koreográfiája. A belga táncos a tökéletesen félelmetest inszcenálja a Colectivo Fantasma alkotócsoport koreográfiájában. Stellato mozgása egyszerre nyers és kifinomult, pantomimelemekkel gazdagított, rángatózó, olykor öklendező mozgásvilága azonnal eszembe juttatta Fehér Ferenc előadásait. A darab egyharmadáig Stellato nem mozdul ki a köréje szerveződő fénykörből. Kézfejével finom, simogató mozgást végez, de mozdulatai folyamatosan felsőtestének rángatózásában végződnek. Külön életet él az alsó- és felsőteste, marionettbábuként, egy láthatatlan zsinóron keresztül mozgatja lábát kezeivel. Akkor kezdődik a valódi dráma, amikor kimozdul ebből a világból. Pofonokat oszt magának, gumibábuként a földre veti magát, s mindezt úgy teszi, mintha nem ő mozdulna, hanem őt irányítaná valaki. Őrült vigyorba torkolló clown, Yorick koponyája ő. „A 240d egy párbeszéd egy idegennel. Egy lehetetlen beszélgetés egy idegennel, aki nem létezik, mégis mindenhol ott van” – olvashatjuk az alkotók sorait. Stellato őszinte és magávalragadó játékával a közönség díját vihette haza.

 

Fotó: Sulyok László



A tavalyi szólónyertes, Bruno Isakovic idei koreográfiája, a Gondolatok kertje…tél szimbolikus darab. Egy fényforrás áll mindvégig a táncos mozgásának origójában. Isakovic teljes világosságban érkezik a színpadra, meztelen felsőtestét hosszú, szürke ballonkabát takarja. Új időszámítás kezdődik, amikor a nézőtéri fények eltűnnek, s Isakovic felkapcsolja a színpadra belógó csupasz villanykörtét. Fényimádóként tekergőzik körülötte, de nem érinti meg azt, beszívja és kifújja a belőle kapott energiát. Amikor hirtelen mozdulattal leszakítja a zsinórral együtt, mezítelen háta és mellkasa mögé rejti előlünk a világosságot, mintha hatalmas titok hordozója lenne ezután. Táncot lejt vele, később az első sor elé lép, magányosan járja táncát. Az előadás utolsó perceiben még egyszer megragadja a fényt, elénk lép, s megvilágítja vele az arcát. A szinte végig néma csendben játszódó, lírai előadás azonban képtelen volt megszólalni számomra.

Az előző évekhez képest idén kevesebb magyar került be versenyprogramba, több visszatérő alkotóval is találkozhattunk. Buday Melindát, a tavalyi duó-díjazottat idén egy szólókoreográfiában láthattuk viszont. Előadását nemcsak a zsűri, hanem a Független Színházak Szövetsége is díjban részesítette, így az alkotó fellépési lehetőséget kapott a májusi III. Monotánc Fesztiválon. A Déli Álom hatalmas szenvedélyekkel sújtott alkotás, melyet a táncosnő mozdulatainak szépsége és a tánc iránti odaadása tett emlékezetessé, s nem ötletgazdagsága. Haraszti Adrienn neve idén kétszer is felcsendült a fesztivált látogatók számára. (Haraszti 2004-ben az Orkesztika Alapítvány különdíjában részesült, s azóta szinte állandó résztvevője a fesztiválnak.) Első este az Élet a tojáshéjon kívül című szólóját láthattuk, utolsó nap pedig Csere Zoltánnal közösen előadott, „Kijárat” című duókoreográfiáját. Mindkét alkotása érzelmektől vibráló, lírai, ugyanakkor dinamikus darab. Utóbbi zsűri- és közönségdíjban is részesült; ez ösztönözheti Harasztit egy markánsabb alkotói világ létrehozására – az „útonlevésre” előadásainak címe is utal –, ugyanis jelenlegi munkái főleg artisztikusságukkal teszik érdekessé darabjait.

Címéhez méltóan borongós koreográfia „A monológ szomorú vallomás, de szavak nélkül még szomorúbb”. Egy kapcsolat végnapjaiba pillanthatunk pár perc erejéig a két cseh lány előadásában. A David Lynch-filmeket megidéző kísérőzene tovább mélyíti lassú – egy-egy mozdulatot ismétlő – táncuk nyomasztó hangulatát. Az alapvető párkapcsolati szituációt feldolgozó szinkrontáncuk mindig ugyanoda tér vissza: az elhagyó kimozdul a közös mozdulatból, mire a másik megpróbálja visszarántani. Minden igyekezete ellenére társa önálló mozdulatvilágot kezd élni, végül beletörődve sorsába, egykori társát némán és mozdulatlanul figyeli.

