A halálba foglalt élet

Saburo Teshigawara–Rihoko Sato: Obsession – Trafó

Ennek az írásnak a címe valahol úgy a huszadik perc tájékán „adta magát", mintegy csendes megállapításaként annak, hogy itt most már valószínűleg bármi is történjen, az erről fog szólni.
Lőrinc Katalin | 16. 01. 1.


Saburo Teshigawara mindentudó testével egy óriási fekete térben reprezentálja a nehézséget, a küzdelmet, a reményt és a hiábavalóságot, mindezt nem valami narratív apropóval, hanem „csak úgy", önmagában. Minden, amit a testen kívül alkalmaz a műben: a fény és a hang ugyanezt teszi. A sötétségbe néha és nagy nehezen, vagy épp pillanatnyilag könnyedén beékelődik a sápadt fény, a rémes robajok közepette pedig meg-megszólal egy romantikus hegedű (Eugene Ysaye szonátája): ez mind ugyanazt mondja: a halálba foglalt élet.

Saburo Teshigawara maga: nagyság, fogalom. Vizuális művészeti képzettsége éppolyan meghatározó, mint klasszikus balett tudása, és elmélyülése a távol-keleti mozgástradíciók és a butoh világában. Mindent megtapasztalt e téren, s koránál fogva (62 éves) lélegzetelállító magabiztossággal közlekedik ebben az anyagban.

Már a darab úgy indít, hogy sötétben ülünk pár másodpercig, s a sűrű, robajos hang körbe-körbe jár az óriási térben, mindig máshol erősödik. Ezután a hangeffekt után az első kép is meglep: hagyományos villanykörték adják az indító fényt, s bár rafinált trükkökkel „megbolondítva", a darabban végig a sötét és a sápadt-fehér viszonyából adódik össze a látvány. (Ha fotós lennék, nem bírtam volna ki a tétlenséget: minden kép egy-egy izgalmas expozíció!)

Kezdetét veszi egy duett, mely olyan, mint egy dialógus, amelyben a Másik nincs ott. Neki szól, róla szól, de nincs jelen... Érintésközelben (akár szenvedélyes érintésközelben), de valami mágneses erőtér megakadályozza a valódi érintést. Kulcsszavakból összeálló tőmondatok „ugranak be", nézve az előadást, ilyenek például: „fényben és árnyékban lenni = egymás terén belül és kívül"; „paralízis és líra"; „a test is elektromosság"; „a zene, mint elsődleges energiaforrás"; „a fény = anyag / kézzel fogható / test"; „a nő: nem létező / vágyott / elérhetetlen". A sötétben azonnal le is kapargattam magamnak ezeket a töredékmondatokat, érezve, hogy felesleges, vagyis lehetetlen lesz körülírni, magyarázgatni, hiszen olyan felületen érnek hatások, amelyek megelőzik az értelmező gondolkodást.

Egy percig sem jut eszembe feltenni magamnak a kérdést: „miről szól", mi is történik itt. Fogva tart az a különleges energia, ami a színpad felől érkezik, elsősorban az alkotó, Saburo Tesighawara teste közvetítésével. A szpasztikus görcsösségtől a lebegő áttetszőségig hirtelen és átmenet nélkül képes váltani, így soha nem unjuk meg, hiába ismétli gyakran a leginkább electric boogie-ra emlékeztető szaggatott, őrült mozgássorokat, melyek váratlanul maradnak abba, hogy helyette valami egész más, meglepő történjen. A testtel, a fénnyel, a hanggal. Vagy egyszerűen kilép a képből, és átadja a szólamot szép és erős aurájú női partnerének. Rihoko Sato kicsit pasztellebb színeket hoz, kicsit kevésbé végletesek a dinamikái. Nála a nagyon lágy sem igazán lágy (és főleg: sohasem erőtlen), és a kemény sem mentes a harmóniától. Talán épp, mert ő az idealizált, az álomszerű, az úgy távoli és áttetsző, hogy közben – egyidejűleg – ott van. Róla egy olyan tőmondat fogalmazódik – immár a darab felén is túl –, hogy „a nő: szépség és agónia"... Az ő szólóit – bármily igazságtalan is – néha kicsit unjuk, s hiába van Saburo tetőtől-talpig öltönybe bújtatva, Rihoko pedig vékony nylon dreszben, utóbbi testét hamar megszokjuk, betelünk szépségével, plasztikájával – a másik a nyugtalanítóbb.

Végső soron azonban az egész előadás: a fényeknek, hangoknak, jelenléteknek ez az intenzitása éberen tart (Saburo jelenléte esetén feszült figyelemre ösztökél). Ezért aztán meglepődöm, amikor – szerencsére már csak utólag – azt olvasom a műről, hogy azt Buñuel és Dali közös filmje, az Andalúziai kutya ihlette. Ezt még utólag sem nagyon tudom a látottakra ráhúzni. Szerencsére. Miért is kéne? Miért akar nekem az alkotó (vagy gyanítom: menedzsere) egy ilyen „kapaszkodót" adni? Nemcsak azért fölösleges, mert az előadás számomra olyan távol volt a két őrült spanyol filmi világától, mint Makó Jeruzsálemtől, hanem, mert olyasmit kaptam ezen az estén, ami akkor is elegendő, ha netán nem pontosan az, amit az alkotó adni szándékozott...