Kortárs diszkó

Izrael régóta aktívan járul hozzá a világ kortárstánc-életéhez új impulzusokkal, népszerű alkotókkal. A „forrás” legtöbb esetben természetesen a nagy múltú Batsheva Dance Company, ahonnan többek között az elmúlt évek egyik legnagyobb sztárja, Hofesh Schechter is indult. Most pedig itt van Sharon Eyal, aki az anyaegyüttesben töltött táncos-koreográfus évek után egyre keresettebb Európában, talán éppen annak a frissességnek és csipetnyi szemtelenségnek köszönhetően, ami honfitársait is jellemzi. A tavalyi szezonban koreografált például Oldenburgban, Göteborgban, Bergenben és Utrechtben is, mindenhol hatalmas sikert aratva. Itt volt hát az ideje, hogy megalapítsa saját együttesét, amelyhez nyolc Batsheva-táncost hozott magával. Közös tréninggel, közös mozgásnyelvvel rendelkező táncosokkal együttest alapítani jó kezdet, hiszen megkönnyíti a közös munkát. Jelen esetben ez a közös tréning a Batsheva művészeti vezetője, Ohad Naharin által kidolgozott Gaga-technika, amely az ismert táncrendszerek rutinjai helyett a test és a mozgás érzeteire, az áramlásra fekteti a hangsúlyt. Naharin száműzte a tükröket a táncstúdióból, mert szerinte azok megölik a táncos szabadságát és élvezetét. Ehelyett a tudatos és öntudatlan mozdulatok, a testérzetek felfedezésére és elfogadására buzdít. Egykori tanítványánál, Sharon Eyalnál a különleges mozgásnyelv kiegészül egy adag sajátos tér- és ritmuskezeléssel, amely mind hatalmas precizitást követel a táncosoktól.

Eyal a L-E-V névre keresztelt együttest férjével, az izraeli technoművész Gai Beharral együtt jegyzi, aki a Trafóban látott produkció, a House esetében társalkotóként van feltüntetve, míg a zenét a DJ-ként ismert Ori Lichtik komponálta. Az állandósult alkotócsapat egyik védjegye, hogy az izraeli klubszcéna zenei világát és hangulatát alkalmazzák színpadra – valószínűleg erre utal a cím is. A modern klubzene mellett a divat vagy éppen a meleg szubkultúra elemei is megjelennek a darabban, amely mégsem válik olcsón hatásvadásszá, hanem inkább új dimenziókat és kereteket ad a kortárs táncnak. Márpedig Eyal szereti a kereteket, mert mint mondja, azokon belül lehet szabadnak lenni. A zene monotonitását folyamatosan változó, lüktető mozgássorokkal ellensúlyozza. A táncosok általában csoportokba rendeződnek, amelyből mindig kiválik egyvalaki, aki szólózik, de mindez a térben igen kötötten és statikusan történik. Sokkal inkább a test saját terét és rugalmasságát használják, gyakran a felsőtestek és a végtagok teljesen külön mozognak. Magukat a jeleneteket elsősorban a zeneszámok tagolják, de a mozgásminták ennél jóval gyakrabban változnak: nagyjából percenként átrendeződnek a csoportok, és új szekvencia kezdődik. Ezt a szerkesztési elvet Eyal már korábbi darabjaiban is alkalmazta: a göteborgi balettegyüttes számára készült Homeland esetében például meghatározott rövid mozgássorokat dolgoztak ki Beharral, majd ezeket helyezték el és variálták az adott zenére.

A négy férfi és négy női táncos mellett maga Eyal is megjelenik a House-ban, de a többiektől elkülönülve: tulajdonképpen ő a jelenetek közti „átkötő elem”, aki titokzatos lényként, magas, fekete ruhás alakjával időnként áttáncol a színen. A többi táncos kosztümje fokozatosan cserélődik le az előadás folyamán: a kezdeti testszínű, egy-egy neonszín rátéttel díszített dresszekből a végére fekete latex- és bőrhatású, divatos ruhák lesznek, egy-egy tűsarkú is felkerül – időnként a férfiakra. A jelmezek és a koreográfia is egy meglehetősen személytelen, uniszex világot tár elénk: ha nagy ritkán párok alakulnak a csoportokban, azok is véletlenszerű, vegyes vagy egynemű felállásban. Mi több, a sokszor kitekert-kifacsart mozdulatok, a minimalista környezet és az érzelmek hiánya miatt a táncosok sokszor inkább táncoló idegen lényeknek tetszenek, mint hús-vér embereknek.

A hangulat egyedül az utolsó jelenet alatt változik meg, ekkor a zene monotonitása is megtörik: a dallamos, vokális szám (Shit Robot – Losing my patience) felszabadítóan hat. A táncosok végre betáncolják az egész teret, kitörnek a korábbi szigorú térformákból, mozgásukba a kortárs mellett egy kis balett, diszkótánc, Michael Jackson-féle elemek vegyülnek.

Sharon Eyalnak egyelőre minden adott, hogy sikerre vigye együttesét: kiváló táncosok, kiforrott mozgásnyelv, amelyhez az egyedi ízt az underground szcénából érkezett alkotótársai adják hozzá. A L-E-V alkotócsapata, miközben magas technikai színvonalon dolgozik, nem fél némi újszerűséget és popularitást csempészni munkájába, és talán éppen ezzel sikerül majd megnyerni maguknak a közönséget – Budapesten már sikerült.

Jelmez : Ma’ayan Goldman

Fények : Avi Yona Bueno (Bambi)

Zene : Ori Lichtik

Táncos, koreográfus : Sharon Eyal

Társalkotó : Gai Behar

Táncosok : Rachael Osborne, Olivia Ancona, Leo Lerus, Gon Biran, Keren Lurie Pardes, Douglas Letheren, Rebecca Hytting, Sanit Dominic

Helyszín: Trafó

Idő: 2013. 11. 09.