Múltidéző nemkeresés

Juhász Zsolt: Metszetek - Duna Táncműhely

Hiába tűnik kiismerhetetlennek a másik nem, saját nemünk még ennél is titokzatosabb - vonom le a következtetést a Duna Táncműhely legújabb darabjának premierje után. A Metszetek Juhász Zsolt korábbi darabjának, az örök nőiességet bemutató Fosszíliáknak a párja. De míg ez utóbbiban Juhász képes a múltba kalauzolni és egy hermetikusan zárt, szép világot alkotni, addig a Metszetekben a férfiak „eredendő, titokzatos férfiasságát" metszően élettelenül inszcenálja.
Barta Edit | 08. 12. 12.

Nehéz nem origónak tekinteni a Fosszíliákat: a darab négy táncosnőjének kecses, mégis tekintélyparancsoló karmozdulatai, szoknyájuk lágy ringatózása, s a fémesen hullámzó tükörfólia csillámló fényei sejtelmes álomvilágot teremtenek, a görög eklogák idilli világát idézik meg. Ebbe robban be a férfi vad és szenvedélyes táncával, s a harmónia fokozatosan diszharmóniává alakul át.

Míg a nők a Fosszíliákban mindvégig egyszerre vannak jelen a színpadon, s egyként hordozzák magukban a nőiességet, a Metszetekben a férfiak csak a darab kezdetén szerepelnek együtt, amikor elsötétül a színpad és a mennyezetről lelógó, hálószerű függöny mögötti fénykörben négy férfi sötét alakja rajzolódik ki. Mozdulataik ismerősek, ahogy karjaikat a magasba emelve a lassú ringatózásból elmozdulnak, olykor belemerevednek egy-egy pozícióba és saját mozdulataikhoz térnek vissza. Csak a darab utolsó másodpercében látjuk őket ismét együtt, a közbülső három metszetben a négy férfi három eltérő férfi-szerepet mutat be.

Az első metszetben a mindent legyőzni képes erő, merészség és bátorság megtestesítőjeként Vámos László szólóját látjuk. Ez a darab egyetlen, őszintének ható és vad megnyilatkozása, mellyel Vámos képes megidézi Juhász saját szólóit a Fosszíliákból. A következő két metszet egy-egy duett, melyben a férfi a szerelemtől ittasult gyengédség és önmarcangolás állapotában jelenik meg.

 

metszetek-fel

Fotó: Dusa Gábor

 

A sejtelmes és szenvedély kezdet után azonban a koreográfia lassúvá és vontatottá válik, a táncosok színpadi jelenlétére rányomja bélyegét a feladat teljesítése, mozdulataikon a folyamatosan koncentráció okozta feszültség tükröződik, mozgásukban nincs elég erő és dinamizmus. Persze akad egy-két szép mozdulat Soós András és Bednai Nikolett duettjében, amire az ember felkapja a fejét. Mintha túlságosan vissza lennének fogva a táncosok, de ebből az elfojtásból nem feszültség, hanem erőtlenség keletkezik. És vannak más, a táncosok munkájától független - de azt mégis befolyásoló -, zavaró tényezők is: az előadás alatt mindvégig túl hangos a zene, nemcsak hangerejében, hanem hanganyagában is, ami elnyomja a koreográfiát.

Más szerepet tölt be a két darabban a másik nem jelenléte: a Fosszíliákban a férfihoz (Juhász Zsolt) markáns színpadi jelenlét társul, meghatározza a nők hozzá való viszonyát, a Metszetekben a nő (Bednai Nikolett) csak mellékszereplő, „oldalborda" az öninterpretáció második fázisában. Igaz, a férfit egyetlen alkalommal - a darab második metszetében - látjuk kiegyensúlyozottnak: a nővel való közös táncában. (Kérdés, hogy miért pont ebben a sorrendben? Ugyanis a hármas szerkezetű daraboknál óhatatlanul fennáll a veszély, hogy a néző a darabot a tézis-antitézis-szintézis fejlődési íven keresztül értelmezze.)

Noha a Metszetek színpadi látványában - az előadással szinkrón vetítés vagy az egyszerű jelmezek használatában -, és a táncosok mozdulatvilágában találunk konkrét utalásokat Juhász korábbi darabjára, a darab megítélését kifejezetten hátráltatja annak ismerete, csökkenti a Metszetek értékét. Félreértés ne essék: nem a Fosszíliákhoz való hasonlóságot kérem számon a darabon, hanem az őszinte és elementáris megnyilatkozást hiányolom, amely a Fosszíliákat oly emlékezetessé tette.

„Az, amit a tánc megidéz majd, a mélyből a felszínre hoz, három metszet az elmúlt, ősi időkből." - olvassuk a színlapon. A darab kezdetén egy zsúfolt, mai nagyváros útkereszteződéséről látunk képeket, de a múlt és jelen közötti távolság - és ellentét - mint probléma az előadás mozdulatvilágában nem jelenik meg.  Pedig értem a rendezői szándékot, sőt, egyet is értek vele, de a probléma megfogalmazása nem elég árnyalt, túl transzparens az előadás egésze.

 

Juhász Zsolt: Metszetek

 

Jelmez: Túri Erzsébet

Látvány: Lendvai Károly

Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt

 

Előadók: Vámos László, Bednai Nikolett, Soós András, Antonopoulos Georgios, Charitonidis Chariton 

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Refektórium

Bemutató: 2008. november 25.

 

Az előadásról olvasható másfajta megközelítés is az interneten:

 Halász Tamás: Férfitérfél