Energiahadsereg

A kínai TAO táncszínház vendégjátéka a Trafóban

Ideje, hogy újragondoljuk a helyünket a világban... Ezt a közhelyszerű kijelentést egyáltalán nem holmi napi aktualitások hozták ki belőlem, hanem a Tao Dance Theater mint jelenség adott számomra friss tartalmat a gondolatnak.
Lőrinc Katalin | 16. 05. 2.


Annak elolvasása, hogyan nyilatkozik Tao Ye, a saját együttesét 2008 óta vezető kínai koreográfus a New York-i Time Out-nak 2012-ben a szabadságról általánosságban, s az ő (mint Pekingben élő művész) személyes alkotói szabadságáról, csak hab volt a torta tetején, mely torta jelen esetben a társulat előadása volt a Trafóban október közepén.
A Café Budapest keretein belül két estén át játszották a 6, valamint 7 című koreográfiákat (az est gyűjtőcíme így nemes egyszerűséggel: 6 & 7), s e címek – még nemesebb egyszerűséggel – az előadók számát jelzik. Hogy mit is vár általában egy (közép-)európai néző a kínai művészettől, azt saját várakozásaim is tükrözték: egyfelől a távol-keleti filozófia, életszemlélet időtlen, személytelen nyugalmát, másfelől valami színeset, több műfajút, „összművészetit".

Amit láttunk, egyik sem volt. Ami itt elénk állt, ránk parancsolt: vedd észre, Kína nem az a Kína, aminek innen gondoljuk, nem felel meg a prekoncepcióinknak. Embertől és embernek szóló információ ez az előadás, kultúra-független, és olyan hangon szól hozzánk, amit mindenki ért(het). Tao Ye hajszálpontosan tudja, mit akar, és ezt a valamit akár Kínában, akár Svédországban dolgozik éppen, ugyanúgy véghezviszi, s ez nem csupán a nyilatkozata nyomán tudható, hanem az előadás maga szólt erről.

Az első rész hatfős, majd a második részre plusz egy fővel kiegészülő előadói csapata egy dandárhadsereg.

Nehéztüzérségtől utcai harcosig minden, egybegyúrva. Teljesen egyformán hosszú ruhába öltöztetett, csaknem androgün külsejű alakok; először csak hátulról látjuk őket, nem is állapítható meg (amúgy a valóságban vegyes) nemük.
A középtől kicsit balra és hátrébb egy 4-5 méter hosszú diagonális vonalon, nekünk háttal sorjáznak fel ezek a szikár-szép testek, hosszú fekete ruhákban, két kezük csípő magasságban markolja a bővebb szoknyarészt; az egész (több mint fél órás) darab alatt végig ugyanazon a két ponton tartva. A mozgás szinte kizárólag a gerincoszlopra és a fejre korlátozódik, mégis – mivel 360 fokokat jár be itt minden ízület – egy pillanatra sem unalmas vagy egysíkú. Az egyhelyben történő mozgást a puha fények széles pásztázása ellensúlyozza: eleinte a fénynyaláboké a legnagyobb volumenű tánc. Ahogy azonban növekszik – gazdagodik, emelkedik – a zene (Xiao He lenyűgöző erejű alkotása), úgy növekszik a táncmozgás térfogata is. Továbbra is teljesen unisono: a mini-hadsereget egyetlen energiahullám mozgatja. Európában nevelkedett táncosként nézve elképesztő a teljesítmény: tudjuk magunkról, milyen mennyiségű és minőségű mozgásszekvenciát tudnánk hibapont (tévesztés vagy megbillenés, zenei csusszanás) nélkül végrehajtani, nos ennyit biztos, hogy nem...

 A korbácsoló erejű és egyre sűrűsödő mozgássorozatot késéles hirtelenséggel fékezi egy mozdulatlanság, vagyis nem, nem az: elsőre azt hisszük (megkönnyebbülve: na végre, itt fognak kicsit pihenni), de alig látható lassúsággal, a legképtelenebb egyensúlyi helyzetekben halad tovább a törzsük valami szélsőséges helyzetig, csak hogy e kilassított részek se a pihenésről, hanem a maximális koncentráltságról szóljanak...

Arcokat nem is látunk egyáltalán, nemcsak azért, mert a darab túlnyomó részét háttal adják elő, hanem mert a világítás olyan („gegen"-ből, hátulról érkezik), hogy megfordulva sötét árnyékban maradnak az arcok. A különös azonban az, hogy mégsem érzem személytelennek ezt a furcsa hadosztályt. Azok az elképesztő energiák, melyek csak úgy áradnak ezekből a testekből, túllépnek az egyformaságon, s ha hat darab hátat látok ugyanazt az összetett, policentrikus, de mégis hajszálpontosan megrajzolt mozgást végezni, úgy hat ember hátát látom. Máskor, más színházi eseményeken nem egyszer a felénk forduló, mimikázó előadókból nem jön ki annyi emberi, amennyi ezekből a puszta hátgerincekből!
Az is rendkívüli, hogy a lábak elejétől végéig szigorúan „csak" a testsúly alátámasztásaként funkcionálnak, (tehát: semmi lábemelés, bármi motívum a levegőben), s mikor a darab felénél elindul ez a diagonális vonal a térben, a lépések (tehát: az alátámasztás cseréi) centire egyformák, s a táncosok közti távolság mindvégig változatlan.

A szünet után látható 7 mintha inverze lenne az előző műnek: itt mindenki hófehérben van (a műanyag szőnyeget is átfordítják a szünetben feketéről fehérre), nincsenek árnyékok, minden szikrázó márványszerű. Arcokat is látunk, mert velünk szemben kezdenek a táncosok, de ugyanúgy diagonális vonalon, egymástól végig azonos távolságban (nem, inkább: közelségben). A ruha szabása kicsit eltér az előzőtől: szűk csőként simul a testükre nyaktól sarokig, s mivel nincs bősége a szoknyarésznek, nincs tehát mit megmarkolni, a kezek mégis pontosan ugyanazon a két ponton, ahol a szünet előtt a szoknyát tartották, „üresben" odaérnek a csípőcsontokhoz, és mindvégig ugyanazon a ponton tartva maradnak is, függetlenül attól, hányféle irányban csavarodik-tekeredik meg a test mindeközben...

Ez a második mű némileg rövidebb is, de nehogy azt higgye bárki, hogy azért, mert energiával kibírhatatlan lenne számukra még egyszer ugyanaz a mennyiség. Nem, hanem bejön még egy plusz feladat, energetikai próbatétel: a táncosok saját hangjukkal alkotják meg a darab zenei szőnyegét! Mégpedig olyan egybefüggően homogén hangzást bocsát ki a hét táncos (búgás, zümmögés, fújtatás és más hasonló módok által), hogy a levegővételnek egyáltalán semmi jelét nem észleljük több mint húsz percen át!

A világítás és a hang itt is (mint az első darabnál) teljes összhangban áll, minden fényváltást nemcsak mozgás-, de hangváltás is jelez – pengeélességgel. Illetve, nem egymásra reagálnak, nem egymást jelzi ez a három médium, hanem tökéletesen egyenrangúan, egyneműen működik.

Ritkán érzi azt a néző, hogy izgul, kimelegszik, s maga is csaknem belerokkan a látható/hallható teljesítménybe – ez most ilyesmi... Persze, biztos van, akinek ez a mi szabad, levegős, individuális és így túlnyomórészt improvizációra építkező kortárs tánc szcénánk közepette embertelen gépmű – én nem ezt éltem meg. Ha az lett volna, akkor szimplán unatkozni kezdtem volna öt perc leteltével. Az ellenkezője történt.

 

6

 

Zene: Xiao He

Fényterv: Ellen Ruge (Sweden)

Fénytechnikus: Ma Yue

Hang: Rembeczky János

Jelmez: Tao Ye, Li Min

Koreográfus: Tao Ye

Táncosok: Fu Liwei, Mao Xue, Li Shunjie, Yu Jinying, Huang li, Ming Da

 

7

 

Próbavezető: Duan Ni

Vocal Design: Tao Ye

Hang: Rembeczky János

Fényterv: Ma Yue, Tao Ye

Jelmez : Li Min, Tao Ye

Koreográfus: Tao Ye

Táncosok: Fu Liwei, Mao Xue, Li Shunjie, Yu Jinying, Huang li, Ming Da, Hu Jing

Helyszín: Trafó