Akár az élet…

Brillant Corners – Emanuel Gat Dance

Emanuel Gat visszajáró vendég a Trafóban: előző két előadását (2009, 2010) is láttam, (írtam) – most a „200% tánc” elnevezésű Trafó-sorozat meghívottjaként járt nálunk. Egyike azoknak az alkotóknak, akik meg tudnak lepni, újat tudnak nyújtani, miközben természetesen jellegzetes védjegyeiket minden előadásuk magán viseli.
Lőrinc Katalin | 12. 04. 29.

Emanuel Gat esetében alkotásai „védjegye” egy fluid, a test bámulatosan logikus működését akadálytalanul elénk táró mozgásanyag, nagyszerű táncosok előadásában, akik nem csupán kimunkált testükkel vannak jelen a színen, hanem egytől egyig egymástól nyíltan elkülönülő személyiségükkel is. A most látott előadás arra is szép bizonyíték, hogyan tud 10 táncos úgy létezni egymás mellett a színpadon, hogy bármilyen különbözők legyenek (és nem csupán külsejük, egyéni vonásaik alapján, de technikai háttereik, mozgáskultúrájuk vonatkozásában is): egészen tökéletes közöttük a mozgás-összhang…

Amivel meglep, ami előző – általam látott – darabjaitól némileg eltér: semmi hatáselem, semmi csúcsra járatás (salsa vagy népszerű, híres zenék); darabja diszkrét, egyszerű, kicsit olyan, mint amikor az ember leül egy folyó partján, nézi, ahogy folyik a víz, néha ezt-azt sodor magával, néha ide-oda száll valami bogár, madár, úszik át kacsa vagy egyéb; eseménytelenségében is változatos. Akár az élet, ha egy kicsit távolabbról, mondjuk a Föld fölé emelkedve nézzük úgy pár ezer méterről, egy repülőről akár…

A tánc tere finoman, egyáltalán nem élesen kijelölt nagy négyzet (a Trafó színpadát gyakorlatilag kitölti), mintegy 2-2 méter margót hagyva a falak mentén, ahol a táncosok „kint” lehetnek, semleges térben, homályban, pihenésre is alkalmat adó helyzetben. A fény végig nagyon kevés, szórt, olyan, mintha valahol fönt nyitva hagytak volna egy ablakot, amin beszűrődik ugyan valami, de semmi célzott nyaláb, semmi éles. Néha kicsit fárasztó is ez, hiszen külön munkát ad a nézőnek: bogozza csak ki szépen, mi történik ott a félhomályban… De hát ilyen ez: a repülőről is úgy nézünk le, hogy megdolgozunk azért a képért, amit odafentről a barázdák, a folyók, utak, házdobozkák kibogozása nyomán kaphatunk…

A zene is hasonló: semmi effekt, semmi érzéki hergelés („tuc-tuc”, ringatás, bármi, ami önmagában is hátára kapná és vinné a nézőt): minimál ritmika, ugyanakkor épp elég izgalmas ahhoz, hogy felfigyeljünk rá, érezzük a hangok erős, a látvánnyal egyenrangú jelenlétét. (Hogyan is ne lenne egyenrangú, hiszen – a fényterv mellett – a zenét is Gat készítette, mindössze Schuberttől, régi jó barátjától hozott be egy dalt vendégként saját alkotása mellé.) Ritmikája nem is elsősorban zenei: rengeteg a megállítás, a kimerevített pillanat, a csend, s ez mind olyan, mintha a koreográfia okozná a zenét.

Ennyit a tér és az idő adta keretekről, nézzük, mit kezd ezzel tíz test… Egészen izgalmas kapcsolatok alakulnak itt: a már ismerős, megbízható minőségű kortárs táncmozdulatok nyelvén. Először a testek tömegvonzása jut az ember eszébe arról, ahogyan a táncosok egymás mellé rendeződnek: egyszerre több, majd vissza-visszatérően 1-1 ember között alakul ki egy olyan ad hoc kohézió, amiről még a rutinos néző sem tudja eldönteni, mennyi benne az improvizáció, és hol a keret. Olyan ez, mint egy-egy tervezetlenül is kialakuló beszélgetés, mondjuk sorbanállás közben, a boltban… Mindenki valakinek a viszonylatában mozog, létezik: még a szóló is a többiekhez képest, azok élő díszletében, reagens közegében történik. Ezt a fajta színpadi szereplőmozgatást még nemigen tapasztaltam: nem különül el a csoportos tánc a kettőstől és a szólótól, ezek mind egymás közegében bontakoznak ki, s adnak véletlennek tűnő, mégis logikus megoldásokat a folytatásra, változtatásokra. Akár az életben…

 

emanuel gat dance brilliant corners 02

 

Szinte észrevétlenül jönnek létre a szinkronok, néha úgy kezd két táncos egy unisono mozgásba, hogy a tér olyan pontjain állnak épp, ahol szinte alig láthatják egymást. A térben más egyéb történések választják el őket; a néző mégis azonnal érzékeli, felfedezi a két test közti – akár távoli pontokon történő – kapcsolódást. Ezeket a viszony-alakulásokat szinte mindig határozott szemkontaktus indítja el, sok a jelentős, tiszta, pillanatnyi mozdulatlansággal keretezett összenézés, gesztus vagy éppen csak egyszerű, őszinte szemlélődés. Tévedés ne essék: szó sincs epikus szándékról, semmi mese, semmi dráma, semmi érzelmesség. A mű éppen annyira absztrakt, amennyire absztrakt az emberi test lenni tud,  de éppen nem is személytelen, hiszen, mint említést kapott: ezek a táncosok a testükkel a személyiségüket is teljes nyitottsággal hozzák a színpadra. Álljon itt a nevük, mert egytől-egyig megérdemlik: Hervé Chaussard, Amala Dianor, Andrea Hackl, Fiona Jopp, Michael Löhr, Pansun Kim, Philippe Mesia, Genevieve Osborne, Francois Przybylski, Rindra Rasoaveloson.

 

 

Brillant Corners

 

Koreográfus, zene, fények: Emanuel Gat

Előadók: Hervé Chaussard, Amala Dianor, Andrea Hackl, Fiona Jopp, Michael Löhr, Pansun Kim, Philippe Mesia, Genevieve Osborne, Francois Przybylski, Rindra Rasoaveloson

 

Helyszín: Trafó

 

Fotógaléria itt

Videó itt

és itt

 

Emanuel Gat gondolatai a darabról itt olvashatók