Adás

2-1 / 16 milliméter - Andaxínház

Magam sem mondhatok mást, mint amit az eddigi recenziók is megfogalmaztak: az Andaxínház 2-1 / 16 milliméter című előadása csupa közhelyből építkezik, mind a látvány, mind a történet, a zene, mind a gesztusok szintjén, homokszemnyi meglepetések kerülnek csak a bejáratott gépezetbe. Ám mégis egy érzékeny, érthető és átérezhető, komplett produkció születik a MU Színház sötét terében. A röpke, kellemesen korrekt este elsősorban kezdő kortárs tánc fogyasztóknak ajánlott.
Fehér Anna | 09. 05. 23.

 Az Andaxínház legtöbb előadásában a szöveg, a gesztus(színház), a képzőművészet, és a tánc műfajait próbálja egyetlen előadásba foglalni, ezúttal azonban az irodalom, a beszéd csak látens módon van jelen a színpadon. A színlapon azonban olvashatjuk Beney Zsuzsa hajdani tüdőgyógyász szakorvos és egyben író, költő és esszéista sorait az „egymásra-találás magányáról", amelyek pontosan leírják az előadásban látható folyamatot: két ember rendkívül bizonytalan közeledéséről és álomszerű (nem mesebeli, hanem az álom megmagyarázhatatlan, létező és nem létező közötti tartományában járó) találkozásáról. Az előadás érdeme, hogy ha valaki nem olvassa a színlapot, az is szinte pontosan azokat a sorokat fogalmazná meg, amiket ott olvashatna. Így szervesül az irodalom egy pontos előadásba. Maga a téma természetesen unalomig ismételt: férfi és nő szürke egymás mellett élése, bizonytalan, egyenlőtlen és teljesen más természetű vonzalma, szeretete egymás iránt. De ha közelebbről megvizsgáljuk, ha izgalmat nem is, szépséget, szomorúságot és reményt találhatunk az előadásban.   

andaxinhaz-2-1-16mm-2

Fotó: Dusa Gábor

A nyitókép éppen apró meglepetést rejt magában. Dékány Edit és Grecsó Zoltán fekszenek egymás mellett a földön, majd mikor a fény kijelöl egy világos négyzetet a táncszőnyegen, felállnak a nézőkkel szemben, markukból homok pereg a lábukra, aztán szétnyitják az ujjaikat, és láthatjuk a homok valójában sötét zakójuk ujjából folyik a földre. Szép képe ez annak, hogyan pereg le lassan az ember élete, homokóra létünk hogyan enyészik porrá. Ezek után megannyi szóló és duó tagolja az előadást. Jól elkülöníthető a két táncos mozgásvilága, mintha mindketten maguknak készítették volna a koreográfiát. Dékány Edit a föld közelében mozog, gyakran összekucorodik, karját, csuklóját és ujjait használja, apróbb mozdulatokkal leírón beszél. Míg Grecsó Zoltánt nézve az embernek kedve támad futni egyet, vagy legalábbis nyújtózni egy jókorát. Láthatóan örömet okoznak számára a széles ívű, gyors, szinte kapkodó mozgássorok, rúgások, pörgések, lendítések. Tánca nyomokban break dance elemeket is tartalmaz. Mozgásuk láthatóan megkülönbözteti egymástól a két embert, de a térben is mintha két térfélen helyezkednének el. Egy-egy nagy fehér fotel előtt táncolnak, máskor pedig magában a fotelben folytatják.  Henye, a képernyőre meredő gesztusok, és a karikírozott torna mozdulatok egyvelegét adják elő a szeren. Valójában azonban négyen táncolnak a térben, mivel a fehér fotelekre eleinte hangyás képernyő vetül, majd roncsolt filmfelület világítja meg a táncosokat a fotelben, mintha maguk is vetített képek lennének, aztán pedig valóban vetített másuk jelenik meg a fotelben kucorogva. Van úgy, hogy saját árnyképükkel táncolnak duóban, vagy végeznek szinkron mozgást a szereplők, máskor pedig az eleven nő, a vetített férfival, vagy az eleven férfi a vetített nővel táncol. A televízió nézés jelképénél keresve sem találni nagyobb közhelyet az egymás mellett élés magányára, de így a vetítés és tánc egybemosásával látványosabbá teszik a jelenséget.

