Örömtánc

Battery Dance Company – Átrium Film-Színház

Magyarországon viszonylag ritkán találkozhatunk az amerikai kortárs tánc képviselőivel, így amikor mégis sor kerül egy-egy vendégjátékra, akkor azt sokkal inkább európai elvárásainknak megfelelően tudjuk értékelni, mintsem saját kulturális kontextusában.
Megyeri Léna | 13. 04. 4.

Az Átrium Film-Színházban vendégeskedő Battery Dance Company nem tartozik ugyan a leghíresebb vagy nemzetközileg legelismertebb amerikai együttesek közé, de szép múltra tekinthet vissza: művészeti vezetőjük, Jonathan Hollander majdnem 40 éve alapította a társulatot. A manhattani székhelyű csapat a színházi munkán kívül nagy hangsúlyt fektet a gyerekek művészeti oktatására és a nemzetközi kulturális kapcsolatok ápolására. Hitvallásuk szerint darabjaik az amerikai társadalom sokszínűségére reflektálnak.

A társulat ezúttal legutóbbi két bemutatójából hozott el egy egész estés, öt etűdből álló válogatást. Az Autobiographicat és a Perceptual Motiont nem a társulatalapító, hanem az „új koreográfus-generáció” tagjai, vagyis az együttes kötelékébe tartozó öt állandó táncos koreografálta. Hogy melyik részletet pontosan ki alkotta, és melyik darabhoz tartozik, az sem a szórólapról, sem az együttes honlapjáról nem derül ki, bár a darabok beazonosítása viszonylag könnyű. A Perceptual Motion az öt érzéket transzformálja tánccá öt etűdben, amelyből ezen az estén hármat láthattunk. Az Autobiographica két jelenete utópisztikusabb, zordabb hangulatú.

Talán a még viszonylag kezdő koreográfusoknak köszönhető, hogy némelyik etűd kissé kiforratlan, a koreográfia színvonala pedig meglehetősen hullámzó az este folyamán: az egészen banális szekvenciáktól a remek pillanatokig terjed a skála. Ugyanakkor az egész előadást átlengi valamiféle bájos naivitás.

Az Autobiographica két etűdje társadalmi problémákat érint: az első jelenetben a kivetítőn imbolygó, dülöngélő magasházak láthatók, klausztrofóbiás érzetet keltve. A második jelenetben a vetítés képeiben a globális világ problémáira ismerhetünk: környezetszennyezés, embertelen állattartás, háborúk. Mindezt vészjósló, nyugtalanító zenére, leginkább csoporttáncokkal kísérve, és kissé ötlettelenül.

 

 

 

 

Ennél sokkal eredetibbek a Perceptual motion etűdjei, bár az első, a látásnak szentelt jelenetben egy hatalmas kivetített szemen kívül nem kerülünk sokkal közelebb a témához. A második, a hallás megjelenítése már tartogat érdekes megoldásokat. A „zenei felelős” ebben az etűdben az egyik táncosnő, Mira Bai Cook. A táncosok egyenként érkeznek a színpadra, majd mindegyikük valamilyen zajt, zörejt vagy dallamot énekel a színpad szélén felállított zeneszerkezet mikrofonjába – az aktuális hanghatás aztán a szerkezetnek köszönhetően folyamatosan ismétlődik. Minden táncos az új zajjal vagy dallammal egy új stílust is hoz be, ezáltal kis mértékben megváltoztatva a mozgás stílusát is. A végén Cook, aki egyébként énekesnő is, egy komplett dalt is elénekel társainak aláfestésül. Bár különleges formában, de ez az etűd a társulat azon törekvéseit is tükrözi, hogy darabjaikhoz kifejezetten számukra komponált zeneműveket használjanak fel, ezzel is erősítve a művészeti ágak közti együttműködést. Az egész jelenetnek van egyfajta kísérleti jellege, ugyanakkor annyira jókedvű és játékos, hogy óhatatlanul magával ragadja a nézőt is.

Bár az est mozgásanyaga alapvetően erősen a klasszikus balettra épül – sokkal inkább, mint azt az európai kortárs együtteseknél megszokhattuk –, bátran kevernek bele más stílusokat is. Ez is a „hallás” etűdjében a legnyilvánvalóbb, amikor minden táncos hoz egy kicsit a saját táncstílusából is. Így az egyik fiú capoeira-elemekkel „hívja párbajra” a lányokat, de előkerülnek hiphop és showtánc elemek is. A három lány (Robin Cantrell, Mira Bai Cook és Carmen Nicole Smith) biztos technikai tudással uralja végig az estét. A két fiúnál (Clement Mensah és Sean Scantlebury) akadnak technikai bizonytalanságok, viszont a főleg emelések és ugrások uralta, a légiességet hangsúlyozó koreográfiákban elsősorban testi erejükre és partneri képességeikre van szükség, és ennek a szerepnek tökéletesen megfelelnek.

Az utolsó etűd, amely három részből áll, a legsikerültebb. Koreográfiájában sokkal modernebb és összességében sokkal kiforrottabb, letisztultabb az előző négynél. A kivetítőn a szaglószerv anatómiai rajza látható, és egy tudományos leírás a szaglásról. A három részlet előtt egy-egy táncos végigsétál a színpadon, és egy üvegcséből a levegőbe spriccel, miközben a kivetítőn a „Please inhale” („Kérjük, lélegezze be”) felirat látható. Az Átrium viszonylag kicsi nézőterén tisztán megkülönböztethető a három különböző illat. Csakúgy a koreográfia három része, amely tulajdonképpen három duett. Az első „illat” könnyed és légies, a második játékos és vidám, a harmadik inkább melankolikus, de mint duett, mindhárom egyszerűen csak költői és szép.

Bár a Battery Dance Company estje korántsem volt hibátlan – a koreográfia és a táncosok teljesítménye egyenetlen, a háttérvetítés sokszor triviális –, mégis fontos tanulsággal szolgált. Európában az elmúlt időben mintha a legtöbb koreográfus elfeledkezne róla, hogy micsoda kifejező erővel bír a tánc, és a legkülönbözőbb eszközökkel próbálják „gazdagítani” az eszköztárukat. Az amerikaiak előadásában a laza dramaturgia mellett végig a tiszta tánc állt a középpontban, megfosztva minden fölösleges sallangtól, és kizárólag a tánc volt az emóciók (no meg az illatok, hangok és hangulatok) kifejezőeszköze. Ugyanakkor rég láttam olyan táncos csapatot is, akik ilyen látható lelkesedéssel, játékos kedvvel álltak a színpadon, és ennyire átadták magukat a tánc örömének. Európában manapság ez mintha ördögtől való dolognak tűnne sok alkotó szemében, pedig korántsem egyszerű hatásvadászatról van szó, a közönség mégis meghálálja a felemelő pillanatokat.

 

battery2

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK