…ne (így) legyen!

Co.ffein Projects – Pinceszínház

A Pinceszínház nézőterén sokan nevetnek. A kereskedelmi balett, úgy tűnik, vicces műfaj. Néha – kínomban – én is mosolygok, ám leginkább kétségbeesett igyekezettel próbálom a félresikerült, erőltetett előadás-szüzséről „leválasztani” a táncosokat, a mozgást, akikre-amire tényleg érdemes odafigyelni.
Juhász Dóra | 08. 01. 28.

Vajon nézőként képesek vagyunk ilyesmire? Lehetséges figyelmen kívül hagyni dübörgő zenét, színészi magánszámokat, teljes szövegkönyveket, előre gyártott figurákat, minden körítést? Sikerülhet kizárólag a mozgásanyagra, a mozdulatok harmóniájára, pontosságára, intenzitására fókuszálni? Ez nehéz feladat, és komoly koncentrációt igényel. De én próbálkozom. Mert az nem lehet, hogy ezekről a fiatal, remek táncosokról a jövőben akár csak egy pillanatra is amatőr, diákszínjátszó-társulatokat idéző jelenetek jussanak eszembe, diszkófénnyel, füstgéppel, esetlen díszletcipeléssel, miközben Szemán Béla hangján üvöltve szól a „Na ki legyeeeen?! Kristóóóf vagy Andráááás? Várjuk az sms-eket, csak most, csak önöknek, csak nekünk, csak itt! Most most most!”

Bizarr a helyzet, hiszen ahhoz kétség sem férhet, hogy a Co.ffein Projects tagjai (Dobi András, Kolozsi Viktória, Baranyai Balázs, Schnentz Johanna és Várnagy Kristóf) nagyszerű táncosok. Jók. Tehetségesek. Mozdulataik, tartásuk, testtudatuk klasszikus balett koreográfiákban és kortárs táncdarabokban csiszolódott pontossá és lenyűgözően működővé. Tudják használni a testüket, a mozdulataikat, még – meglepő módon – a mimikájukat is. Kiválóan. Pontosan ezért nem mindegy az, hogy mire használják. Mert elpocsékolni (őket, magukat, egymást) kár, „rosszra” használni pedig hiba. Nem végzetes, hiszen becsúszhat ilyesmi a fiatalkori útkeresés közepette. Értem én, hogy ott a vágy leválni az addig megismert nyelvekről és színpadi világokról. Megértem, hogy végre önmaguk akarnak lenni, és nem valami megszokottan „klasszikus balettos” vagy jellegzetesen „frenákpálos” – miközben ezek a színpadi nyelvek egyébként is gyönyörűen és már-már ösztönösen tükröződnek, idéződnek meg a mozdulataikban, és ez teljesen rendben van így. Ám egyáltalán nem biztos, hogy önmaguk kifejezésére egy ki- és be- és összevissza-szavazó-showműsor paródiája lenne a legjobb terep. Sőt. Hiszen olyan közhelyes és ráadásul idejétmúlt téma ez. Már a valóságshow-paródiák paródiáit is ezerszer láttuk, ismerünk minden fordulatot, és már nem is kuncogunk, csupán bólogatunk az összes jelzőre a kereskedelmi televíziózás túlkapásai kapcsán: sekélyes, üres, semmitmondó. Igen. De miért születik erre-ebből koreográfia?!

A miértre egy lehetséges válasz lehetne a téma vélt aktualitása, a benne rejlő „lejátszható és eltáncolható” történetszerűség, a kiaknázható humor és irónia. Csakhogy a jelenetek végtelen egyszerűsége (Kristóf és András harca Hankáért, a tavalyi show győzteseinek, Balázsnak és Vikinek „idilljei” otthon és a tengerparton stb.) éles kontrasztban állnak a koreográfiai anyaggal. A bugyuta történet lötyög a feszes, megkomponált mozdulatokon, és az egész produkció groteszk módon kibillen az egyensúlyából. Hiszen a mozdulatok jóval többet tudnak, pontosabban tudnának mondani még egy-egy klisés „szerelmi háromszöges, csalódott alkoholizálós, párkapcsolati krízises” jelenetről is… ha nem nyomná el őket újra meg újra a felszínes körítés, a bulvár-hangnem, a folytonos „megmagyarázhatnék és kommentálhatnék”. Várnagy Kristóf és Dobi András rivalizáló pas de deux-je – koreográfiailag – ugyanis kifejezetten erős jelenet, a Várnagy–Baranyai-féle kocsma-koreográfia is izgalmasan játszik a megtalált és elvesztett egyensúllyal a díszletpult körül, fölött-alatt, magán a díszletpulton. Ez így érthető és élvezhető. Szavak nélkül is – illetve csak szavak nélkül igazán. Ennek a valóságshow-történetnek a történetszerűsége itt voltaképp mindössze arra jó, hogy önálló kis témákra, mikrojelenetekre tagolja a darabot, hogy keretet adjon és valamiféle kiszámítható ívet rajzoljon a koreográfiának. Az aktualitást pedig, azt gondolom, nem a direkt reflexióban és a szájbarágós tanulságokban érdemes keresni, nem feltétlenül a külvilág kézenfekvő kifigurázásában, hanem az átgondolt őszinteségben... egy próbatermi helyzet megmutatásában például, de ne szaladjunk-ábrándozzunk ennyire előre.

 

Forrás: Pinceszínház

 

Mert ha van valami, ami még igazán érdekes és problematikus a koreográfia kapcsán, az a humor, az irónia, a túlzás, a karikatúraszerű ábrázolás, ami önmagában szintén egy lehetséges színpadi út. Lehetne. A darab koreográfusának, Baranyai Balázsnak gumiarcú mimikája, sok tudatosan elrajzolt mozdulata tánc-burleszk pillanatokat teremt, Kolozsi Viktória pedig nagyszerű második szólam ezekben a jelenetekben. Várnagy Kristóf is precíz exhibicionizmussal és eltalált mozdulatokkal alakítja saját – nos, nem túl intellektuális – hős-figuráját. Pedig ez tényleg nem könnyű műfaj. A koreográfiai görbetükör, egy nyelvöltögetős szemtelen mozgás-elvarázsoltkastélyban bonyolult szerkezet. Pontosan ismerni kell minden mozdulat alkímiáját ahhoz, hogy hitelesen és látványosan lehessen kifordítani, szétzilálni, eltorzítani, a végletekig felnagyítani őket. Ez a fajta beszédmód egy koreográfiában általában valamiféle ellenpontot jelent és nem önálló koreográfiai témát, de kísérletképp persze akár egy teljes darabon át is működtethető. Ám azt is érdemes látni, hogy ez egy többfős társulatban nem mindenkinek „stílusa”. Van, akinél ösztönösen játékba hozható ez a nyelv, és van, aki csupán megpróbálja megoldani a kapott feladatot. Így viszont sem a komikum, sem a túlzás nem lesz olyan erős hatás, hogy a koreográfia legdominánsabb motívumává váljon, hogy erre épülhessen az egész. Ha pedig csupán ellenpontoz ez az ironikus-gúnyos játék, akkor szükségszerűen kell valami, amitellenpontoz. Valami komoly. Valami komolyan vett. Valami igazi. Valami, ami más hangvételű, ami több, mint egy groteszk-komikus show-imitáció.

A záró jelenet öt perce szívfájdítóan letisztult, szép és professzionálisan egyszerű. Szép, ahhoz képest, amit addig kellett át- pontosabban túlélnünk. Professzionálisan egyszerű és letisztult az addig burjánzó médiaközhely-giccshez és tömény klisé-sűrűséghez viszonyítva. Szívfájdító, hogy lehetett volna ez jobb. Sokkal jobb. Pontosabban: lehetett volna jó is. Mert a tánc-epilógus – szemben a darab egészével – rendben van. A show utolsó erőltetett pillanatai után hatásszünetnyi csend. Snitt. Majd próbaterem-hangulat. Szórt fény. Benne a táncosok melegítőben, kényelmes tréningruhában. Nyújtanak, lendülnek, mozdulnak, együtt és egymás mellett-mögött. A jól begyakorlott mozdulatok próba-összekapcsolása, nyújtózó-gördülő, lazító, majd ívbe feszülő testek a fal mellett. A koreográfia-készítés lélegző, izgalmas, organikus atmoszférája ez. A Co.ffein Projects feltette a kérdést, hogy mi legyen… hát válaszolok: legközelebb például ebből a próbatermi ihletettségből szülessen a teljes koreográfia. Inkább. Ha lehet. Ugye lehet?