Találkozás sötétben és fényben

Antony Hamilton: Black Project 1; Meeting – Trafó

Antony Hamilton ausztrál koreográfus-táncos két műve is látható volt nemrégiben a Trafóban – még szerencse, hogy csak kettő, mert egyik sem volt kifejezetten hosszú, de ritmusból és mozgásból, koncentrációból és teljesítőképességből szinte több, mint amit nézőként még ki lehet bírni.
Sándor Zita | 16. 01. 1.

A Black Project 1 és a Meeting igencsak eltérő alkotásnak tűnik, azonban több közös pontjuk akad, mint ahogy azt elsőre gondolnánk; Hamilton mind a kettőben az ember és a gépek, illetve a technológiai környezet viszonyát kutatja.

A Black Project 1 – nevéhez hűen – egy sötétbe vesző, keskeny színpadot tár elénk, melyben két alak egymáshoz támaszkodva, mozdulatlanul fekszik. A fekete színű férfi (Antony Hamilton) és nő (Melanie Lane) fekete ruhát visel, előbbi hátizsákot is. A zenei környezet posztapokaliptikus hangulatot teremt: mintha robbanásokat, sistergéseket, kőomlásokat, szélfújást hallanánk a távolból. Az alakok lassan, fokozatosan fölülnek, ám mintha valami nem stimmelne, a mozdulatok oda-vissza megismétlődnek, mintha az elkezdett mozgássorok megakadnának, visszatekerődnének, majd újra elindulnának. Ez a „technika", az előre-hátra tekerés Antony Hamilton táncnyelvének egyik sajátossága. A sok ismétlés egyrészt robotszerűvé teszi az alakokat, másrészt az ember és a robot közötti különbségre is felhívja a figyelmet. Az ember sosem tud tökéletesen ugyanolyan mozdulatokat tenni, s éppen ezért emberfeletti teljesítménynek tűnik az, ahogy az előadók mégis, az apró mozdulatokat pontosan és sokszor, újra és újra végrehajtják.

A Black Projekt 1-ben a két alak ülve, majd állva végez szaggatott, ugyanakkor finom mozgásokat, melyek tempóját és intenzitását gyakran, de mindig egyszerre változtatják. Mozdulataik gépiesek és merevek, alkarjaik úgy mozognak körbe-körbe és egyszerre, mintha szélerőművek óriási lapátjai lennének. Valamiféle technosivatag bennszülöttei, furcsa törzsi táncot járnak; karjukról, arcukról tapaszokat húznak le, alatta fehéren világító felületeket látni. A humanoid mozgású alakok az olykor dübörgő, máskor sípoló, egyre hangosabb techno ritmusára akkurátusan haladnak jobbról balra, sosem visszatérve az előző állomásra, ottjártukra ezüstösen csillogó fehér felületek emlékeztetnek: a padlóra rajzolnak, a hátsó falra fújnak, fekete csíkokat tépnek le a padlóról és a falról, a hátizsákból fehér golyók gurulnak ki, melyek hosszú szalaggá bomlanak, a falon fehér folyadék csorog. A nyomok egyre komplexebbé válnak, az áramkörre hasonlító háttér elől pedig a páros szinte észrevétlenül kilép a színpadról. A zene halkul, az üresen maradt térben még sokáig villódznak a fények, a reflektorok újra és újra végigpásztázzák a falat, darabokra osztva az elhagyatott, csíkokkal, foltokkal és gömbökkel tarkított teret.