 

andaxinhaz-2-1-16mm-1

Fotó: Dusa Gábor

 

A párhuzamos mozgássorok mellett, egy egymás felé irányuló, egymás útjait keresztező vektor is fellelhető az előadásban, mikor a két eleven alak egymással táncol. Illetve Dékány Edit körültáncolja Grecsó Zoltánt. De itt ne gondoljunk egy „hétfátyoltáncra", ez sokkal inkább, a „hogyan nem tudlak elcsábítani" tánc, amit láthatunk. Grecsó Zoltán csak áll, feladata mégis bonyolult: úgy nézi Dékány Editet, hogy közben rá sem néz, vagy ha mégis ráemeli tekintetét, abból a tökéletes semmitmondás sugárzik. Dékány Edit pedig hozzá sem ér, de ha mégis, szorítása, csókja akkor olyan bizonytalan, mintha az érintés semmisítené meg a másikat, így inkább csak nyakszirtjére lehet a férfinak, vagy könyökével ütné mellkason, homokszemnyi távolságokra súrolja a férfitestet, hogy közelségétől el ne enyésszen. Máskor pedig tehetetlenségében a földön kúszik, a férfi lábát szorítja megalázva. Aztán valamivel odébb széttárt karokkal, arccal a földre borul, egészen úgy, ahogy a katolikus papok szokták, mikor felszentelik őket, teljes alázattal. Ez az alázat viszont már nem a férfinak szól, és mintha ezt ő is megérezné, megmozdul, egy széles láblendítéssel a lányhoz lép arcát a lány kézfejéhez érintené a földön, ám ő egy természetes mozdulattal talpra áll, mintha nem is látta volna a fiú közeledő gesztusát. Mikor véget ért ez a jelenet, elbizonytalanodtam, az az érzésem támadt, hogy még mindig semmilyen kapaszkodót nem kaptam kettőjük viszonyáról. Mozgásuk arra emlékeztetett, mintha ezt a jelent sort oda-vissza pörgethetném egy videón, ahol egyszer a férfi a kezdeményező, majd a sértett fél, akit táncával a lány engesztel, vagy akár fordítva játszva, a lány sokallta a folytonos megalázó, tétlen érdektelenségét a férfinak. A fotelre vetített alig-alig kivehető jel-képek is ezt a folyamatos építkezést, és rombolást jelenítik meg. A lassú víz partot mos, illetve a lassú víz elpárolog kettősségével. Ugyanis, hol tavon ringatózó holdfény, hol cseppkövekről csöpögő víz csepeg a fotelvásznakon.  

Az előadás zenéje a kortárs táncszínpadon elmaradhatatlan nagyszabású búgás, valamint elektronikus kattanások és a keleti zene furmányos hangszereinek sokatmondó találkozás, ám a záróképben egy újabb apró, de tetszetős váratlanság következik. A férfi és a nő miután szétrombolták az egész előadás során fél-fél lábnyomukat őrző homokfoltot a földön, egymás mellé fekszenek, mint a nyitóképen. Csakhogy most lassan araszolni kezdenek egymás felé, végül homokszemnyi távolságra vagy éppen közelségre (2-1 / 16 milliméter) fekszenek egymástól.  Ezt a végső lenyugvó mozgássort az első sorban (eddig nézőtársnak vélt) ismeretlen férfi (valószínűsíthetően Sőrés Zsolt) egy hangfogós trombitán improvizálva kíséri, cseppnyi életet lehelve az eddig közhelyesen elidegenedett közegbe. Egymás mellett az adást bámulva is adhatnak egymásnak valamit az emberek, írná felül a közhelyt az előadás? Vagy a végső képpel egy fájóan csattanós közhelyt ragaszt az eddigiekhez?  A színpad szélére vonul a két táncos, és a félhomályban pőrére vetkőzött Grecsó Zoltánt, egy (a díszletbe nem illő) fémvödörből mosdatni kezdi Dékány Edit, ez az intim gesztus egy álombéli találkozás csupán, míg finoman elhallgat a hangfogós trombita egy hangfogós előadás végén.

 

 

2-1 /16 milliméter

 

Fény: Payer Ferenc

Fotó: Dusa Gábor

Koncepció: Zsalakovics Anikó

Alkotók/ előadók: Dékány Edit, Grecsó Zoltán, Harsay Gábor, Juhász András, Sőrés Zsolt

 

Helyszín: MU Színház

Előadás: 2009. április 28

 

További írások az interneten az előadásról:

Halász Glória: Fotelfal

Kútszegi Csaba: Kortárs tánc a boncasztalon

Lengyel Péter: Homokba süllyedt magányosság

 

 Videóajánló:

2-1 /16 milliméter - Andaxínház