Fájdalmas érintések

Portrait – Nanohach társulat

Performanszra invitál bennünket Berger Gyula a 7. L1 Kortárs Táncfesztivál első estéjén. De nem a hivatalos műsorfüzetben szereplő cseh társulat, a Nanohach előadására gondol, hanem a MU Színház galériatermében megterített térre, mely a nézőnek érkezők aktivitására és legfőképpen bátorságára várakozik.
Barta Edit | 08. 03. 30.

Persze ez utóbbiból adódik a legkevesebb. Pár másodperc múlva mégis a performansz helyszínéül kiválasztott szürke szőnyegen találom magam, öt ismeretlen ember társaságában. Partnerem egy magas lány, Petra, a nevén kívül semmit sem tudok róla. A performansz alatt azonban igazi társakká válunk. Közösen próbáljuk végrehajtani a mozdulatokat, melyeket az angolul beszélő gépi hang parancsol nekünk. Először egymás testrészeit kell megérintenünk, kezünkkel kitapintani a másik szívdobogását, majd egyre bonyolultabb gyakorlatok következnek, egyre kínosabb szituációkban.

Ő hanyatt fekszik a földön, felhúzott lábakkal, én az ölében ülök. Csak akkor mozdíthatja meg a fejét, ha a tarkójánál fogva megemelem, s a szigorú hang egyre gyorsabb és gyorsabb mozgást követel tőlünk. Testhelyzetünk az intimitás legmagasabb fokára utalna, ha nem két vadidegen között történne mindez. Hiszen a közvetlenségnek e testi kifejeződését normális esetben a szexuális partnerünkkel tapasztaljuk meg. A feszengés egy idő után az öröm érzetével keveredik, örülök, hogy képesek vagyunk túllépni zavarunkon, hogy tudunk egymáshoz alkalmazkodni, és megtaláljuk a fizikai egyensúlyt Petrával. Mindvégig függünk egymás mozdulataitól.

A Portrait szereplői viszont jól ismerik egymást, és pontosan tudják, hogy mivel bánthatják meg leginkább társaikat. Ioana Mona Popovici darabjában – melyet a Nanohach társulat és a román származású táncos-koreográfus közösen vittek színre – a táncosok érzelmi társasjátékot játszanak: kiközösítősdit. A szabályok egyszerűek, a résztvevők két csoportra, kitaszítottakra és kitaszítókra oszlanak. A dobókocka a véletlen; épp ezért senki sem dobhat rosszul, mert nincs dobás. Sohasem látjuk az okokat, a szereplők világában csak következmények léteznek, ami minden esetben a szeretetmegvonás. A darab egyetlen szereplője sem kerülheti el sorsát, az előadás alatt egyszer mindenki a körön kívül kerül. A vezérből áldozat, a vesztesből irányító válik. Játékuk lényege, hogy valaki mindig szenvedjen.

A táncosok ruházata a felnőtt társadalom szimbólumaiból áll össze, a két fiú pantallót és inget, a lányok rövid koktélruhát és konzervatív, sötét színű nyári ruhát viselnek. Ám az öt táncos testébe egy csapat óvodáskorú gyerek fészkeli be magát. Egyikük meglocsol egy virágot, a másik a következő pillanatban lelöki a cserepet a földre, majd kíváncsian várja a hatást. Gonoszkodásaik valóságos érzelmi hozadékát semlegesíti az a rajzfilmfigurákat megidéző, karikírozott arcjáték, mellyel sértődöttségüket vagy haragjukat kifejezik. Színes, pattogó gumilabdával vágják egymást hátba, ha a másik elfordul tőlük. Néha egymás szájába dobják, vagy leköpik vele a másikat. A sértett felfújt arccal jár-kel a bántók között, és nyelvet ölt másokra. Aztán lép tovább, a következő körbe, ahol már ő a zászlóvivő.

 

Fotó: Dusa Gábor
Vannak visszatérő kommunikációs szokásaik: egyre fokozódó tapssal, félelmet keltő topogással fejezik ki nemtetszésüket. Kivetnek valakit a közösségből – hátat fordítanak neki, eltávolodnak tőle – azért, hogy egy következő, óvatlan pillanatban meglepjék a másikat vészjósló közeledésükkel. A karjaiba dőlnek, a kitaszított pedig ahelyett, hogy hagyná őket elesni, elkapja és megtartja őket. Előre megírt forgatókönyv szerint élik az életüket.

 Olykor durván beavatkoznak a másik személyes terébe – egyikük narcisztikus magányában szépítkezést imitál, az arcán pergeti ujjait, mikor a többiek hirtelen felkapják, és hullámoztatják testét. Van, aki a lábát emeli, más a fejét; az áldozat pedig tűr, hagyja, hogy fából faragott testével társai kényükre játszanak. Ha valamelyikük összekucorodik a földön, a többiek felrántják magányából – anélkül, hogy megkérdeznék, ő mit is szeretne?

A Portrait egy groteszk szociálpszichológiai tanulmány, melyben a táncosok alapvető emberi játszmákat mutatnak be kedves, könnyed jeleneteken keresztül; s a rövid történetek egyszerre váltanak ki nevetést és rémületet. Az apró gonoszkodások a testi érintkezésből kiinduló mozdulatsorokból, kontakt táncból születnek – mintha az érintés lenne az a gesztus, ami eltávolítja a szereplőket egymástól. Ellentétben az előadást megelőző performansszal, melyben épp ez teremtett közöttünk kapcsolatot. Noha mozdulatrendszerük játékossága meglepő és szokatlan testhelyzetekből építkezik, motorikus izgalmasságát mégis elveszti az este második felére. A darab megreked az apró történetekben és a szereplők közti viszonyrendszer ábrázolásában. A dramaturgia elveszti (nem létező?) ívét, így az este során nem következnek be igazi fordulópontok.

A színpad bal hátsó sarkában színes golyókból felállított társasjáték néma szemlélő marad, ahogy a mennyezetről lelógó akváriumban tátogó hatalmas halak is.

 

 

Portrait

 

Díszlet: Peter Smetáček

Jelmez: Mariana Novotná

Fény: Jan Beneš-McGadie

Történet, koncepció, koreográfia: Ioana M. Popovici

Alkotó-előadók: Anna Caunerová, Lea Čapková, Michael Vodenka, Honza Malík, Marta Trpišovská

Helyszín: MU Színház

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK