Monológ az értelmezés értelmének lehetőségéről avagy szükségességéről

Haru Spex – Finita la Commedia

A II. Gesztus Fesztiválon, a Finita la Commedia Haru Spex című komponált színházi tettének végén a kezdetkor számlált húsz nézőből talán ha hatan maradtunk. Körülbelül öt perccel azelőtt, hogy ténylegesen véget ért volna, volt egy pillanat, amikor az a furcsa és egyben ijesztő gondolatom támadt, hogy amíg egyetlen ember is ül a nézőtéren, nem fog véget érni, és hogy talán már el is kezdődött a másik teremben a következő darab.
Török Ákos | 08. 01. 3.

Mert hogy itt már minden megvan, ami egyáltalán lehet, minden megtörtént, ami egyáltalán történet. Abban nem tévedtem, hogy minden megvolt, abban igen, hogy már elkezdődött volna Nagy Andrea koreográfiája. Végül az előadók, miközben a díszleteiket bontogatták, az előadóteret tisztogatták, megtapsoltak minket, akik végig bírtuk. És ebben sem azok felé, akik kimentek, sem maguk felé semmiféle iróniát nem éreztem. Pontosan tudták, hogy ami itt történt, az érvényes és értékes, mint ahogy azt is, hogy a befogadói tűrésküszöbön (ami azért a Gesztus Fesztiválon határozottan átlagon felüli) messze túlmerészkedtek.

A SÍN Kulturális Központ mindenféle elektromos kütyükkel, kivetítőberendezésekkel, lámpákkal, asztalokkal és székekkel, kör alakú ugróasztallal és megannyi ismeretlen rendeltetésű tárggyal megrakott tágas játéktere a maga profán átláthatatlanságából eredő idegenszerűségével már az első pillanatban kellemetlenné tette a nézői részvételt. A látványnak egyetlen fix pontjaként az egyik kivetítőn az első pillanattól az utolsóig egy fiatal férfi arcát láthattuk premier plánban. Egy csendes, veszélytelen, intellektuális férfi arcot divatos, megnyerő szemüvegkerettel. A színtéren celebrált és a másik projektoron megjelenő jelenetek néhol utaltak, néhol megismételték, néhol semmiféle könnyen megfejthető kapcsolatban nem voltak egymással. A történetté egyre kevésbé összeállni akaró, egyenként is megfejtendő momentumok lassan görgő, egyre kevésbé felfogható egymásutánjában mind gyakrabban tévedtek a nézőtéri tekintetek a kivetített arcra, Tóth Gergely arcának végtelenített mozgóképére. Ezzel egy időben vált ki ő maga is a színtéri szereplők közül: valami nem egészen világos módon, minden, ami történt, mindenki, aki bármiféle akcióba fogott, elkezdett rá vonatkozni. Világossá vált, hogy ez a világ, amit mutatnak nekünk, amibe mi is belemásztunk, Tóth Gergely … - de még csak nem is Tóth Gergely.

 

Fotó: Papp Gergely

 

A haruspexek olyan jósok, akik madárbélből voltak képesek megmondani a jövőt. A madarak speciális térbeli helyzetükből kifolyóan mindig is az isteni tudás közelségéből rájuk ragadó szellemi ismeretek hordozói voltak. A leölt madarak beleinek összevisszaságából az értők képesek kibetűzni az égi tudás még meleg, madárszartól bűzlő jeleit. Számomra az O. Caruso (Juhász Anikó) által rendezett Haru Spex egy ilyen – kusza szövevényességből kiinduló – jelentéskeresés megmutatása. Annak a kérdésnek a felvetése, hogy vannak-e még egyáltalán jelek? És, ha igen, vannak-e még, akik képesek azokat megfejteni? És főképpen, te képes vagy-e?

Az egyik jelenetben Tóth Gergely egy asztalnál ül, ahol szokásos vasárnap hajnali eklektikus rendezetlenségben sorjáznak borosüvegek, poharak, sörösdobozok, cigarettamaradványok és minden, ami ilyenkor sorjázni szokott. Gergely mindezeket az augurok szakavatott mozdulatinak súlyos komolyságával rendezgeti, vizsgálja. Majd, amikor már-már komolyan vennénk ezt a profán szakralitást, leleplezi, kineveti. Aztán egy ki nem erősített gitárral, O. Caruso biztató szavaira fel-le botorkálva énekelni kezd. Carlos Reygadas Japón című filmjében van egy jelenet, amikor az egyik már-már roncslétbe rogyott, idősebb kőművessegéd énekelni kezd. Nem egyszerűen csúnyán énekel, de még csak azt sem lehet kivenni eleinte, hogy amit csinál, az ének. Inkább hörgés. Rosszul énekelni nem nagy kunszt, de épp annyira rettenetesen, amennyire rettenetes vagy te magad, ennél kevés teljesebb pillanat fér bele egy életbe. Tóth Gergely csak utal egy ilyen teljességre, majd ez is iróniába hajlik. A Haru Spex egy videófelvétellel zárul, ahol csupán Tóth Gergely arca látszik, aki különféle dolgokról beszél legalább húsz percen keresztül. A hangfelvétel magas alapzajszintje miatt nem sok mindent lehet érteni abból, amit mond, csupán egyes szavakat, néhány félmondatot. Ez a beszédfolyam így, ezzel az akusztikai érthetetlenséggel a nézőtéren ülők számára ugyanazt a kétségbeesett és egyre fárasztóbb jelentéskeresést adja feladatul, mint adták korábban az evidensen össze nem tartó jelenetek, jelképes és valóságos színtéri cselekedetek. És mindez ugyanaz, mint magának Tóth Gergelynek a színpadi tette, akit a színtéri dramaturgia különböző valóságos és jelképes keresési helyzeteken keresztül vezet, űz. Ebben a gesztusban, ebben az értelemkereső spirituális akcióban újra meg újra találkozik a nézőtér és a játéktér.

Aztán egyszer csak már nem is érdekel, mit mond. Csak azt nézem, ahogy mondja. Lehet, hogy hülyeségeket mond. Pontosabban, lehet, hogy nem mond számomra semmiféle igazságot, de egy pillanatra sem kétséges, hogy igazul beszél. Tudás helyett valami igazat kapunk. Együttlét helyett ugyanúgy-létet. És ez nagyon-nagyon sok.

A beszélgetés videóképe visszatér a másik kivetítőn látott felvételhez. Körbeér minden. Semmit sem tudtunk meg. Fáradtak vagyunk: gondolkodtunk.

 

Haru spex

Finita la Commedia

 

Rendező: O. Caruso

Alkotó-előadók: Szenteleki Dóra, Lőrinc Lilla, Tóth Gergely, Esek Ildikó, Borsos János, Verebics Ágnes

 

Helyszín: SÍN Kulturális Központ