Pawel Malicki koreográfiája eredetiséget, érzékenységet és strukturált kifinomultságot hozott magával a színpadra. A 46 frissessége és újszerűsége elsősorban az előadás váltott dinamikájú, akrobatikus elemeket magába olvasztó mozdulatrendszeréből fakadt, amely mindvégig ellenpontozta a darabot kísérő klasszikus, majd elektronikus zenét. A három, zeneileg is elkülönülő részre bontott koreográfia három egymástól eltérő táncnyelvet szólaltat meg. Minimálmozgásból építkező szinkrontáncuk az utolsó részben a lassú, apró emelésektől válik igazán széppé. Lassú, fegyelmezett táncuk az egymásra való odafigyeléstől telített. Ezzel az előadással Malicki, a darab táncos-koreográfusa és partnere, Agnieszka Muczyn méltó módon a legjobb duóprodukcióját nyerte el az idei fesztiválon.

De nemcsak a díjazottak között találkozhattunk különleges, egyedi világot létrehozó produkcióval. Furcsa játékot űzött velünk Erdős Zsuzsanna Moksha című duókoreográfiája, amit az alkotó Balogh Jankával közösen adott elő. A moksha szanszkrit szó, melynek jelentése fölszabadulás, fölszabadítás. A darab mindvégig a „játékos komolyság” határán lebeg, amit a lányok öltözéke is szimbolizál; magasan zárt nyakú ruhájukat a derekukon vastag öv köti át, azonban effajta bezártságukat felszámolja a kontyukban rögzített, felfújt lufi, ami pajkosan lengedezik mindvégig a lányok feje fölött, még a kevésbé dinamikus pillanatokban is. Az ötlet a későbbiekben, egy hosszabb lélegzetvételű előadásban koncepcióvá válhat még az alkotó számára. Irodai eszközök hangjára készített elektroakusztikájú szvit kíséri a táncosokat a Lego című előadásban. A színes, játékos ruhába öltözött Richlyné Bulkai Gyöngyvér és Christoph Falschlunger egymástól különálló, játékos mozgásszekvenciákat végeznek, előadásukból igazi „örömzenélés” árad. Martina Morasso darabja, A homár lenyűgöz első perceiben. A táncosnő egy hosszú, aranyszínű hálóba bújik, s ezen keresztül figyelhetjük mozgását. Az anyaggal való játékával szép pillanatokat varázsol elénk, ám amikor elhagyja védőburkát az előadó, a darab elveszti kezdeti báját.

 

Fotó: Sulyok László



Több, performansz jellegű koreográfia is indult a 2008-as versenyprogramban, melyek üde színfoltként hatottak a fesztivál lírai palettáján. Az olasz performer, Helen Cerina előadása a H.amisság / Ö.npusztítás / M.élypont archaizáló jelleggel a hatvanas évek body-art művészetét idézte fel, de Gina Page performanszainak öncsonkító tragikussága helyett humort és iróniát teremtett leginkább. A lakhelyéül, testéül szolgáló kartondoboz – amibe Cerina az előadás első percében félmeztelenre vetkőzve bújik bele – olykor vetődő, olykor botladozó dobozember. Önpusztításának mélypontját a doboz sínyli meg, a darab végén az előadó két lábbal ugrál rajta, s teszi a MU Színház padlójával egyenlővé. Akárcsak Karthágót a harmadik pun háborúban a rómaiak.

A versenyprogram harmadik napján két, verbális eszközöket is alkalmazó szólót is láthattunk. Az amerikai koreográfus Lindsey Drury darabját, az Ez egy férfit – címével ellentétben – egy vaskoslábú nő, az osztrák Janina Sollmann adta elő. Sollmann testszínű ruhájának mellkasán filctollal festett mellszőrzet göndörödik. A nő mindvégig azt játssza, hogy ő férfi, sztereotip viselkedési módokat tipizál és figuráz ki. Egy kívülről érkező hang dirigál neki, s ő gépiesen végzi az utasításokat. Kis idő múlva azonban a parancsok összekeverednek benne, s mindennek az ellenkezőjét hajtja végre. A darab a mozgás és verbalitás viszonyában rejlő humorra épít, de nem több egy félbemaradt mondatnál. Katarzyna Sitarz No. 1-es tanulmányának hőse, Kristan Refslund szó szerint saját testrészeivel kerül bajba. A szinte teljes sötététségben előadott szólója után a közönség első sora elé lép, hogy bemutassa testrészeit, melyek segítségével a korábbi produkciót létrehozta; de prezentációja kudarcba fullad, folyamatosan összekeveri testrészeit. Kíváncsi lennék, hogy nézne ki az általa elmondott figura, ha papírra lenne rajzolva. A darabot leginkább a dán fiú színészi játéka tette emlékezetessé számomra.

„Az ember nem a szavaival s az agyával próbálgatja, hogy valakihez mennyire kerüljön közel, hanem csakis a teste mozdulataival: Önmaga és a másik majd’ minden porcikájának majd’ minden kérdése és válasza révén.” – írja Závada Pál a Jadviga párnájában. E kérdésekre kaphattunk eltérő válaszokat az indulóktól a 2008-as SzólóDuó Fesztivál ideje alatt.

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK