Szájtátva-szemtátva

Marlene Monteiro Freitas (CV/PT): „Síró szobrok – elefántcsontból, húsból és vérből" – Trafó

Általában, ha egy előadásról azt írják: „megosztó", az alatt az értendő, hogy a nézők egyik része így és így, másik része viszont ellenkezőleg látja. Ez az előadás engem „osztott meg": hol ámultam rajta, hol untam; hol mélynek éltem meg, hol felszínesnek; hol lelkesített, hol lankasztott...Mindenekelőtt le kell szögezzem: én nem láttam azelőtt Freitas-előadást, holott járt már a Trafóban, s néhányan lelkes felkiáltással reagáltak, mikor említettem, mit fogok nézni: „ó, imádni fogod!" „én tavaly láttam, imádtam őket!" „zseniális!"... Mindemellett az általam látott fotók és videóklip is izgalmat ígértek.
Lőrinc Katalin | 16. 03. 8.


Az első fényvillanások, hangeffektek, majd a különös holmikkal és testfestéssel tarkított testek megjelenítése máris a „színház (pontosabban: bábszínház) a színházban" helyzetbe invitált. Csupa idézőjel. Az alapszínpadra ráemelt kisebb színpad szintén a platform-hatást erősítette, bár a dobogónak később ez a jelentése elmosódott: a játék végül kint is, bent is, lejjebb-följebb, mindenütt zajlott.

Diszkrét, homogén világítás, fekete-kék jelmezek (félig páncél, félig pizsama), csizmafeketére boxolt meztelen alsólábszárak és lábfők, maszk-jellegű arcfestés. A testek megjelenítésében a főszerepet azonban a természetesen túlira kidüllesztett szemek (fehérje körös-körül, mint Basedow-kór esetén), valamint a 6-10 cm átmérőjűre, mozdulatlanra tátott (s ezért némileg nyáladzó) szájak kapták az egész esten át. „Jelmez" ez is, jobban mondva: jel, éspedig különös és eredeti, hiszen az arc, mint elsődleges kommunikációs tér, ezáltal elvesztette a konszenzusos, megszokott mimikai lehetőségeket. Hogy e kifeszítettség minden laza rutinmozdulatot megakadályoz: önmagában nagyon erős eszköz. Eszünkbe jut erről a jelről a japán no színház, vagy más távol-keleti maszk-használat (de akár az afrikai arcfestés is, és utóbbi miért is állna távol attól az alkotótól, aki a Zöld Fok szülötte, s mint ilyen, van némi „köze" afrikai kultúrákhoz).

A közel másfél órás előadás kétharmad részéig olyan, mintha robotok játszanának, gépszerű hadsereg / rabszolgasereg sürög, hol intenzíven, hol kevésbé, hol ijesztőn, hol viccesen (egy kisgyermek a nézőtéren gyakorlatilag végigkacagja az előadást, gyöngyözően); és hol valódi tragédiát láthatunk, hol pedig mintha egy éppen laposodó buliba kapnánk betekintést kívülről. (Joggal mondhatja erre bárki: akárcsak maga az élet.)
A forma azonban, bármilyen bizarr, bármilyen meglepő, vagy provokatív, bizonyos idő elteltével megszokottá, sőt sablon jellegűvé is válik.

 A bábjátékstílust szinte minden olyan alkalom feloldja, lazítja, amikor valaki mikrofonhoz lépve énekel vagy beszél, e gesztust felvállaltan a nézőknek címezve, kilépve az addigi speciális, zárt világból. A nagyszerű Andreas Merk ezt továbbviszi, belép a nézők közé, testi interakcióba lép velük (a kézfogástól kezdve a széksorok közt közéjük mászásig) – láttunk már néhányszor ilyet, ez most kicsit erőltetett. (Nehéz ezen a ponton nem felidézni Nigel Charnock felejthetetlenül, szépségesen őrült, trafóbeli szólóestjét a 2000-es évek közepéről... De most itt nincs helye az efféle nosztalgiázásnak.)
A kétharmad résznél viszont: megjelenik egy új vizuális elem, a vér..., s furcsa módon (ha csak piros festék formájában is), de dramaturgiai váltást is hoz. Talán, mert pont úgy, olyan bőrfelületekre s (csak) oly mértékben, s olyan akciókkal párosítva kerül arcra/testre, hogy egyszeriben valamitől tétje lesz annak, amit látunk – felváltva a már-már beállt unalmat.

Döbbenetesen szép, izgalmas és szomorú például az a szerencsétlenkedés, ami Csajkovszkij Diótörőjének nagy, harmadik felvonásbeli szerelmi kettősére zajlik ebben a szakaszban. Itt kell azonban megemlíteni, hogy a zene az előadás egyik – ha nem „a" – legjelentősebb dramaturgiai eleme. Nagyszerű hangzások, nagyszerű válogatás. Egyfelől maguk a művészek művelik a színen (készakarva nem választom szét a hét közreműködő személyt táncosokra és zenészekre, mert mind vegyesen bocsátják ki úgy a látható, mint a hallható jeleket), de a zenei stílusok váltása (ideértve azt is, ami bejátszásról hangzik fel) szellemesen színes, mi több: végletes, viszont végig színvonalas. Érzésem szerint a siker egyik záloga ez.
Adva tehát egy szokatlan látvány- és gesztus-gegekre építő nemszínház, nemtánc, inkább „cartoon", „comics" (igazából semelyik magyar fordítás nem passzol ezek helyett most), ami minden kép kezdésekor ütős, aztán hiányok keletkeznek, s ilyenkor úgy érezzük: kicsit tovább tart a kelleténél. Mint ahogy a taps utáni, amúgy gyönyörűen induló ráadás-szám is. A négy „mozgásos" előadó (nem biztos, hogy jó ez így, de a „táncos" szó lehatárol) négy álló mikrofonhoz lép, s a tapsot leintve: szeretnivaló, kikacsintós, nézőbevonós éneklésbe kezd, a saját, laza arcával. Csupa humor, közvetlenül emberi irónia, de aztán hosszasan nem bír abbamaradni, ám megújulni se, és az első mosoly már ránk merevedett.

Ez egy ilyen este, úgy látszik...