A második előadás, a Meeting két fő ihletforrásának is az emberi test mozgása és a technológiai meghatározottság tűnik, ám utóbbi itt sokkal konkrétabb, numerikus formában jelenik meg. A színpad közepén 64 darab kis fadoboz alkot egy szabályos alakú, szaggatott kört, a dobozkák nyolcasával vannak elhelyezve a földön. Nem ok nélküli e számok és csoportok kialakítása, hiszen a nyolcas szám egyaránt fontos mind a zenében-táncban (gondoljunk például a nyolcadra mint metrikus egységre), mind az informatikában, hiszen alapigazság, hogy 8 bit ad ki egy byte-ot. Antony Hamilton és alkotótársa, Alisdair Macindoe pedig nagyon is tudatában van ennek a számmisztikának. A 64 kis doboz valójában wireless technikával irányított robot, melyek előre programozott módon ütik földhöz a rájuk erősített grafitceruzát. A két táncos a kör belsejében kezd el mozogni, a Hamiltontól már az előző produkcióban ismerőssé vált jellegzetes, szaggatott, előre-hátra tekerős mozdulatokat ismétlik és variálják számtalan módon. Azaz kiszámolt, másodpercre, ütemre megtervezett és memorizált módon, hiszen a körben álló robotok előre beállított ritmusú ütéseket hajtanak végre, a két férfi pedig meghatározott mozdulatsorokat, ritmikai szerkezeteket mutat be. Előbb csak a kezek mozdulnak, aztán a törzs is, majd a láb; kezdetben egymást nézve, majd egymásról levett, sőt csukott szemmel; egyszerre vagy épp egymásnak átadva a mozdulatokat. A koreográfia nehézsége jó ideig fokozódik, élő slow motionban mutatott páros tevékenységek után mintha egy gyártósoron pakolgató robotokat látnánk. A következő „fokozatban" a két előadó hangosan is elkezdi számolni a mozgásukat meghatározó, változó metrumú ütemeket. Elképesztő hallani a rengeteg, egyszerre vagy felváltva elhangzó számkombinációt, s még inkább elképesztő látni azt, ahogy az egyre bonyolultabb mintázatokat egymás után, nem lanyhuló, gyors sebességgel végrehajtja a két táncos – ez a felfokozott koncentráció és figyelem átragad a nézőkre is, izgatott és ámult taps jutalmazza az előadás csúcspontjának számító, különösen nehéz kombinációt.

Hamilton és Macindoe az előadás nagyobbik felében robotmozgásra emlékeztető mintákat ismételnek ritmusvariációkban, csupán egyetlen, néhány másodperces pihenőt engednek maguknak – az előadás egy pontján elhallgatnak a ceruzák, és a táncosok gyorsan megtörlik a homlokukat (ez az emberi, laza gesztus némi derültségre is okot adott), majd minden folytatódik tovább. A Macindoe tervezte és építette robotok szigorú ütemet diktálnak a két táncosnak, nincs módjuk változtatni a beprogramozott tempón, az a feladatuk, hogy a Macindoe írta ritmussorra a lehető legpontosabban mozogjanak. Az emberi testet az ember tervezte és összeállította rendszer kezdi el kontrollálni. Robotok diktálják az ütemet, az emberi test a ritmusnak megfelelni igyekvő, tökéletlen elemmé válik (ebben rejlik a produkció izgalmassága, feszültsége). A tánc megterhelő, semmiféle kényelmet vagy felszabadulást nem nyújt, helyette állandó koncentrációt követel, az előadó és a néző számára egyaránt.

A produkció második felében a robotok és a táncosok lassabb tempóra kapcsolnak, Hamilton és Macindoe a kis dobozokat újrarendezik a térben, a fény nem az arcukat, hanem a hangforrásokat világítja meg. Az átrendezés valójában egy zenekar installálását jelenti: a földhöz ütődő ceruzák alá különböző méretű és anyagú tárgyakat tesznek, így a programozott ütések eltérő hangmagasságúak és karakterűek lesznek. A két férfi a fénykör szélén haladva eltűnik a függönyök mögött, egyedül hagyva minket a továbbra is bonyolult ütemre mozgó ütőhangszerekkel.

Hamilton mindkét koreográfiában kisétál társával a színpadról, a nézőt az ember nélkül maradt térrel szembesíti több percen keresztül. Míg a Black Project 1-ben a színpad és a zene sötét és vészjósló, elhagyatottságot és sivárságot jelenít meg, addig a hat évvel később készült Meeting teljesen más környezetet kínál: egy teremnyi kütyü játszik bravúrosan megkomponált kamarazenét. A kottatartók üresen állnak a színpad két szélén, senki nem használja őket, az embereknek nem volt rá idejük, a gépeknek meg nincs rá szükségük, anélkül is precízen elmuzsikálnak. A robotok győzelmet aratnak az emberi testek felett, ezt Hamilton nem szomorúan vagy tragizálva mutatja be, inkább egy kimerítően összetett zenei megoldásokat alkalmazó koncerttel adja tudtunkra.