Rizsporos bacchanália

Nagy Zoltán: Hebrus - Phobos Táncegyüttes

Nagy Zoltán koreográfiája talán ez egyik leghíresebb, legtöbbet emlegetett halálmítoszt, Orfeusz halálát dolgozza fel: a bacchánsnők széttépik az elvesztett Eurüdikét sirató énekest a Hebrosz folyó partján. A Phobos Táncegyüttes Orfeusz-története - az ókori mitológia vérben és tragédiában tocsogó öléből kiemelve - önmaga paródiájává válva éled újra a rizsporos parókák világában. Ez a kor Monteverdi kora, akinek első operája az 1607-ben írt Orfeo. A helyszín a Hebrus folyó partja, melyet a színpadon egymásba fonódó bambuszágak jelölnek.
Ádám Kata | 09. 01. 4.

Orpheusz megjelenése telitalálat: barokk szupermen ő, narcisztikus beütéssel. Mellvértjén aranyló lant matrica, hátán aranyszövésű palást, fejét fehér csigás paróka borítja. Fehér harisnyás lábán a biztonság kedvéért fehér sportzokni, az összeállítás megkoronázása a nyitott férfiszandál. Pirospozsgásra festett, áhítatos orcákkal tátogja a Monteverdi-opera szövegét, majd megmozdul, de mindig szigorúan civil mozgással lakja be a színpad hátsó fertályát. Arca elé olykor aranyszínű maszkot emel, ilyenkor elhallgat, és előtérbe kerülnek a táncosok.     

Orpheusz áll a darab tengelyében, de az énekes önmagában passzív figura, holott körülötte, érte folyik a nők tánca, egymással való harca. A bacchánsnők először nap és hold szimbólumaival tűnek fel a színpadon. Táncot lejtenek a talapzatán álló éneklő szuperhős mögött. Dionüszosz papnőin is barokk gallérú, arannyal átszőtt öltözet. Jelmezük nem jelzi női mivoltukat, inkább az örök és vad táncot lejtő, gyilkos ösztönű mámor kísérőiként jelennek meg.

 

hebrus-fel2

 

Nagy Zoltán Hebrusának Orpheuszából nem érzékeljük az istenektől származó hősszerelmes férfit. A szerelméért mindent feláldozó, még az Alvilágba is lemerészkedő héroszt, aki énekével magát Hadészt is megszelídítette, és így visszanyerte a halott Eurüdikét. Helyette a színpadon megelevenedik a modern kor egyik legaktuálisabb problémája, a férfi és nő egymáshoz való viszonya. Mitől és mennyire férfi a férfi, mitől és mennyire nő a nő? Karinthy azt mondja, egy üres szobában ülő férfi éppen annyira férfi, amennyire nő az, aki belép a szobába. De mi van akkor, ha a szobába éppen egy férfiasságát kereső nő lép be, vagy a bent lévő férfi ültében is feminin vonásait keresi? És mi a helyzet, ha a nő kiment a szobából, és nem is jön be többé? A nemi szerepek egymást alakítják, ha az egyik változik, az kikerülhetetlenül együtt jár a másik valamiféle változásával. A darab háromszereplős, ez a legkisebb egyszersmind legkoncentráltabb közege a jelenség bemutatásának. A feminin vonásaival küzdő férfi egyszerű jelenléte pozicionálja és definiálja a két nő hozzá és egymáshoz való viszonyát.

A bacchánsnők táncában Illés Zsuzsa és Sebestyén Tímea végig szoros szimbiózisban mozog. Összetartozásuk eleinte sokkal erősebb, mint a férfi iránti vágyuk, mely elválasztja őket. Önmagukban, lényegükben sokkal inkább egyek, vágyuk mégis egymás ellen fordítja őket. Az egymást követni tudó, egyszerre mozduló testek mozgásának ritmusa először csak megváltozik, elcsúszik egymáshoz képest. Így egyre inkább fogy az erejük, ahogy a másikkal való szövetségből egyre inkább kiszakítja őket a férfi iránti vágyuk. Az egyik legmarkánsabb mozdulatsorban az egyik papnő a másik mozgását a hajánál fogva irányítja, megszerezve felette a hatalmat, birtokolva a másik erejét. Egy másik jelentben az egyik táncos lépked, míg a másik minden lépése előtt annak talpa alá csúsztatja nyitott tenyerét. Megkezdődött a rivalizálás, a hatalmi harc. A küzdelem komoly, ebben csak akkor bizonytalanodunk el, amikor a küzdelem tétjére, a háttérben libbenő aranypalástra, az őzgida módjára ugrándozó férfira (Lipka Péter) vetül pillantásunk.

 

hebrus-fel3

 

Végül a zene folytatódik, de Orpheus már a földön hever, nem tátogja tovább az opera szövegét. Az egyik bacchánsnő kezében agancs tűnik fel: Bacchus szarvai. Az agancsokkal magáévá teszi a másik papnőt, majd a szarvakat Orpheusz összezárt lábai közé csúsztatva ugyan fallosszal ruházzák fel a férfit, aki ettől a kényszeredett helyzettől gnóm mozgásba kezd. Lekerül róla palást, paróka, majd minden kellékétől megfosztva négykézlábra kényszerül, igába hajtott hátán egy papnő lovagol. Orpheusznak vége, a bacchánsnők egymással ölelkezve folytatják táncukat. Végül az eddig talapzatként funkcionáló piros doboz sarkaiba szúrják a szarvakat, melyek így kaput formáznak, és az arany homlokszalaggal körbevéve Dionüszosz isten tiszteletére megalkotják a mitológiai tér szimbolikus mását az Alvilág kapuival és a Hebrosz folyóval.

Nagy Zoltán előadása kifinomultan kezeli a görög mitológia szimbólumrendszerét, és nem felejti el alaposan kidolgozni az antik görög kor mai vetületét, a felvetett kérdések aktualizálását. Nehéz és felelősségteljes dolog olyan nagy múltú művekhez és történetekhez nyúlni, amelyek egyszerre képesek megalapozni, de akár elnyomni vagy elpusztítani is az újraértelmezésre való törekvést. A Hebrus megtalálta azt az érzékeny arányt, mely izgalmassá teszi az ókori történet felkutatását, ezért cserébe a színpadon zajló táncelőadásban új interpretációs lehetőségeket nyújt egy mítosznak.       

 

Nagy Zoltán: Hebrus

Phobos Táncegyüttes

 

Zene: Monteverdi, Lionel Marchetti 

Koreográfus: Nagy Zoltán

Előadók: Illés Zsuzsa, Sebestyén Tímea, Lipka Péter

Helyszín: Artus Stúdió